Holtak nyomában

A tegnap délután Erzsébetvárosban voltunk, az örmény temetőben. A város (korábbi nevén Ebesfalva) egy Szeben megyei település (gyengébbek kedvéért Sibiu, de gondolom, effajta gyengébbek nem olvasgatnak engem gyakorta), Medgyestől körülbelül húsz kilóméterre. Első lakói szászok voltak, aztán 1685-ben gyergyóból örmény családok költöztek be ide. Ugyanakkor itt volt 1447-től az Apafi család uradalmi központja, a ma is álló várkastélyt meg lehet csodálni, bár inkább rendbe kéne tenni. Igaz, az örmény katolikus templom tetőzetét megjavították, mert két éve még úgy nézett ki, hogy lezuhan a mennyezet. És dícséretes dolog, hogy még megvan a macskakő a főtéri utcácskákon. Úgy tűnik, nekik értékes a tény, hogy a bazalt sokkal többet ér a járdakőnél. És nem(csak) pénzben. Nem mint egyes marosvásárhelyi előljáróságoknak. No, de ez nem a politika tárháza. Szóval elmentünk sírokat keresni. Egy kedves baráti házaspárnak segítettünk, egész délután mappával a kezünkben róttuk a sorokat. Nem is hittem volna, hogy egy temető ilyen rendszerezett, (magyarán egységekre tagolt), sorok és parcellák vannak benne és szinte mindenhol remekül áttekinthető. Hamar belejöttünk a helyszínelésbe, bár aprólékos munka vol. Juli a papírokkal szaladgált, én meg minden arra érdemeset lefotóztam. Igazi élmény volt olyan síremlékeket látni, amelyek még homokkőből készültek, valahol a tizenkilencedik század elején, vésve, faragva. (A borostyán azért remek munkát végzett, jócskán katalizálva az idő vasfoga által keltett hatásokat.) A temetőknek amúgy is sajátos hangulatuk van, ennek aztán különösen az. Van benne valami időtlenség, valami kultikus nyugalom, ősmeleg. Semmi halálhagulatom nem volt, sőt, nagyon is éreztem, hogy estefelé még a legsárgult, száradt indákon fityegő savanykás szőlőt is megettem volna. Egészen felfrissültem az őszi szellőtől, és a kábult, jóleső fáradtság később ellazított. De megérte, és ha minden igaz, könyv lesz a dologból.

És akkor jön a holnap...(L. a. )

Még egy nap, s az ágy, hol fekszel, mást pihentet. Odakinntről erős kézzel húzza be a fény a csendet, de az élet ott lapul, s a halk nesz is elcsitul... Most gondolkodol, melletted a fal ágaskodik konokul, s az utca rideg, esti hagja messze elvonul. A szobád nagy és meleg, Csupa szín, könyv, képzelet, Mert teéretted lett, s általad a gyermek, aki született... Egyetlen perc, s azt hiszed, nem bírod a kötelet, a szív mélye elborul, s arcodon a vonalak összefutnak. Kegyetlen és gyönyörű úr, ki megnehezíti életed, mert nem az fáj, ahová helyezed fehér kezedet. Még egy perc. Ez már az, aminek jönnie kellett, s vége van, mert a zaj megtörte a csendet. Ébredj fel, a Nap beragyog a fehér falaid közé, szétfeszíti a képeket, és előleget ad: az életet.

S szép, mint mindig...

A helyzet az, hogy a tegnap reggel Mazsolát belepték a falevelek. Szegénykét alig tudtam kiásni a sárga kupac alól. Azt hiszem, akkor jöttem rá, hogy lassan már nemcsak, hogy itt van az ősz, hanem mindjárt úgy elsétál az ablak alatt, hogy csupa jégezüstöt hagy maga után. Aztán fogtam a kicsikémet, és egész héten meghitten magammal cipeltem mindenfelé, hogy lencsevégre kapjam a ruháiból kivetkőző, elalvó természetet...Na és a színek!

Mese arról, ki hogyan szeret

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik. Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret. Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret. Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik. Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel. Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel. De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet. Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett. Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret. Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja. Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben. Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek. Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba. Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot. Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot. Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa. (Somlyó György)

Anna és Samu

Az alábbi párbeszédnek az uszodában voltam szem-és fültanúja, ma délután. Figyeljetek! -Szia! -Szia! (pirulós mosoly, elvégre ő a férfi, így természetes, hogy bátortalanabb) -Hogy hívnak? (a két kérdés között alámerül, körbeúszkálja az új ismerőst, majd rózsaszín úszósapkája ismét felbukkan, nevetve prüszköli a vizet) -Samu. -Hány éves vagy? (kérdez ismét, vékony kis karjával kapaszkodva lógatja magát a vízbe. Samunak tetszhet a dolog, mert néhány pillanatig elfelejt válaszolni, és zavarában elengedi a kapaszkodót, vakarózik, és nagyokat pislog, de mikor végre megszólal, nem hallom, mit mond) -Tuszd úszni? (lényeges kérdés, mert ez eldönti a következőkben lezajló eseményeket, ugyanis ha a válasz nem, akkor, hajrá, majd ő megtanítja, így ni!-és már alá is bukik, mint egy kiskacsa-, amennyiben meg igenlő a válasz, akkor gyerünk, csobbanjunk együtt...okos kis perszóna) Egy óra múlva arra lettem figyelmes, hogy Anna és Samu a medence szélén, egymással szemben térdelnek, ugyanabban a pózban-a pszihológia ezt tüköreffektusnak nevezi, állítása szerint olyan személyek, például szerelmesek között jön létre, akik közel vannak egymáshoz-, és igazi nevetésük néha belebuborékol az uszoda morajló hullámzásába. Az élet ilyen egyszerű. Ők még megteszik, mindenféle gátlás nélkül, hogy leszólítják egymást, közelednek. Mi már nem merjük. Tudja valaki, miért?

Zen(e)mese-L. a.

...Hajnalodott. A nap óvatosan cirógatta első sugaraival az égbolt alját, rózsaszínbe és ibolyába öltöztette a harmatot odalennt a völgyben. Kilépett a fényre. Egy pillanatra megtántorodott a hirtelen élességtől. Szemeit bizonytalanul fordította a Nap felé, de aztán egyenesen belé nézett. Különös szeme volt, tekintete tükörsima vízfelülethez hasonlított-szinte áttetsző, szemei kék sugárban ragyogtak, ahogy a fény áthaladt rajtuk. Amikor a földre nézett, szivárványhártyája felvette a lombok és a föld színét, mély barnává változott, és olivazöld patakocskák csordogáltak benne. Ahogy a fénysugarak megsimogatták az arcát, egész testében megremegett. A meleg átjárta lényét, lassan haladva omlasztotta le róla az éjszaka sötétjét. Kitágult a tér, az idő hatalmas gomolyaggá kuszálódott, magával ragadva a világ megannyi létező hangját. Beleszédült a sokféleség mámorába. Aztán egyre erősebben, egyre tágabbá, sugárzóbbá szélesedett a tér, újabb és újabb hangokat szólaltatva, harmónikusan egybecsendülve, megszólalt az ébredés, az élet dala, átölelve az összes ismerős és még ismeretlen hangot, világot, embert.

Good Will Hunting

Ismét egy film, amit másodszor néztem meg. Évekkel ezelőtt láttam már, de a sors keze midig bekavar. Ezúttal is igazi ínyenchez illően fűszerezett. Csak úgy keresgéltem, és a mappa valamiért másodszor is ugyanoda nyílt ki. Hát, gondoltam, egye fene. Amúgy sem emlékeztem már arra, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem annak idején. Szóval, szinte tiszta lappal indultam, csak azt tudtam, hogy Matt kisfiús mosolya és lefegyverző fogsora uralja a képernyőt, valamiféle matematikai guru szerepében (amúgy a filmben felbukkanó összes kockafejnek utánanéztem, és elképesztő, micsoda élettörténetek bukkantak fel!), Robin pedig hozza a formáját-és ismét nagyot alakít. De nem bántam meg. Valahogy szorosan összekapcsolódott néhány bennem felmerülő kérdéssel, felelettel, és meglátással. És egy idő után rádöbbentem, hogy ez a Will gyerek nagyon emlékeztet valakire. Aztán ez a szentimentális, pulóveres, vizenyős kék szemű pszihológus is. Persze Skyler (olyan szép neve van, mostanában a szavak szimbolikájával is foglalkozom, és lámlám, a "skyler" az valami olyasmit láttat velem, ami csak úgy szeli a frissen festett kékeget), a szépszemű, vicces, belevaló, szókimondó hölgyemény sem elhanyagolandó analógia. Nos, a film elképesztő hatással volt rám. Semmi special effect, semmi nagy durranás. Egyszerűen csak egy '97es alkotás. De... Legszívesebben most egy csomó kérdést tennék fel neked, kedves Te, és hagynám, hogy magad add meg rá a feleletet, de egyelőre beérem azzal, hogy csak megfigyelek. Azt, hogy vannak a világon értékes emberek, akik nem akarják ezt magukról elhinni, mert az felelősséggel jár. Azt, hogy minden embert eltaszító önvédő mechanizmusnak, intimitástól való rettegésnek mélyen gyökerező oka van. Azt, hogy hiába szeretsz valakit, ha ő képtelen megbocsájtani önmagának. Azt, hogy a valódi élet csakis tökéletlen lehet. Azt, hogy a türelem sokszorosan visszatéríti a befektetett energiát. Azt, hogy nem elég tudni, ismerni kell. Azt, hogy nem elég élni, átélni kell. Azt, hogy az igazi nyertes nem mindig győztes. Azt, hogy a világon semmi sem fontosabb annál, hogy az ember "soulmate"közegben éljen. És most kérdezek: mi lesz veled akkor, ha nincsenek melletted szentimentális "pszihológusok", akik talán felforgatják az életedet, és persze a magukét is becsülettel, a visszahatás kedvéért, de legalább elérték, hogy egy centivel tovább láss, kibillenj a megszokott nekemmindegy állapotból, és egy lépéssel közelebb kerülj a saját középpontodhoz? Mi lesz veled akkor, ha nem mondja meg neked egy könnyeivel küszködő leányzó, hogy még akkor is kellesz neki, ha egy önelégült, önző, gyáva alak vagy, aki fél attól, hogy elhagyják, inkább lebeszéli magát és elmenekül? Mi lesz veled akkor, ha nem küzd érted senki, (még akkor is, ha mások úgy hiszik, hogy időveszteség) pusztán azért, mert jó kölyök vagy a szemében? Mi lesz veled akkor, ha nem hozod meg a jó döntést, semmit sem változol, és a holnap még mindig úgy és ott talál, ahol a ma? Mondd, mi lesz akkor? De nem is. Inkább így: ki leszel Te akkor? Na ja, és most Ki vagy?

Hol a fák az égig érnek...

