Húszezer éjszaka

Amikor a többé-kevésbé gyors számításon már túl vagyunk, - természetesen abban az esetben, ha nem rögtön a könyv hátlapján olvastuk el a megfejtést, - akkor következik a valós értékelése annak, hogy mit is jelent húszezer éjszaka érzelmekben és élettörténetekben kifejezve. D. Tóth Kriszta újonnan megjelent könyve igazi életbevágó kérdéskört jár körbe. Bár maguk a kérdések kevésbé megfogalmazhatóak és feltehetően meg kell érni egy bizonyos életkort ahhoz, hogy valamelyest aktuálisak és értelmezhetőek legyenek, a történet mégis folyékony, eseménydús, fordulatos, kiváncsivá téve azt az olvasót is, aki nem feltétlen azonosul a szereplőkkel. A szerző érdekesen építi fel a szereplők személyiségét, több helyen találunk töréseket a képek síkján, ahol segítségképpen vissza-visszanyúl a múltba, hogy a jelen alakulását alátámassza és megmagyarázza. Teszi mindezt anélkül, hogy ezzel unalmassá vagy túlságosan elbeszélő jellegűvé válna, hiszen érzékelésünket leköti annak a fiatal nőnek az élete, aki a mindennapi rutin és a kiüresedés elleni harcban végső soron az elevenséget választja, talán egy kevésbé várt módon.Helga, a negyven éves életmód tanácsadó élete bármely külső szemlélő számára tökéletesnek tűnik: gondoskodó, hűséges férj, csodálatos gyermekek, biztonságos otthon, testhez álló munka, ígéretes karrier. És mégis, mintha ez a varázsvilág, ez a remekbe szabott, kiszámítható, eltervezhető élet valahol hiányos lenne. Elméjében egyre gyakrabban jelennek meg képek a múltból, ahol a szenvedély, a dinamikusság és vakmerőség mindennapos szereplők voltak. Képek abból az időből, amikor még férje jelentette számára a romantikát, az erőt, a szexuális beteljesedést. A jelenben ennek már csak halvány nyomai vannak, így a békés családi élet számára paradox módon a hiány kifejeződésének színtere lesz, és a döntés elkerülhetetlen.A mű a sors-hívők számára igazi aha-élményt jelenthet. Ahogyan az igény és a vágy megjelenik arra, hogy újra azt érezzük, kívánatosak, érdekesek és újszerűek vagyunk valaki számára, aki felébreszti bennünk a rég elfeledett szenvedélyt, úgy jelenik meg ezzel egy időben a lehetőség is a változásra, mondhatni sorsszerűen. Egy idegen férfi személye, aki mindenben más, mint az, akivel évek óta együtt élünk, aki azonban éppen arra az önmagunkra ébreszt rá, akik akkor voltunk, amikor a férjünk belénk szeretett. Jogosan tevődik fel a kérdés, hogy melyik önmagunkat válasszuk, és mi a garancia arra, hogy ez az új szenvedély később nem válik-e ugyanolyan megszokássá, mint a jelen kapcsolatunk, amelyben végső soron elégedettek vagyunk? Emellett értékes társadalmi ábrázolás is egyben, mely bemutatja egy nagyvárosi nő dilemmáját a múltból megöröklött értékrend és a személyes boldogság kiteljesedése között. Úgy tűnik, a kettő nem hozható fedésbe egymással, hiszen a modern világban minden megengedhető, elfogadható és semmi sem számít, csak hogy mi magunk célba érjünk, bármi áron. Ezzel szemben a hűség, a család, az együtt töltött évtizedek értéke, szépsége és akár boldogsága csupán divatjamúlt utópiának tűnik, amelyben sokszor csak önmagunk megtagadása által tartható meg az egység.Valójában a központi kérdés a személyes szabadság kérdése, amikor dönteni lehet a két világ között: vagy az ismeretlen, bizsergető, ugyanakkor bizonytalan életet választani, vagy a már megszokott, unalmas, de biztos talajon nyugvó kapcsolatot, ami látszólag nélkülözi a szenvedélyt. A kérdés az, hogy mi alapján döntünk?D. Tóth Kriszta zseniális egyszerűséggel és teljesen valóságos, életszerű módon oldja fel ezt a dilemmát és vezet rá arra, hogy nem feltétlen szükségszerű ennyire fehéren és feketén látni a világot. Annál is inkább, mert a szenvedély ott nyugszik az eltelt évek alatt, és csak arra vár, hogy valaki kicsomagolja onnan. Ehhez persze be kell járni az önismeretnek egy újabb, mélyebb szintjét, és olykor visszatérni a kiindulási ponthoz, hogy tovább tudjuk lépni. A mű különleges izgalmát az adja, hogy az olvasó számára az utolsó pillanatig nem világos, hogyan dönt a főhős, és ő maga sem tudja eldönteni, hogy melyik irányba drukkoljon Helgának. A belső történések azonban rávezetik őt arra, hogy valóban lehetséges az, hogy újra szeressük, ami már a miénk, csak nem szabad hagynunk, hogy ez magától értetődővé váljon. 

A szombat lett az emberért...(Mk. 2, 27-28)

A történet szereplői kitlalált személyek. Bármely hasonlóság a valósággal csakis a véletlen műve lehet.

Történt egyszer, nem is olyan messze és nem is

olyan régen, hogy egy kedves barátném éppen férjhez menni készült. Úgy esett, hogy eme nemes és fontos eseményt egy, a számára oly kedves emlékeket hordozó, csendes kis templomban tervezte a maga és az ünneplő közönsége számára. Ez a kis templom valójában sok évig nyújtott neki megnyugvást és menedéket, és az itt lévő fiatalok közösségében gyakran otthon érezte magát. Barátainak nagy részét is itt ismerte meg, és bár már a valamikori közösségnek, meghitt helységeknek mára már nyoma veszett, és helyüket hideg, lelketlen rendszerezettség foglalta el, ő mégis szívesen visszajárt ide, vasárnapi misékre. És nemcsak, hiszen, ahogy mondtam, épp az esküvőjére készült.

Csodálatos idő volt, minden a helyére került, az esküvői menet is éppen érkezőben volt már, amikor a sekrestyében az idegenből érkezett pap kissé bátortalanul, valami enyhe kétségbeesettséggel az arcán, furcsa magyarsággal megkérdezte: nem tudjuk, merre van a szenteltvíz? És az egyéb kellékek?Hát, sajnos, nem tudtuk. Volt még egy pár elintéznivaló a mise kezdetéig, felkapcsoltuk az összes világítást a templomban, meggyújtottuk a gyertyákat. Az idegen pap ki-be futkorászott, aztán eltűnt valamerre. Néhány perc múlva megjelent a házigazda, kiváncsiságot színlelve az arcán, és az idegen papot kereste. Nem találta, így aztán vállvonogatva elment. Többet nem is láttam arrafele aznap. Az esküvő nagyon szép volt, igazi mély pillanatokkal. A szememet gyönyörködtető látványt csak egyetlen aprócska bizarr részlet zavarta: fél literes ásványvizes palack a fehér oltárterítőn. Végül is valahonnan muszáj volt szenteltvizet szerezni...

A szertartás végeztével igyekeztünk azonnal összeszedni a dolgokat: virágdíszeket a padokról, rózsaszirmokat a szőnyegről, huzatokat a székekről. Ahhoz képest, hogy elsőként kellett a lagzi színhelyére érnünk, úgy hiszem, rendet hagytunk magunk után.

...Két nap múlva eszembe jutott, hogy a székről a huzatokat a sekrestyébe tettem, és ideje őket elvenni onnan. Szóltam is az újdonsült arának, és megegyeztünk, hogy a helyszínen találkozunk. Kissé hamarabb értem oda, így aztán golndoltam, bemegyek addig a redházba, és ott várakozok. Pechemre, ugyanis odabent szembejött velem a házigazda. Szemei kerekre nyíltak, mintha csak azt kérdezte volna a tekintetével, hogy mit keresek ott? Vagy inkább azt, hogy hogyan jutottam be? Köztudott ugyanis, hogy ott, ahol régen egyetemistákba botlott az ember lépten nyomon, most csend és üresség kukucskált kifele, és csak kiváltságos egyéneknek volt saját kulcsuk az ajtóhoz. Kezdeti meglepetésén túljutva a házigazda sürgött, forgott, mintha ott sem lennék, aztán mégis úgy döntött, hogy megfeleő alany vagyok a szemrehányásra. Mellékesen megkérdezte, hogy milyen volt az esküvő, aztán sajnálkozó arckifejezéssel megjegyezte: jó nagy felfordulást hagytunk magunk után. Mire a szemem kikerekedett volna a csodálkozástól, sietve hozzátette: "na jó, vegül is nem Ti, hanem Ők." Pörgettem a fejemben a gondolatokat és a képkockákat: virágdíszek-kipipálva, rózsaszirmok-kipipálva, székhuzatok-kipipálva. Könyörgöm, mit nem tettünk a helyére, pedig nagyon-nagyon igyekeztünk?! Jaj, Istenem, a tüll! A fehér kristálytüllt otthagytuk a bejáratnál, a korláton. Már nem volt, mikor... Biztos az a baj. Habár, egy egyszerű kézmodulattal leoldozható, és senkinek sem okozhatott kellemetlenséget. Na, de biztos, ez lehet. Csak ez lehet... Így vaciláltam magamban a másodpercek törtrésze alatt, nem várva folytatást, ami azonban kéretlenü is megérkezett. "Ja, és gyertyával lecsepegtettétek az oltárterítőt, na és kiégettétek a reflektorokat...nem kéredeztétek meg, én nem tudtam semmiről. És most nézd meg, gyere, megmutatom, nem ég. Csak ez ég...nézd...na, nem , es sem, egyik sem ég." Mindezt előadva valami szánalmas, gyámoltalan, cinikusan mosolygó egyveleggel az arcán. Enyhe áramutésszerű érzést éreztem. Ami ezután következett, azt már csak valami erős erőfeszítés áran tudtam nyugodtnak látszó módon végignézni. Megérkezett kedves barátném, mosolyogva kezet fogott a pappal, aki azonban rögtön megjegyezte, hogy reméli, hogy többet nem fognak ebben a templomban megesküdni. Haha, nagyon vicces, a szavak mögötti üzenet azonban annál ütősebb volt. Majd ezt követte a szinpadias mozdualtsor, amellyel eltávolította az állítólagos gyertyafoltos tertítőt az anyaszentegyház oltáráról, és tüntetően elmondta, hogy bizony a házasságkötést igazoló okiratokat a sarokból szedte ki, és küldte el az illetékes szervekhez, ugyanis hanyagul "oda lettek dobva". (Mindezt annak ellenére, hogy az eskető pap szavahihetőségét meg nem kérdőjelezve, amaz az említett papírosokat átadta kedves házigazdánknak személyesen.) Miután mindezeket a fejünkre hordta, otthagyott bennünket, hiszen neki elő kellett készítenie a misét is. Döbbenten mentünk ki az udvarra. Ott legalább volt még levegő. Összetalálkoztunk egy jóbaráttal, és beszédbe elegyedtünk vele. Azt mondta, a mise alatt egyik reflektor sem égett. Direkt megfigyelte. Szóval, az igaz, hogy mi mindet felkapcsoltuk, de már egy sem éget...És ha égett volna?????

Ha az alma messze esne....

Köd van. Megint. Nyirkos, tapogatozó cseppek hullnak alá. Néhol többen vannak, másutt kevesebben. Így van ez.

Az autó. Megint. Tegnap itt hagytam, most is itt van. A víz réátelepedett, szorosan, egymás mellé préselték magukat a gömböcskék. Megfagytak. A vékony kéreg szívósan tapad. Majd adok én neked....Így van ez.

A riasztó. Megint. Az ujjaim megfagytak, pedig a kesztyű...hagyjuk. A számok végül engedelmeskednek. Kifog a meleg. Így van ez.

Az emberek. Megint. Jönnek, kérnek, kapnak, adnak. Elmennek. Néha beszélnek, néha beszélek. Nem sokat mondunk egymásnak. Így van ez.

....................................................................................................................................................................

Hallottam egyszer valakitől, hogy hallott valakit arról beszélni, hogy mi, emberek mennyire nem akarjuk a változást. Napokig, évekig siránkozunk, hogy milyen betegek vagyunk, milyen rossz a házasságunk, a kapcsolatunk a gyerekkel, hogy rosszul bánik velünk a főnök, unalmas a munkánk, nincs öröm az életünkben, nincs időnk pihenni....Eléggé közhelyes lennék, ha most erre azt mondanám, hogy igen bizony, de mindez csak rajtunk múlik. Ugyanis látszólag ezzel mindenki egyetért. Mind tudjuk, hogy igen, ez rajtunk múlik. Még azt is merészen kijelentjük, hogy "nem bírjuk tovább, változásra van szükség az életünkben". No nem csak azert, mert végtelenül unalmas és egyhangú, hanem azért is, mert ami van, az már elavult, és nagyon sok esetben halott. Általában ilyenkor történik meg az, hogy valami berobban az életünkbe. Isten, sors, angyalok-kinek mi tetszik. És amikor berobban, akkor nagyjából két lehetőség van. Vagy vesszük a lapot, vagy nem. Ha vesszük a lapot, akkor erről már nincs mit beszélni, megy minden a maga rendje és módja szerint, csak hagyni kell. Ha nem vesszük a lapot, akkor....nos, itt már árnyaltabb a helyzet. Elsősorban azért, mert a legtöbbünk már sajnos nem lát a saját életterén továbbra. Röviden ez azt jelenti, hogy már azt sem igen vesszük észre, hogy változtatni kell. Mert valamiért úgy hisszük, nagyon jó nekünk, ami van, amiben vagyunk, ami körülvesz. Megszoktuk...Ez az! Megszoktuk. A megszokás roppant hasznos dolog, mondjuk, amikor az ember megtanul autót vezetni. Mert azt ugye mégsem lehet, hogy évekig úgy üljünk a volán mögé, mint tanuló korunkban: feszülten, gombóccal a torkunkban, görccsel a gyomrunkban. Kikészülnének az idegeink. Ki biza. Ilyenkor jó, hogy megszokjuk, hogy többfelé kell figyelni, gyorsan kell váltani, érezni, gondolkodni. És a végén annyira megszokjuk a vezetést, hogy automatikussá, ösztönössé válik. Nos, igen, ilyen esetekben nagyon jó és hasznos dolog a megszokás. Szükségszerű. De ha mondjuk egy fiatal lány azt szokja meg, hogy a barátja sorozatosan megalázza őt a többiek előtt,(hogy miért is engedi, abba most ne menjünk bele...) és netán meg is üti, féltékenységi rohamában, akkor majd vajon hogyan neveli anyaként a saját gyermekét? Hogy mindez teljesen megszokott, és természetes? Ha az elején még tiltakozik is, egy idő után észre sem fogja venni, hogy másra van szüksége, hogy másképp is lehet élni, és a beteg programot generációkon keresztül megszoktatja. Így élünk mi. Az utcán szemét van, az emberek nem tisztelik egymást, az egészségügyi rendszer bármit megtehet velünk, és sorolhatám. Mindez miért? Mert megszoktuk. Az egyetlen viszonyítási alapunk az, hogy volt ennél rosszabb is. Ha egyáltalán még viszonyítunk, mert a megszokásban annyira eltorzulhat az igényességünk, hogy mindet elfelejtünk, mintha mindenki amnéziában és érzéketlenségben szenvedne. És ez messze nem az, amire azt szokták mondani guruéknál, hogy "fogadd el a helyzetedet". Szó sincs elfogadásról. Inkább alvásról van szó, és nagy büdös hazugságokról. Tessék csak elképzelni egy alvót, aki még álmában is hazudozik magának. Elég kiábrándító, ugye? Aki érzi magában, hogy valami nem jó, és változtatni kellene, az szerencsés ember. Még vannak érzékei. A többinek meg kell teremteni az igényt, hogy igényes lehessen. Nem másokkal szemben, hanem elsősorban magával szemben. Akkor pedig szó nélkül fogja magát, és elkezd változni, szabad akaratából. És nem fogja másoktól várni a megmentést, és nem keni rá másokra a felelősséget. Mer nagyban gondolkodni. Nagy titot mondok: azok az emberek, akik csak panaszkodnak a helyzetük miatt, de nem tesznek semmit, azok nem akarnak változást!!! Jaj, nehogy elhigyjétek! Nem, erről szó sincs. Az emberiség nagyon nagyon nagy része a francokat akar változtatni a helyzetén. Amit ismerünk, az lehet, hogy rohadt szar, de legalább ismerük, és tudjuk manipulálni. A változás viszont lehet, hogy fájdalmas, és felelősséggel jár. Ha már itt tartunk, nagyban hasonlít a gyógyulás folyamatához (ha nem épp egy és ugyanaz). Mi, emberek, nem akarunk mást, csak enyhíteni a tüneteken. Bekapjuk a bogyót, hogy ne fájjon, ne legyen magas vérnyomásunk, ne legyünk idegesek, álmatlanok, éhesek.... De vajon hányszor kérdezzük meg, hogy mi okozza ezeket a tüneteket? És mi történne, ha valaki egy napon elvenné a magas vérnyomásunkat, az éhségünket, az álmatlanságunkat? Pánikba esnénk. Tudjátok, miért? Mert mi nem akarunk megváltozni, hiszen akkor nem lenne mentségünk, hogy miért vagyunk undokok, türelmetlenek, kövérek. Felelősek lennénk a saját életünkért. Pontosabban: lenne saját életünk. Abban viszont meg kellene tanulni kimenni a napfényre, nem egy göcsörtös fa árnyékában élni. És ott, a napfénynél le kellene vetni a felesleget, aztán elültetni a magot, és öntözni, gondozni, hogy fává növekedjen. És azt senki sem akarja. Így van ez.

