Good Will Hunting

Ismét egy film, amit másodszor néztem meg. Évekkel ezelőtt láttam már, de a sors keze midig bekavar. Ezúttal is igazi ínyenchez illően fűszerezett. Csak úgy keresgéltem, és a mappa valamiért másodszor is ugyanoda nyílt ki. Hát, gondoltam, egye fene. Amúgy sem emlékeztem már arra, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem annak idején. Szóval, szinte tiszta lappal indultam, csak azt tudtam, hogy Matt kisfiús mosolya és lefegyverző fogsora uralja a képernyőt, valamiféle matematikai guru szerepében (amúgy a filmben felbukkanó összes kockafejnek utánanéztem, és elképesztő, micsoda élettörténetek bukkantak fel!), Robin pedig hozza a formáját-és ismét nagyot alakít. De nem bántam meg. Valahogy szorosan összekapcsolódott néhány bennem felmerülő kérdéssel, felelettel, és meglátással. És egy idő után rádöbbentem, hogy ez a Will gyerek nagyon emlékeztet valakire. Aztán ez a szentimentális, pulóveres, vizenyős kék szemű pszihológus is. Persze Skyler (olyan szép neve van, mostanában a szavak szimbolikájával is foglalkozom, és lámlám, a "skyler" az valami olyasmit láttat velem, ami csak úgy szeli a frissen festett kékeget), a szépszemű, vicces, belevaló, szókimondó hölgyemény sem elhanyagolandó analógia. Nos, a film elképesztő hatással volt rám. Semmi special effect, semmi nagy durranás. Egyszerűen csak egy '97es alkotás. De... Legszívesebben most egy csomó kérdést tennék fel neked, kedves Te, és hagynám, hogy magad add meg rá a feleletet, de egyelőre beérem azzal, hogy csak megfigyelek. Azt, hogy vannak a világon értékes emberek, akik nem akarják ezt magukról elhinni, mert az felelősséggel jár. Azt, hogy minden embert eltaszító önvédő mechanizmusnak, intimitástól való rettegésnek mélyen gyökerező oka van. Azt, hogy hiába szeretsz valakit, ha ő képtelen megbocsájtani önmagának. Azt, hogy a valódi élet csakis tökéletlen lehet. Azt, hogy a türelem sokszorosan visszatéríti a befektetett energiát. Azt, hogy nem elég tudni, ismerni kell. Azt, hogy nem elég élni, átélni kell. Azt, hogy az igazi nyertes nem mindig győztes. Azt, hogy a világon semmi sem fontosabb annál, hogy az ember "soulmate"közegben éljen. És most kérdezek: mi lesz veled akkor, ha nincsenek melletted szentimentális "pszihológusok", akik talán felforgatják az életedet, és persze a magukét is becsülettel, a visszahatás kedvéért, de legalább elérték, hogy egy centivel tovább láss, kibillenj a megszokott nekemmindegy állapotból, és egy lépéssel közelebb kerülj a saját középpontodhoz? Mi lesz veled akkor, ha nem mondja meg neked egy könnyeivel küszködő leányzó, hogy még akkor is kellesz neki, ha egy önelégült, önző, gyáva alak vagy, aki fél attól, hogy elhagyják, inkább lebeszéli magát és elmenekül? Mi lesz veled akkor, ha nem küzd érted senki, (még akkor is, ha mások úgy hiszik, hogy időveszteség) pusztán azért, mert jó kölyök vagy a szemében? Mi lesz veled akkor, ha nem hozod meg a jó döntést, semmit sem változol, és a holnap még mindig úgy és ott talál, ahol a ma? Mondd, mi lesz akkor? De nem is. Inkább így: ki leszel Te akkor? Na ja, és most Ki vagy?