A tegnap délután Erzsébetvárosban voltunk, az örmény temetőben. A város (korábbi nevén Ebesfalva) egy Szeben megyei település (gyengébbek kedvéért Sibiu, de gondolom, effajta gyengébbek nem olvasgatnak engem gyakorta), Medgyestől körülbelül húsz kilóméterre. Első lakói szászok voltak, aztán 1685-ben gyergyóból örmény családok költöztek be ide. Ugyanakkor itt volt 1447-től az Apafi család uradalmi központja, a ma is álló várkastélyt meg lehet csodálni, bár inkább rendbe kéne tenni. Igaz, az örmény katolikus templom tetőzetét megjavították, mert két éve még úgy nézett ki, hogy lezuhan a mennyezet. És dícséretes dolog, hogy még megvan a macskakő a főtéri utcácskákon. Úgy tűnik, nekik értékes a tény, hogy a bazalt sokkal többet ér a járdakőnél. És nem(csak) pénzben. Nem mint egyes marosvásárhelyi előljáróságoknak. No, de ez nem a politika tárháza. Szóval elmentünk sírokat keresni. Egy kedves baráti házaspárnak segítettünk, egész délután mappával a kezünkben róttuk a sorokat. Nem is hittem volna, hogy egy temető ilyen rendszerezett, (magyarán egységekre tagolt), sorok és parcellák vannak benne és szinte mindenhol remekül áttekinthető. Hamar belejöttünk a helyszínelésbe, bár aprólékos munka vol. Juli a papírokkal szaladgált, én meg minden arra érdemeset lefotóztam. Igazi élmény volt olyan síremlékeket látni, amelyek még homokkőből készültek, valahol a tizenkilencedik század elején, vésve, faragva. (A borostyán azért remek munkát végzett, jócskán katalizálva az idő vasfoga által keltett hatásokat.) A temetőknek amúgy is sajátos hangulatuk van, ennek aztán különösen az. Van benne valami időtlenség, valami kultikus nyugalom, ősmeleg. Semmi halálhagulatom nem volt, sőt, nagyon is éreztem, hogy estefelé még a legsárgult, száradt indákon fityegő savanykás szőlőt is megettem volna. Egészen felfrissültem az őszi szellőtől, és a kábult, jóleső fáradtság később ellazított. De megérte, és ha minden igaz, könyv lesz a dologból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése