Mozaik

Egy kedves, rég nem látott barátom egyszer azt mondta: "nem baj, ha összetörik a szíved. Az apró darabokból igen szép mozaikot lehet készíteni...". Bevallom, akkor és ott nem igazán tudtam örülni ennek. Aztán lassan kiderült, hogy igaza volt. Mint általában. Rájöttem, hogy igaz a mondás, miszerint: ahol Isten becsuk egy ajtót, kinyit egy ablakot. Ha elveszítünk valakit, az élet kárpótol érte. Új világok lépnek a régiek helyébe, és néha, ha van elég bátorságunk ahhoz, hogy elengedjük a dolgokat, egészen meglepődünk, mennyire nem áll meg az élet. Váratlan fordulatokban tálcán kínálja elénk a lehetőségeket. Szeretem az ilyen pillanatokat. Ilyenkor érzem azt, hogy élek. Mindenki más hang, szín, más tapintás, más íz, más illat. Más forgatag, más múlt, más vágyvilág. Néha jó beleülni ebbe a szinfóniába, kézbe venni a széttört darabokat, és összeillesztgetni. Csak úgy, ahogy jönnek, válogatás nélkül élvezni a jelenlét örömét, duruzsolni a lomha cigarettafüst felhomályában egy forró teával és hagyni, hogy a dolgok hassanak. Meglepő módon egyszercsak a darabok elkezdenek maguktól helyezkedni, és összeállni. Nem számít már, hogy mi volt, és mi lesz, csak az szamít, ami van. A többi elveszett darabka is megkerül egyszer. Mind visszajön azon az ablakon.

Eső után...

Látomás (-Részletek egy lány feljegyzéseiből)

"Az utolsók voltak, akik kiléptek az épületből. Fújt a szél, és a hajnal már lassan éledezett a fák alatt. Látni lehetett, ahogy az égbolt percről percre világosodik a napfelkelte irágyában. Haja lelógott, bele az arcába. Szemei fátyolosak voltak, és kissé mámorosak, talán a bortól, talán valami mástól. Keze bizonytalanul fogta össze a kendőt a vállán. Fázott. A cipőt is szívesen levette volna már, de még nem lehetett. Kiléptek az utcára. Szorosan egymás mellett mentek, és szótlanul szívták magukba a hűvös, harmatszagú levegőt. Ő szólalt meg először. -Fázol?-kérdezte, teljesen feleslegesen. Hangja érdes volt, rekedt, zárt. Sötéten fénylő szemeit a hajnalpír fele fordította, vádlóan. Jobb szerette volna, ha még mindig éjszaka van. A lány szorosabbra húzta magán a fekete kendőt, és szótlanul intette, hogy nem. Aztán elmosolyodott magában: már napok óta hazudott neki. És magának is. Most azonban, hogy előtte is világossá vált mindez, valami bánatos nyugalom szállta meg. De az is lehet, hogy túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy bármit is gondoljon. Engedte, hogy sodorja az ár. Amikor tegnap megcsókolta őt, nem is váratlanul, mondhatni sorsszerűen a szűk sikátorban, nem érzete a szenvedély ízét. A fiú ajkai szinte hidegek voltak, erőtlenek, élettelenek, és mégis erőszakosak, követelőzőek. -Már nem annyira-válaszolta. Maga is meglepődött, mennyire könnyen ment egészen mást mondani. Az teste remegett. Nem csak a hidegtől, hanem a felismeréstől, ahogy ott ment mellette a férfi, időtlen ideje már, talán többezer éve-és most először érezte idegennek, távolinak, közömbösnek. Kábultnak hitt tudatában és lüktető ereiben, női testének minden meg nem tett mozdulatában ott volt a válasz. Már tudta, és azt is tudta, hogy a kérdés sohasem létezett igazán. A világ, ahol ők ketten találkoztak, nem létezett, mert semmi sem volt, ami összetartotta volna. Nem volt valóság benne, sem szín, árnyalat, zene, tánc, nem voltak mosolyok, illatok, rezdülések, könnyek és sóhajtások. Nem volt benne élet. És legfőléppen: nyugalom. Az utóbbi néhány nap, mint egy állandósult készenléti állapot, úgy robbant be az életébe, annak ellenére, hogy hónapok óta vágyott rá. Mégis, nem akart semmit sem eltervezni, teret adott az életnek, de az élet beszorult a falak közé. Fuldokolni látszott, ő is, és a férfi is. Ekkor megfogta a kezét, és ő ujjait belefonta a férfi ujjai közé. A szél arcába fújta cigarettafüsttől telített, széthullott fürtjeit. Sírni szeretett volna. Lágy, meg nem szűnő könnyekkel, órákon keresztül. Ehelyett szótlanul, szenvtelen arcall, botladozva ment, hallgatta a hamis történeteket, ismételten, türelmesen, a férfi álszabadságáról. Tudta, hogy már jó ideje csak magának beszél, de már nem zavarta az, hogy nem figyelt őrá, és ha mégis, ez a figyelem valami különös visszahatás, reflexió vágyával született. A ferfi, aki mellette haladt, nem őt szerette, hanem a lehetőséget, ami vele járt. Ki akarta menekíteni magát egy olyan világból, melynek falai között lassú lépésekkel, de egyenesen a pusztulásba tartott. Megálltak egy pillanatra. Békés pillanat volt. Egyetlen pillanat, mélyről jövő, nem követelőző, magányos, halk tekintettekkel. A fiú magához húzta a lányt, és átölelte. Szorosan tartotta néhány pillanatig, aztán elegedte, megfordult, és elment. A lány várt néhány másodpercig, hogy megízleje az elszakadás fájdalmát, aztán bement...Lehunytam a szemem. Amikor kinyitottam, ott álltak egymással szemben, mozdulatlanul."

Az már nem én lennék

Sok-sok kemény, munkával töltött nap, hét van mögöttem, mögöttünk. De megérte! Aki ott volt, láthatta, érezhette. Őszintén mondom, nem számítottam arra, ami történt. Egészen elmerültem a folyamatban, ki gondolt arra, milyen lesz a fogadtatás? Az alkotás öröme, a felszabadulás, az önkifejezés öröme mellett az elfogadás és a meglepetés örömével néztünk szembe. Köszönöm mindenkinek, aki mellettem, mellettünk állt! Csodás est volt! Annál is inkább, mert most tudatosult bennem igazán, hogy csak akkor érek valamit magam számára, ha nem alkuszom meg. Mert az már nem én lennék. Ezt már régebb is mondtam Neked, de ma talán még időszerűbb: fontosabb vagy annál. Jójó, tudom, hogy utálod, amikor ezt mondom, s nem is akarod érteni, de ez így van nagyon jól, mert a pillanat mindent meghoz, amit kell. Csak benne kell élni. Azért köszönöm Neked azt a pillanatot.

Nahát!

A hétvége terméke. Persze, csak fotókból, a teljsség ígénye nélkül. Igazán csinos kis pele volt!

Tavasz

Na, hát én már nagyon unom a telet, mégis még a ma esti sétánál is jégdarabok potyogtak a fejemre. Azonban, úgy tűnik, amióta Mazsoláról leevettük a téli gumikat, mégiscsak kitavaszodott kicsit. Persze, lehet, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz, de mostanában Mazsola olya szomorú, gondoltam, talán ennek örülne egy kicsit. A hét végén Vármezőben anyuékkal az erdőben sétáltunk, és virágokat kerestünk a vastag, puha avarban. Hát igen, van, aki őzek után jár az erdőn, és van, aki virágok után. És találtunk!

Énekellek magamhoz

Ha eldobod a szerelmed, nem lesz semmid. Nem lesz álmod, történeted, semmid... Ritkán írok filmekről kommentet. De ez, ez valami különleges volt most számomra. Az is ritka, hogy rögtön a film után ne bírjak magammal. De ennek nem tudtam ellenállni, még én sem. Azt hiszem, elsősorban esztétikailag varázsolt el, ott fogott meg, ahol nagyon is érzékeny vagyok: a szépségnél. Gyönyörűszép, elképesztően kontrasztos, hihetetlenül tiszta, panorámikus, valóságos, élénk, és még sorolhatnám. S különös, mégsem giccses, mű, vagy túldíszített. És a kedvencem, az az arany fény, a lemenő Nap sugarainak bronzpalettája, a fény, amelynek ölelésében minden ember arca kisimul, számtalanszor megjelenik. A történet maga a változatosság, drámai és megnyerő, címszavakban: halál, harc, szerelem. A kissé makacs asszony, aki farmer lesz a sors különös fordulatából, és kezébe veszi az életét, a férfi, aki úgy szeret, mint egy csendes, mély öblű folyó: halkan, de erősen és teljesen, a szabadság, aki egy félvér benszülött kisfiú képében tűnik fel, mind egy egységes formában ölt testet. Ausztrália. A kontinens, ahol értelme van a túlélésért folytatott küzdelem minden apró cselekedetének, a gyűlölködés közepén az összetartásnak, a kihívásnak a szerelemben, a miszikának és annak az ősi tudásnak, ami képes a szakadékba rohanó marhacsordát megállítani, ahol értelme van az elválásnak, csak azért, hogy egy dallal énekeljük vissza magunkhoz azokat, akiket szeretünk. Van valami ebben a filmben. Nekem tetszett.

Elmenni messze

Hát elmentünk. Fene se gondolta, hogy egy gyanútlan péntektizenhárom ilyen galibát fog okozni. Így, utólag visszagondolva persze most már rémlik, hogy egy fekete kutya átblattyogott az úton, balról jobbra (vagy jobbról balra?). Úgy látszik, manapság még a kutyákban sem lehet megbízni. Minden azzal kezdődött, hogy hat óra körül kicsit furcsán kevés fény esett a havas úttestre. Fellöktem a hosszúfényt, s lássatok csudát, hát csak úgy úszott a fényárban a hópihék tengere! Kiment a rövidfény, állapítottuk meg. Nosza, próbálkozás. Kicsit fura volt, hogy egyszerre mindkettő, kivettük hát az összes bíztosítékot. Mindegyik ép volt. Nem maradt más, csak az égők. Még mindig furán egyszerre. Míg kioperáltuk az egyiket, a kezem szétfagyott, Marci világított, majd váltottunk. Csak egy tartalékom volt, szükségünk volt még egyre. Milyen furcsa, hogy egyszerre mindkettő! A következő kútnál megvettük, majd azt is beoperáltuk. Nem hittük el, hogy véletlen: egyszerre mindkettő. De végül minden rendben lett, gyönyörű, új, olajozott fényben továbbhaladtunk. Nem egészen sokáig, mert akkor eddigi életem legőrültebb előzését hajottam végre. Azzal nem is volt baj, csak épp finomjeges volt az úttest. Volán el, hátsó kerék kicsúsz, tekerés, volán el, hátsó kerék ki másik oldalra. Akkor már hagytam, hadd menjen, s Mazsola szépen kipördült, majd befordult az ellenkező sávba, éppen úgy, mintha vissza akarna indulni. Vettük a levegőt, meg a pillanatot szaporán, már jöttek is szembe, szidtak, mint a bokrot, s be kell vallanom, igazuk volt, még akkor is, ha nem láttam őket időben. Midnenesetre, azokban a percekben hálát adtam, hogy így esett, és ismételten bocsánatot kérek azoktól, akik velem voltak, és akikért vállaltam a felelősséget. Na, de minden jó, ha a vége jó, mondaná egy kedves ismerősöm, lassan, de biztosan csak megérkeztünk, és az érzés mindenért kárpótolt. Minden volt ebben a két napban: jó barátok, hóesés, sült pityóka túróval és vajjal, kártya gyertyafényben, szalmával töltött nájlonzsák, nevetés, ölelés. S amit a szavak nem tudnak elmondani, tegyék meg a képek.

Misztérium

Bejött. Mozgása hosszú, kissé feszes lépteinek köszönhetően elitista vonásokat hordozott. Ahogy megjelent, a levegő egyszerre elkezdett örvényleni, de a következő pillanatban már meg is dermedt. Arcvonásai kissé lágyak voltak, és ahogy beszélt, folyton változtak. Szavai metszőn hasították az izzó jeget, kimondta a rejtett gondolatokat, nevükön nevezte az érzeseket, amiket más nem mert. Mindenkinek a szolgája volt, mert azt tette, amit az emberek nem mertek megtenni, ott volt, ahol vágytak lenni, de nem mertek kockáztatni. Valójában csak egy bábu volt, ami úgy mozgott, ahogy az éppen aktuális bárki kívánta, akár akaratán kívül is. Ő mégis elemi erőket mozgatott, felkavart, és megzavart, összehozott és szétrombolt, de mindig a megfeleő időben, a megfeleő helyen. Mindent ismert, amit ember valaha megtapasztlahat, érzelmi húrokon kvótákat különített el egymástól, és tudta, a szerelem nem más, mint mindent felemésztő tüzes örvény, a boldogság mámortól feszes tömlőjéből kicsurranó nektár. De bármennyire is próbálkoztunk legyőzni, a látszólagos veresége nem befolyásolta őt abban, hogy igazi győztes legyen...Az előadás után spontán találkozót rögtönöztek nekünk a színészekkel. Mivel senki sem volt rá felkészülve, nagyon, nagyon értékes percek voltak. Akkor mondtam én is valamit, amiben benne volt az a szó: misztérium. A Bólyai utcán jöttünk lefele, amikor utolért valaki, hozzáért a vállamhoz, és a fülembe súgta: igen, ez valóban misztérium. Aztán sietve továbbment...

