...Hajnalodott. A nap óvatosan cirógatta első sugaraival az égbolt alját, rózsaszínbe és ibolyába öltöztette a harmatot odalennt a völgyben. Kilépett a fényre. Egy pillanatra megtántorodott a hirtelen élességtől. Szemeit bizonytalanul fordította a Nap felé, de aztán egyenesen belé nézett. Különös szeme volt, tekintete tükörsima vízfelülethez hasonlított-szinte áttetsző, szemei kék sugárban ragyogtak, ahogy a fény áthaladt rajtuk. Amikor a földre nézett, szivárványhártyája felvette a lombok és a föld színét, mély barnává változott, és olivazöld patakocskák csordogáltak benne. Ahogy a fénysugarak megsimogatták az arcát, egész testében megremegett. A meleg átjárta lényét, lassan haladva omlasztotta le róla az éjszaka sötétjét. Kitágult a tér, az idő hatalmas gomolyaggá kuszálódott, magával ragadva a világ megannyi létező hangját. Beleszédült a sokféleség mámorába. Aztán egyre erősebben, egyre tágabbá, sugárzóbbá szélesedett a tér, újabb és újabb hangokat szólaltatva, harmónikusan egybecsendülve, megszólalt az ébredés, az élet dala, átölelve az összes ismerős és még ismeretlen hangot, világot, embert.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése