In memoriam

Kezdett foszladozni. Szörnyű érzés volt fokozatosan rájönni, hogy lassan vége lesz. Eljön az ideje, és leépül. Megöregszik, botladozik, meggörnyed, erejét veszti, szépsége lerombolódik. És egyszerre, egy váratlan, hirtelen pillanatában az utolsó lélegzetvételével még felpörög, aztán zuhanni kezd, megállíthatatlanul, a pusztulásba. Az idő megérlelte a folyamatot. Aztán bekövetkezett, amit már régen sejtettem. És...amitől féltem is, meg, talán készültem is rá valamilyen formában. A helyzet elviselhetetlenné vált, az állapota kritikus lett, már csak a gépek tartották életben. Sápadt volt, ahogy ott zihált, mindenféle csövek lógtak ki belőle, a kezével már nem tudott fogni, esetlenül markolászta a lepedőt kínjában. Látszott, hogy nagyon fél, szemei rémülten csillogtak, idegesen forgatta őket, már-már agresszíven nézett rám is. Különös, elszánt nyugalom lett urrá rajtam. Megfogtam a kezét. Hideg volt a tapintása. El akarta húzni, de én nem engedtem. Azt akartam, hogy még egyszer, utoljára a szemembe nézzen. Bele akartam látni a belsejébe, a középpontjába. Oda, ahol nem fél, oda, ahonnan valaha kimosolygott a világra. Dühös volt rám. Kerülte a tekintetemet, és elfordította a fejét. Nem akarta, hogy lássam a gyengeségét. Nem akarta, hogy lássam összeomlani a képet, amit magáról az én szememnek alkotott. Eszébe sem jutott, hogy én nem ilyennek láttam Őt. Az utolsó erejét megfeszítve védte magát. Tőlem? Nem tudom. Nem akart meghalni, de élni nem tudott már. Hetek óta lebegett élet és halál között. Mindene felmondta a szolgálatot. A szíve dobogott még, de a vére nem szállította az oxigént a szerveihez. A teste úgy feküdt ott, mint egy hasztalan, korhadt tuskó, ami még tűzrevalónak sem jó. Ültem az ágya mellett. Hallgattunk. Már mindent elmondtunk egymásnak, amit lehetett. Amit nem sikerült, azt a csend mondta el helyettünk. Aztán döntöttem. Nem volt már tovább. Hajnali fél egy volt, egy lélek sem járt arrafelé. A világ megnyugodott. Felálltam, odaléptem a lélegeztető gépéhez, és kirántottam a konnektorból...