A Kapcsolat

Minden Kapcsolat érintéssel "kezdődik". A szellem, a lélek, a tekintet, az eszmék, a tudás, az ajkak érintkeznek. Keep in touch-érintésben maradni!

Bevallom, ennek a bejegyzésnek a megírására már több, mint egy hónapja készülök. Valahogy úgy voltam vele, hogy éreztem, kell még valami, amit hozzáteszek, mielőtt kifakadna belőlem. Bár konkrétum "valamiséggel" most sem dicsekszem, érzem, hogy most mégis megszületett. Mert történt valami. Létrejött a Kapcsolat. Ha valaki megkérdezné, mi a kapcsolat, avagy mit jelent kapcsolatban lenni, élni, igencsak meggondolnám, mit válaszolok. Nemcsak azért, mert valamikor, valakik, valahol egy csomó agyrémet ültettek a fejembe e téma kapcsán, hanem azért is, mert most már egészen más kapcsolatokat tekintek kapcsolatnak, mint ezelőtt. Tudom, a kapcsolat sohasem csak az egyik kapcsolódó félben jön létre. Hanem a kettő között. Kapcsolathoz elősorban két szabad akarat kell, amelyet a vágy a kapcsolatra, mint elengedhetetlen tényező, katalizál. Úgy is mondhtanám, hogy közeget ad neki. Az előbb azt írtam, hogy a kapcsolat születik. Nem így van, a kapcsolat nem születik, mert mindig van. Egyszrűen csak felismerjük, nyitottak leszünk rá, és ebben a pillantban áramlani kezd a kapcsolódás. Ez így időben furcsán hangzik, mégis így van. Valójában ami megszületik, az a felismerés. Az már jobban igaz, hogy a kapcsolat alakul. Namármost, vegyünk egy egyszerű példát. Van például a kávéscsésze. Na, jó, nem kávézom, legyen inkább a teáscsésze. Szóval, ott van a teáscsésze a polcon, a konyhában, ragyogó titszán, várakozón. Kora reggel van, épp csak kinyitom a szemem, a konyha még hűs, most még nincs konyhaszagja. Elindulok, forrni teszem a vizet, előveszem a teát, kis papírtasak, illatos, zöld tea jázminnal és narancsvirággal, édesen bódító, mégis üdítő. Itt már kapcsolatok sokasága vonul fel előttem és bennem. Ahogy megérintem a tasakot, ahogy a tea illata az orromba száll, és belefúrja magát a csillók sokaságába, a víz, ahogy körbe-körbejár a kannában, mind sok sok kis kapcsolódás. A világ tele van rengeteg ilyen kapcsolattal, sőt, valójában az egész létezés csupa Kapcsolat, a teremtés egy kapcsolat a teremtő és a teremtett között, a születés, a fizikai világ, nem beszélve az érzésekről, mind ezernyi kapcsolatbót áll. Semmi nem létezik önmagában, azt is mondhatnám, hogy lényünk, életünk kapcsolatok szövevénye. És nem ritkán szövődménye is. Szóval, a teáscsésze. A víz felforrt, a teafű a kezemben. Számomra ez a rituálé legszentebb pillanata, amikor érintkezésbe lép a forró víz, és a száraz növény, és kipattan a Kapcsolat. Valami minőségileg megváltozik, valami új születik: a tea. És mindennek otthona a teáscsésze, mert ebben történik meg a találkozás. Ő adja a közeget, összehozza a vágyakat, még akkor is, ha azok nem tudnak egymásról. Tudom, hogy furcsa erről így beszélni, de azt gondolom, hogy még egy teát sem lehetne megfőzni anélkül, hogy azt ne akarná valami karmikus, vagy kozmikus (vagy miféle?) törvény. És elsősorban természetesen a tea, meg a forró víz. Másfelől meg, emberi vonatkozásban is így működik a dolog. A kapcsolat sohasem, vagy csak ritkán az elvárt és előre eltervezett normák és formák miatt, alapján jön létre. Mindig van valami közeg, miliő, amiben a kapcsolat létrejön. Ahol a vágynak tere van, ahol a megmozdulás élettel letik meg, és elkezd kifele áramlani. Namármost, vegyünk egy másik egyszerű példát. Van például egy ember. Az egyszerűség kedvéért nevezzük csupán Vörösnek. Aztán van egy másik ember, akit ezután Kéknek fogok nevezni. A közeg, amelyben találkoznak, a makrovilág, a Föld nevű bolygó. Még nem tudnak róla, hogy kettőjük között tudatossá lesz a Kapcsolat, de valahol mindketten akarják már. És abban a pillanatban, amikor erre a legnagyobb valószínűséggel a legmegfelelőbb az idő, a hely és a körülmény, a találkozás megtörténik. Mondhatni, "létrejön" (vagy léprejön?) a kapcsolat. Többezer idegsejt, milliónyi atom dolgozik az ügyön, mindent beleadva. Ennek eredményeképpen hangok, képek, illatok(!) kapcsolódnak egymásba, tekintetek, ízek raktározódnak el. Amit nagyon érdekes és érdemes megfigyelni, az az, hogy a kapcsolódás pillanatában minden megváltozik. Nem arról van szó, hogy teljesen más lesz (bár az is megtörténhet), egyszerűen csak változik. Vagyis mozgásban van. Tulajdonképpen ami nem változik meg, az nem "került bele" a kapcsolódási folyamatba. Igy történhet meg az, hogy Vörös már nem annyira vörös, és a Kékben megjelenik egy kis ibolyaszín. Előbb vagy utóbb Kék azon kapja magát, hogy Vörös a cipője orra. És Vörösnek vannak Kék napjai. A bőre alatt van-ahogy mondják-egyik a másiknak. Egy idő után azonban érdekes jelenség lesz megfigyelhető. A teáscsészében állni hagyott tea kezd égető vágyat érezni azirányba, hogy visszaalakuljon vízzé és narancsszirommá. Csakhogy ez az ötlet eleve halott, mert már sose lesz a teából forró víz, és illatos, száraz teafű. Vörös attól fél, hogy elvész az egyénisége, azt hiszi, ha közelebb megy a Kékhez, előbb lila foltos lesz, aztán már ő is Kékké változik. Kék attól fél, ha közelebb jön a Vörös, megszűnik a különcsége, nem lesz többé érdekes. Elkezdenek visszavonulni. És áll a csésze, benne a tea. Romlik, rohad. Egészen addig, amig a kapcsolat Megszakad.