Visszatértem a "normális" kerékvágásba, ismét itt, ugyanúgy. Vagyis mégsem ugyanúgy, mert az elmúlt három hétben csupa olyan dolog történt az életemben, amitől nagyon sok minden egészen más irányt vett. Ujjáértékeltem, kérdeztem, kerestem, találtam, felforgattam, megsemmisítettem, utaztam, látogattam, nevettem, játszottam, beszélgettem, figyeltem, sírtam, feltöltődtem. És újjászülettem. Görögország kellemesen elszórakoztatott, és visszavár. Ahogy egy kedves barátom mondaná, azért hagytam ki bizonyos dolgokat, hogy okot találjak arra. Szavak helyett hadd beszéljen róla néhány szubjektív kép, egyébfajta beszámolót már megírtak mások. Nekem az utazásról, a váratlan kalandról, a másságról és az élet spontaneitásáról szólt. Ahogy mezítláb a reggeli nedves homokban lépkedve a felkelő Napot csodáltuk, kényeztettük magunkat a méz csodálatos ízvilágával, a hullámok közé vetettük magunkat, vagy ahogy a szentmisét ünnepeltük vasárnaponként a belső udvarban: mind különleges pillanata volt az életemnek. Valahogy csendesen-mozgalmas, értékes időszak volt. Annál is inkább, mert döntéseket hoztam fontos dolgokban, és úgy érzem, visszatért az erőm. Aztán hazamentem, a szabadság utolsó napsugarai otthon csiklandoztak. Vasárnap fogtam a szüleimet, és elmentünk Gödére, a kicsimamámhoz. Nagyapám testvérének és az ő férjének nem voltak gyerekeik, pedig számomra ők voltak az álompár. Békés harmóniában és egymásrafigyelésben éltek, néha vitatkoztak, még haragudtak is egymásra, de ma már tudom, a kapcsolatuk titka az volt, hogy nem csak kivülről, hanem belülről is ismerték és szerették egymást. És ez most is érződik, pedig kicsitatám már tizenegy éve halott. Egyéni kívánságomra-mit lehet tenni, ha már ilyen ellenállhatatlan vagyok?-felkerekedtünk, és egy vízmosáson felmentünk az erdőbe. Azelőtt este a medve is arrafele járt, meglátogatta a háztájat, megdézsmálta az almafákat a kismackóval, de hát ez nem ritkaság arrafelé. Aztán kimásztunk a sziklára, és alattunk elnyúlt hosszan a falu. Drága kicsimamám úgy rettegett, mikor a sziklafal peremére kiültem, hogy megsajnáltam szegényt. Azt modta, iszonya van, hogy leeshetek... Hiába mondtam, hogy meg se moccanok, csak az ujjaim játszottak az exponáló gombbal. Nem számít, mondta, azonnal jöjjek be onnan, különben megharagszik, és sose jön velem fel többé! Ismerős érzés...Gyermekkorom boldog emlékei! Számos nyarat tölöttem ott, és még több élményt hoztam haza magammal, sok köztük ma is olyan eleven, mint régen, amikor az éjszaka közepén hálóingben egymásba kapaszkodva mentünk medvét lesni a kertbe. A hegy alá. S milyen az élet, akkor ajándékoz, amikor nem is számítunk rá: margarétát találtam az egyik tuskó tövében, és rókagombát a másikban. (Aznap este anyukám el is készítette, nagyon finom volt!) Azt mondták, szerencse leánya vagyok. Ekkor vettem észre a bokorban a-mit is? Mert elhúzta a csíkot, de nem modhatnám, hogy nem ijedtem meg annyira, hogy még beszélni is alig tudtam, csak mutogatni volt erőm. Nem lett volna áldásos egy anyamedvével harcba szállni, az tény. Ennek ellenére, vagy éppen ettől csodálatos nap volt. Egytlen árnyék suhant végig rajta, egy nagyon szeretett ember halála. Azon meditáltam, mennyire fel sem fogjuk, milyen nagy ajándék az, hogy élünk. És mennyire nem tudjuk megállítani a halált, sem szaktudással, sem szeretettel. Pedig ha valahol volt, őnáluk biztosan...Aztán a következő napokban látogatási körúton voltam. Barátnőm kisfia, Péter egy pillanat alatt valósággal belém szeretett, és egész nap körülöttem járta az udvarlós táncot. Lehetne tanulni tőle. Jó volt velük lenni, mert ezek azok a kapcsolatok számomra, amelyeket nem emészt fel az idő pH-ja (bár szerintem az időnek nics ilyen hatalma, a kapcsolat azért megy szét, mert valójában sose volt, vagy ha igen, nem a Kapcsolódási Pontban keletkezett), amelyek akkor is ott folytatódnak, ahol abbamaradtak, annak ellnére, hogy több mint egy fél éve nem láttuk egymást. Azt hiszem, ehhez az kell, hogy álarcnélküliséget vállaljunk. És beszélgettünk, igazi, valós, egymásrafigyelős beszélgetéssel a gyermeknevelésről, a házasságról, az anyaságról, a világ dolgairól, a lélekről. Aztán meglátogattam a kersztlámyom, de olyan fürge kis ravasz, hogy nem tudtam lencsevégre kapni, mert hintázni ment a nagyapjával, de a hugát, Rebit annál inkább. Kis tündérmanó! Feltöltöttek ezek a gyerekek. Mert olyan valóságosak, hitelesek, áttetszőek és őszinték. Csak azt teszik, amit akarnak, és tudják, mindig tudják, mi az! Összességében véve meg ajéndék volt minden perce az elmúlt napoknak, én meg energikusan, kreatívan, új ötletekkel és tervekkel léptem át a küszöböt. Mert vannak dolgok, amiket magam mögött hagytam, és vannak, amik ezután várnak rám. Bátorság kérdése az egész, hogy elfogajuk-e az élettől a felkínált lehetőségeket.