Az utóbbi időszak hozaléka mindenből tartalmazott egy keveset. Ha megpróbalok visszaemlékezni, azt látom, hogy a csendes, nyugodt pillanatok lágy környezetéből hirtelen, átmenet nélkül zuhantam, zuhantunk az adrenalin duzzasztotta állapotokba. Az elmúlt hétvége igzi békés perceket hozott, begubózós melegben festegettem poharaimat, kedves barátaim társaságában, új dekoratív elemeket fantáziálva. Kampánycsend volt, és véget ért a propaganda parádézása is. Az emberi tudatos rosszindulat megformálása feledésbe merült lassan bennem is, csak a csodálkozás maradt utána: ha ilyen ez az ország, ilyen a bürokrácia, ilyen az, amikor azért vagyok mellőzve és megalázva, mert történetesen éppen az anyanyelvem helyett (de a masik fél által annak tudatában) egy idegen nyelven beszélek, annak ellenére, hogy az előbbihez jogom lenne, még egy olyan szervnél is, mint a román rendőrség, akkor mi az értelme annak, hogy vagyunk, és hogy azért dolgozunk, hogy egymást segítsük? És ebben a lebegő állapotban egyszercsak elém szaladt egy lüktető, fiatal, törékeny élet, pörögve, suhanva. Az élet egyszerűen csoda! Ahogy az ember is. A végső percek rémülete szaladt át rajtam, felülemelkedve a pillanaton, kilépve az emberi kiszámított gyorsaságon, és valami tökéletes nyugalomba helyezett. Azt hiszem, ezt nevezik lélekjelenlétnek. Nem tudom, hogyan álltam meg, a cselekvések sorozatát nem én, hanem valami erősebb, magasabb Jelenlét irányította. Minden pontosan kiszámított volt, a hajszálnál is vékonyab fonál tartotta összefűzve az eseményeket. Lebukott a kocsi jobb oldalán, azt hittem, vége. Kiszálltam, odamentem, már felállt. Karcolás sem esett rajta, reszketett, dadogott, és vékony kis ujjaival görcsösen ölelte magához a bórvizes flakonba töltött házitejet. Összeszedtük, amennyire tudtuk, már szaladt volna, már rohant volna, zokogva könyörgött, ne mondjam el az apjának, hiszen ő már nagy, és tudnia kéne, hogy nem szabad átrohanni az úton, anélkül, hogy körülnézne. Még akkor sem, ha egy vicsorgó kutya rohan rá. Inkább egy kutyaharapás...Visszaültem a kocsiba, és tovább vezettem. Aztán az egész utolért, amikor már hazaértem, és becsuktam az ajtót magam mögött. Mi van, ha gyorsabban megyek, akár csak egy kicsivel is? Mi van, ha jeges az út? Mi van, ha épp felrepillantok, és a másodperc törtrészével később lépek a fékre? Mi van, ha nem én vagyok ott, hanem egy többtonnás kamion? Egy ember élete. Lecseréltem a gumikat, és megnéztem: jocskán látszik rajtuk a fékezés. Ilyen csodálatos az élet. Aztán az egész hét munkával telt. Jól esett a mozgalmasság, nem szeretek tétlenül ülni, főleg a munkahelyen. Mindez idő alatt csendesen figyeltem a környezetemet, a barátaimat. Hogy hogyan szakad szét egy kapcsolat azért, mert nem egyformán vagyunk érettek a szeretetre, és van úgy, hogy a másik ember nem tud mit kezdeni azzal, amivel megajándékozzuk: saját magával. És látom azt, hogy a szeretetből hogyan lesz agresszió, irígység és fájdalom, ha visszautasítanak. Beleütközünk a tehetetlenségbe. Volt egy nagyon kellemes élményem, aminek kiváltó oka egy éjfél utáni virtuális beszélgetés volt. Ugyanis rájöttem, hogy az, ami összeköt bennünket, sokkal erősebb annál, mint ami szétválaszt. Függetenül attól, hogy mit hiszünk, hogy mit hazudunk a másiknak és magunknak, mennyire kapálózunk, és védekezünk. Mert mindketten védekezünk. Ahogy már az első perctől fogva tettük. És az jó ebben az volt, most, néhany nappal ezelőtt, hogy abban a pillanatban, ahogy én erre rájöttem, szabaddá váltam, és anélkül hatottam, hogy bármilyen erőltetettség irányított volna. A napokban olvastam valami nagyon jót, ami már régóta a szívem vágya, mintha csak megsejttetem volna, hogy ilyen az igaz, az igazi, a valós, a bátor, a kihívó---mi is?----: A barátság legnagyobb próbája nem az, ha a magunk hibáit tárjuk fel barátunknak, hanem, ha neki tárjuk fel az övéit.