A Kapcsolat nem hal meg. Még akkor sem, ha megszakadt. Hisz mindig is élt. Azért, mert élteti valami ősi vágy a kapcsolódásra. Még akkor is, ha soha többé nem találom meg a teáscsészémet. Talán eltörte valaki.

Hoppá!

Na, megérkeztem én is, nagy végrevalahára. Szándékosan nem akartam egy jó ideig blogizálni. Kicsit hagyni kellett, hogy a dolgok leülepedjenek. Nem akarok én mindenféléről beszámolni, nehogy már azt higgye valaki, hogy a bőség zavarában szenvedek, távol álljon tőlem! De van néhány pillanat, amit mindenképpen szeretnék megosztani. Ott van például a decemberi meseest. Hát, az remek volt, mindenestül. Ahogy Áron az általa olvasott, és furcsállott mesét olvasta, maga volt a tökéletes rácsodálkozás. Ha láttátok volna az arcát! Nekem az maradt meg leginkább. Lehet, hogy azért, mert a többit már szinte mind ismertem, meséstől, mesélőstől. De érdekes módon mégis mindig mindegyik más. És ez jó. Nagyon jó. Aztán jött a karácsony. Kicsit mindig félek tőle, mert mindig valami bonyodalom támad a környékén. De ez most más volt, különös volt. Békés volt. Pihegő melegbe bújó, lágy, mosolygó, szerető istenfény. Soha nem volt még ilyen szép karácsonyfánk, s csupa arany meg vörös volt, egészen a mennyezetig. Olyan jó volt mindnekit újra látni, átölelni! Ennyit régen nevettem, mint ezen az ünnepen. És újra hálát adtam azért, amiért van mit hálálkodnom: a családomért. És azért a mindent felülmúló érzésért, hogy van egy hely, ahol várnak rám...Voltam szánkán suhanó szélben, isteni volt! Láttam lovat lovasával a porhóban vágtázni, gyönyörűszép alkonyfényben. Szilveszterkor belemosolyogtam a jeges levegőbe, és megfogadtam, hogy immár sokadik éve, ismétcsak semmit sem fogadok meg, helyet hagyva minden lehetőségnek. Aztán újra hazautaztam, az otthon töltött néhány nap alatt szétjátszottuk magunkat a csöppségekkel, felforgattuk az egész házat. Úgy csüngtek rajtam, mint szaloncukor a karácsonyfán:) Igaz, én is rajtuk:) Valahogy mindenre volt idő: barátokra, borra, estékre...