Unatkozó Vatikán?

Áldását adta a Simpson családra a Vatikán: a pápai állam hivatalos lapja a hét végén nyilvánította katolikusnak a bizarr televíziós sorozat családjának fejét, Homert és annak fiát, Bartot.

Vajon e nemes cselekedetet mi okból követte el a Katolikus Egyház? Netán Homer Simpson esdeklő kérése következtében volt ilyen nagyvonalú, vagy csupán abbéli ijedelmében, hogy ha már valós, élő, érezni és gondolkodni tudó egyedeket nem sikerül magába bolondítania (sajnos, mégis elég sokat sikerült), legalább ceruzával rajzolt, sárgafejű, gülüszemű példányokat a sorai között tudhasson?

Mi több, az Osservatore Romano vasárnapi cikke azt is leszögezte, hogy a szülők bátran leültethetik a sorozat elé a gyermekeiket.

Naná, hogy igen! Kettős fegyvernek kitéve. Egyrészt: sosem lehet elég korán elkezdeni a dogmatikai képletek emberpalántákba való ültetését, hhghgghjidvsewdrtyujhbvcghj célzattal (és mint tudjuk, a cél szentesíti az eszközt). Másrészt meg, a szülők, ahelyett, hogy maguk foglalkoznának a gyermekeik nevelésével, egy olyan kitalált figurára bízzák, aki a sajátjait egyetlen rész leforgása alatt legalább ötször feltrancsírozza, ledarálja, elgázolja...stb., nem is beszélve arról, amikor kiesnek a hintából, leesnek az ötödikről.... Lefogadom, hogy a vatikáni főmuftik nem néztek végig egyetlen "The Simpsons" epizódot sem, különben rájönnének, hogy nem gyermekek elé való a téma. Legalábbis nem olyan gyermekek elé, amilyeneket a vatikáni szent szellem nevelni kíván.

"Kevesen tudják, és ő mindent elkövet, hogy titokban tartsa. De igaz: Homer J. Simpson katolikus" - fogalmazott a lap, amely egy jezsuita pap e témában készült tanulmányára alapozta állítását.

Most akár azt is mondhatnám, hogy "jellemző". Csodálatos, hogy Homer, akinek freudi analízise során napvilágot látott lelkivilágát töviről hegyire kielemezték, szükségszerűen tagadja vallását (?). Ami még ennél is csodálatosabb, hogy a KáTé (katolikus titkosszolgálat, vagy mi a penész) hosszas és áldozatot nem ismerő munkája során kiderítette e nagyszerű tényt hősünk felekezeti hovatartozásáról. Minden elismerésem, komolyan.

A tanulmány a sorozat egy 2005-ös epizódját dolgozta fel, amely "Az Apa, a Fiú és a Szent Vendégsztár" címen futott a televízióban. A szerző szerint "a Simpson család azon kevés, gyerekek számára készült tévéműsor közé tartozik, amelyben a keresztény hit, a vallás és az istennel kapcsolatos kérdések visszatérő témák".

Igen valószínű, hogy a Szent Vendégsztár ejtette gondolkodóba az egybegyült klérust, számomra mindmáig kérdéses, hogy hogyan hozták kapcsolatba az eredeti szöveges Szentlélek-variációval? Azért az is lehangoló, hogy élő hit helyett rajzfilmsorozatokban vitatjuk meg a vallással kapcsolatos kérdéseinket.

Simpsonék evés előtt imádkoznak, és "a maguk módján hisznek a túlvilágban" - idézte a jezsuita tanulmányt a katolikus újság.

Mint ahogy a "katolikusok" nagy része is teszi. És akkor mi van? Talán ebben merül ki a...jaj, várjunk csak, hiszen valóban, szó sem volt egyébről, csak katolicizmusról, vallási hovatartozás kérdéséről. Nem is tudom, miért háborgok ezen, hiszen az egyház(ak) lassacskán tevékenységük fölét ebben fogják leszűrni: hányan vagyunk, akik ugyanahhoz a szörnyűséghez tartozunk-hogy a megboldogult Tony de Mello szavaival éljek? Most akkor betoboroztuk Simpsonékat, vagy mi van?

A kilencven országban sugárzott amerikai tévészériát tavaly decemberi elemzése után már másodszor illette elismerő szavakkal a Vatikán.

Al Jean, a sorozat executive producere mindenesetre hétfőn megdöbbenésének adott hangot a cikk nyomán. Mint az Entertainment Weeklynek nyilatkozta, "Teljesen világosan bemutattuk, hogy Homer nem katolikus. Képtelenségnek vélem, hogy péntekenként ellegyen anélkül, hogy húst enne, akárcsak egy órára is". Jean arra is emlékeztetett, hogy Homerék a springfieldi presbiluteránus egyházközösség tagjai. (Forrás: www.transindex.ro)

Na igen, erről a szörnyűségről beszéltem.

Zárszónak: nagyon vicces a sorozat, komolyan. Értelmesebb és nagyobb gyerekek akár élvezhetik, nézhetik is, semmi bajom ezzel. Csak az szomorít el, hogy a Vatikán és képviselői ide jutottak, hogy rajzfilmsztárokból képzelt riportban alkotnak vallási képviselőket. Ami két szempontból is rossz: skatulyáz és kisajátít (na most mondja meg valaki, hogy nézzék ezek után az evangélikus, presbiteriánus, zsidó gyerekek a sorozatot?), ugyanakkor meg a világ és az élő emberek problémái, lelkivilága messzemenően meghaladja egy televízió képernyőjét. Nagyon kár, hogy jezsuita papoknak ennyire nem jelent ez semmit. Már azon sem lepődnék meg, ha rövidesen boldoggá, azután pedig szentté avatnánk Homer J. Simpsont, példás és istenszerető életvitelének jutalmául. Legalább lenne egy újabb szentté avatási per, ami felemészti az emberek pénzét, miközben milliók halnak éhen. De sebaj, őket majd a Szent Vendégsztár gondviselésére bízzuk.

Híd

...A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra....

How high?

Van bennünk valami, ami folyamatosan felfele hív. Nem

tudni, mi az, lehet, valami genetikai kód, vagy hasonló,(Szendi Gábor szerint hitmodul van az ember agyában, azaz egy olyan terület, ami azért felelős, hogy az ember hinni tudjon, és vágyjon is arra, hogy higgyen) de az is lehet, hogy valamiféle magasabb szellemi szféra. Minden esetre érdekes, hogy a túléléshez egyáltalán nem szükséges, hogy az ember ideá(lo)khoz ragaszkodjék. Mármint, a biológiai túléléshez. Ahhoz simán elegendő az, hogy van hol lakni, van mit enni, van kivel....khmmm. Nem is meglepő, hogy nagyon sokan

így élnek. Azonban van valami, amitől az ember azt érzi, hogy ez nem minden, hogy ez nem elég. Hogy van valami magasabb, tökéletesebb, eszményibb valóság, és akármi is van, mindenki folyton fel akar emelkednil. Mert az is érdekes, hogy ez a "valami", ez valahol "fent" van, és valahogy minél fennebb megyünk, annál melegebb és fényesebb lesz minden. Ilyenkor aztán megszülenek az ötletek, hogy építsünk Pisában tornyot, másszuk meg a Mount Everestet, csináljunk repülőgépet, landoljunk a Holdon. És ritkán tudjuk, hogy mindezt azért tesszük, mert ami van, az nem elég, és amit keresünk, az meghaladja azt, amiben élünk, mégpedig felfelé. Hogy ez a fizikai világban úgy fejeződik ki, hogy szeretünk hegyet mászni, hát kérem! Mindennek megvan a maga helye. Tudati szinten megközelítve a dolgot, a magasabb állapotok elérésekor az ember azt veszi észre, hogy ha lenéz, akkor az addig oly fontos dolgok aprócskára töpörödnek, és egészen más dolgok lesznek fontosak. Lehet, hogy a valódi túléléshez kell ez, lehet, ha nem így lenne, és Buddha, Jézus és a többiek nem mutatták volna az utat, már rég nem létezne az ember. Hogy átvágjunk akadályokon, hogy megértsünk és megharcoljunk dolgokat, hogy felnőjjünk (ismét csak fel!), és talán a legmagasabb szinten, ha lehet ezt így nevezni, elfogadjunk és szeressünk, ahoz az kell, hogy a kicsinyességet magunk alatt hagyjunk, és magunk felé emelkedjünk. Félni is lehet közben, mert a mélység néha ijesztő és szédítő, de vajon, megéri-e úgy élni, hogy közben nem veszünk tudomást arról, hogy hol is vagyun, ráadásul még körülnézni is elfelejtünk?

Mi történik, ha...?

Mi történik, ha alszol? S mi történik, ha álmot látsz? S mi történik, ha álmodban a mennyben jársz és leszakítasz egy különös, gyönyörû virágot? S mi történik, ha felébredvén a virág ott a kezedben? Nos, mi van akkor?

(D. Chopra)