Visszatérte
m a 
"
normális" 
kerékvágásba, ismét itt, ugyanúgy. Vagyis mé
gsem ugyanúgy, mert az elmúlt három hétben csupa olyan dolog történt az élete
mben, amitől nagyon sok minden egészen más irányt vett. Ujjáértékeltem, kérdeztem, kerestem, találta
m, f
elforgattam, megsemmisítettem, utaztam, látogattam, nevettem, játszottam, beszélgettem, figyeltem, sírtam, feltöltődtem. És újjászülettem. Görögország kellemesen elszórakoztatott, és visszavár. Ahogy egy kedves barátom mondaná, azért hagytam ki bizonyos dolgokat, hogy okot találjak arra. Szavak helyett hadd beszéljen róla néhány szubjektív kép, egyébfajta beszámolót
már megírtak mások. Nekem az utazásról, a váratlan kalandról, a másságról és az élet spontaneitásáról szólt. Ahogy mezítláb a reggeli
nedves homokban lépkedve a felkelő Napot csodáltuk, kényeztettük magunkat a méz csodálatos ízvilágával, a hullámok közé vetettük magunkat, vagy ahogy a szentmisét ünnepeltük vasárnaponként a belső udvarban: mind különleges pillanata volt az életemnek. Valahogy csendesen-mozgalmas, értékes időszak volt. Annál is inkább, mert döntéseket hoztam fontos dolgokban, és úgy érzem, visszatért az erőm. Aztán hazamentem, a szabadság utolsó napsugarai otthon csiklandoztak. Vasárnap fogtam a szüleimet, és elmentünk Gödére, a kicsimamámhoz. Nagyapám testvérének és az ő férjének nem voltak gyerekeik, pedig számomra ők voltak az álompár. Békés harmóniában és egymásrafigyelésben éltek, néha vitatkoztak, még haragudtak is egymásra, de ma már tudom, a kapcsolatuk titka az volt, hogy nem csak kivülről, hanem belülről is ismerték és szerették egymást. És ez most is érződik, pedig kicsitatám már tizenegy éve halott. Egyéni kívánságomra-mit lehet tenni, ha már ilyen ellenállhatatlan vagyok?-felkerekedtünk, és egy vízmosáson felmentünk az erdőbe. Azelőtt este a medve is arrafele járt, meglátogatta a háztájat, megdézsmálta az almafákat a kismackóval, de hát ez nem ritkaság arrafelé. Aztán kimásztunk a sziklára, és alattunk elnyúlt hosszan a falu. Drága kicsimamám úgy rettegett, mikor a sziklafal peremére kiültem, hogy megsajnáltam szegényt. Azt modta, iszonya van, hogy leeshetek... Hiába mondtam, hogy meg se moccanok, csak az ujjaim játszottak az exponáló gombbal. Nem számít, mondta, azonnal jöjjek be onnan, különben megharagszik, és sose jön velem fel többé! Ismerős érzés...Gyermekkorom boldog emlékei! Számos nyarat tölöttem ott, és még több élményt hoztam haza magammal, sok köztük ma is olyan eleven, mint régen, amikor az éjszaka közepén hálóingben egymásba kapaszkodva mentünk medvét lesni a kertbe. A hegy alá. S milyen az élet, akkor ajándékoz, amikor nem is számítunk rá: margarétát találtam az egyik tuskó tövében, és rókagombát a másikban. (Aznap este anyukám el is készítette, nagyon finom volt!) Azt mondták, szerencse leánya vagyok. Ekkor vettem észre a bokorban a-mit is? Mert elhúzta a csíkot, de nem modhatnám, hogy nem ijedtem meg annyira, hogy még beszélni is alig tudtam, csak mutogatni volt erőm. Nem lett volna áldásos egy anyamedvével harcba szállni, az tény. Ennek ellenére, vagy éppen ettől csodálatos nap volt. Egytlen árnyék suhant végig rajta, egy nagyon szeretett ember halála. Azon meditáltam, mennyire fel sem fogjuk, milyen nagy ajándék az, hogy élünk. És mennyire nem tudjuk megállítani a halált, sem szaktudással, sem szeretettel. Pedig ha valahol volt, őnáluk biztosan...Aztán a következő napokban látogatási körúton voltam. Barátnőm kisfia, Péter egy pillanat alatt valósággal belém szeretett, és egész nap körülöttem járta az udvarlós táncot. Lehetne tanulni tőle. Jó volt velük lenni, mert ezek azok a kapcsolatok számomra, amelyeket nem emészt fel az idő pH-ja (bár szerintem az időnek nics ilyen hatalma, a kapcsolat azért megy szét, mert valójában sose volt, vagy ha igen, nem a Kapcsolódási Pontban keletkezett), amelyek akkor is ott folytatódnak, ahol abbamaradtak, annak ellnére, hogy több mint egy fél éve nem láttuk egymást. Azt hiszem, ehhez az kell, hogy álarcnélküliséget vállaljunk. És beszélgettünk, igazi, valós, egymásrafigyelős beszélgetéssel a gyermeknevelésről, a házasságról, az anyaságról, a világ dolgairól, a lélekről. Aztán meglátogattam a kersztlámyom, de olyan fürge kis ravasz, hogy nem tudtam lencsevégre kapni, mert hintázni ment a nagyapjával, de a hugát, Rebit annál inkább. Kis tündérmanó! Feltöltöttek ezek a gyerekek. Mert olyan valóságosak, hitelesek, áttetszőek és őszinték. Csak azt teszik, amit akarnak, és tudják, mindig tudják, mi az! Összességében véve meg ajéndék volt minden perce az elmúlt napoknak, én meg energikusan, kreatívan, új ötletekkel és tervekkel léptem át a küszöböt. Mert vannak dolgok, amiket magam mögött hagytam, és vannak, amik ezután várnak rám. Bátorság kérdése az egész, hogy elfogajuk-e az élettől a felkínált lehetőségeket.
m a 
"
normális" 
kerékvágásba, ismét itt, ugyanúgy. Vagyis mé
gsem ugyanúgy, mert az elmúlt három hétben csupa olyan dolog történt az élete
mben, amitől nagyon sok minden egészen más irányt vett. Ujjáértékeltem, kérdeztem, kerestem, találta
m, f
elforgattam, megsemmisítettem, utaztam, látogattam, nevettem, játszottam, beszélgettem, figyeltem, sírtam, feltöltődtem. És újjászülettem. Görögország kellemesen elszórakoztatott, és visszavár. Ahogy egy kedves barátom mondaná, azért hagytam ki bizonyos dolgokat, hogy okot találjak arra. Szavak helyett hadd beszéljen róla néhány szubjektív kép, egyébfajta beszámolót
már megírtak mások. Nekem az utazásról, a váratlan kalandról, a másságról és az élet spontaneitásáról szólt. Ahogy mezítláb a reggeli
nedves homokban lépkedve a felkelő Napot csodáltuk, kényeztettük magunkat a méz csodálatos ízvilágával, a hullámok közé vetettük magunkat, vagy ahogy a szentmisét ünnepeltük vasárnaponként a belső udvarban: mind különleges pillanata volt az életemnek. Valahogy csendesen-mozgalmas, értékes időszak volt. Annál is inkább, mert döntéseket hoztam fontos dolgokban, és úgy érzem, visszatért az erőm. Aztán hazamentem, a szabadság utolsó napsugarai otthon csiklandoztak. Vasárnap fogtam a szüleimet, és elmentünk Gödére, a kicsimamámhoz. Nagyapám testvérének és az ő férjének nem voltak gyerekeik, pedig számomra ők voltak az álompár. Békés harmóniában és egymásrafigyelésben éltek, néha vitatkoztak, még haragudtak is egymásra, de ma már tudom, a kapcsolatuk titka az volt, hogy nem csak kivülről, hanem belülről is ismerték és szerették egymást. És ez most is érződik, pedig kicsitatám már tizenegy éve halott. Egyéni kívánságomra-mit lehet tenni, ha már ilyen ellenállhatatlan vagyok?-felkerekedtünk, és egy vízmosáson felmentünk az erdőbe. Azelőtt este a medve is arrafele járt, meglátogatta a háztájat, megdézsmálta az almafákat a kismackóval, de hát ez nem ritkaság arrafelé. Aztán kimásztunk a sziklára, és alattunk elnyúlt hosszan a falu. Drága kicsimamám úgy rettegett, mikor a sziklafal peremére kiültem, hogy megsajnáltam szegényt. Azt modta, iszonya van, hogy leeshetek... Hiába mondtam, hogy meg se moccanok, csak az ujjaim játszottak az exponáló gombbal. Nem számít, mondta, azonnal jöjjek be onnan, különben megharagszik, és sose jön velem fel többé! Ismerős érzés...Gyermekkorom boldog emlékei! Számos nyarat tölöttem ott, és még több élményt hoztam haza magammal, sok köztük ma is olyan eleven, mint régen, amikor az éjszaka közepén hálóingben egymásba kapaszkodva mentünk medvét lesni a kertbe. A hegy alá. S milyen az élet, akkor ajándékoz, amikor nem is számítunk rá: margarétát találtam az egyik tuskó tövében, és rókagombát a másikban. (Aznap este anyukám el is készítette, nagyon finom volt!) Azt mondták, szerencse leánya vagyok. Ekkor vettem észre a bokorban a-mit is? Mert elhúzta a csíkot, de nem modhatnám, hogy nem ijedtem meg annyira, hogy még beszélni is alig tudtam, csak mutogatni volt erőm. Nem lett volna áldásos egy anyamedvével harcba szállni, az tény. Ennek ellenére, vagy éppen ettől csodálatos nap volt. Egytlen árnyék suhant végig rajta, egy nagyon szeretett ember halála. Azon meditáltam, mennyire fel sem fogjuk, milyen nagy ajándék az, hogy élünk. És mennyire nem tudjuk megállítani a halált, sem szaktudással, sem szeretettel. Pedig ha valahol volt, őnáluk biztosan...Aztán a következő napokban látogatási körúton voltam. Barátnőm kisfia, Péter egy pillanat alatt valósággal belém szeretett, és egész nap körülöttem járta az udvarlós táncot. Lehetne tanulni tőle. Jó volt velük lenni, mert ezek azok a kapcsolatok számomra, amelyeket nem emészt fel az idő pH-ja (bár szerintem az időnek nics ilyen hatalma, a kapcsolat azért megy szét, mert valójában sose volt, vagy ha igen, nem a Kapcsolódási Pontban keletkezett), amelyek akkor is ott folytatódnak, ahol abbamaradtak, annak ellnére, hogy több mint egy fél éve nem láttuk egymást. Azt hiszem, ehhez az kell, hogy álarcnélküliséget vállaljunk. És beszélgettünk, igazi, valós, egymásrafigyelős beszélgetéssel a gyermeknevelésről, a házasságról, az anyaságról, a világ dolgairól, a lélekről. Aztán meglátogattam a kersztlámyom, de olyan fürge kis ravasz, hogy nem tudtam lencsevégre kapni, mert hintázni ment a nagyapjával, de a hugát, Rebit annál inkább. Kis tündérmanó! Feltöltöttek ezek a gyerekek. Mert olyan valóságosak, hitelesek, áttetszőek és őszinték. Csak azt teszik, amit akarnak, és tudják, mindig tudják, mi az! Összességében véve meg ajéndék volt minden perce az elmúlt napoknak, én meg energikusan, kreatívan, új ötletekkel és tervekkel léptem át a küszöböt. Mert vannak dolgok, amiket magam mögött hagytam, és vannak, amik ezután várnak rám. Bátorság kérdése az egész, hogy elfogajuk-e az élettől a felkínált lehetőségeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése