"Az utolsók voltak, akik kiléptek az épületből. Fújt a szél, és a hajnal már lassan éledezett a fák alatt. Látni lehetett, ahogy az égbolt percről percre világosodik a napfelkelte irágyában. Haja lelógott, bele az arcába. Szemei fátyolosak voltak, és kissé mámorosak, talán a bortól, talán valami mástól. Keze bizonytalanul fogta össze a kendőt a vállán. Fázott. A cipőt is szívesen levette volna már, de még nem lehetett. Kiléptek az utcára. Szorosan egymás mellett mentek, és szótlanul szívták magukba a hűvös, harmatszagú levegőt. Ő szólalt meg először. -Fázol?-kérdezte, teljesen feleslegesen. Hangja érdes volt, rekedt, zárt. Sötéten fénylő szemeit a hajnalpír fele fordította, vádlóan. Jobb szerette volna, ha még mindig éjszaka van. A lány szorosabbra húzta magán a fekete kendőt, és szótlanul intette, hogy nem. Aztán elmosolyodott magában: már napok óta hazudott neki. És magának is. Most azonban, hogy előtte is világossá vált mindez, valami bánatos nyugalom szállta meg. De az is lehet, hogy túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy bármit is gondoljon. Engedte, hogy sodorja az ár. Amikor tegnap megcsókolta őt, nem is váratlanul, mondhatni sorsszerűen a szűk sikátorban, nem érzete a szenvedély ízét. A fiú ajkai szinte hidegek voltak, erőtlenek, élettelenek, és mégis erőszakosak, követelőzőek. -Már nem annyira-válaszolta. Maga is meglepődött, mennyire könnyen ment egészen mást mondani. Az teste remegett. Nem csak a hidegtől, hanem a felismeréstől, ahogy ott ment mellette a férfi, időtlen ideje már, talán többezer éve-és most először érezte idegennek, távolinak, közömbösnek. Kábultnak hitt tudatában és lüktető ereiben, női testének minden meg nem tett mozdulatában ott volt a válasz. Már tudta, és azt is tudta, hogy a kérdés sohasem létezett igazán. A világ, ahol ők ketten találkoztak, nem létezett, mert semmi sem volt, ami összetartotta volna. Nem volt valóság benne, sem szín, árnyalat, zene, tánc, nem voltak mosolyok, illatok, rezdülések, könnyek és sóhajtások. Nem volt benne élet. És legfőléppen: nyugalom. Az utóbbi néhány nap, mint egy állandósult készenléti állapot, úgy robbant be az életébe, annak ellenére, hogy hónapok óta vágyott rá. Mégis, nem akart semmit sem eltervezni, teret adott az életnek, de az élet beszorult a falak közé. Fuldokolni látszott, ő is, és a férfi is. Ekkor megfogta a kezét, és ő ujjait belefonta a férfi ujjai közé. A szél arcába fújta cigarettafüsttől telített, széthullott fürtjeit. Sírni szeretett volna. Lágy, meg nem szűnő könnyekkel, órákon keresztül. Ehelyett szótlanul, szenvtelen arcall, botladozva ment, hallgatta a hamis történeteket, ismételten, türelmesen, a férfi álszabadságáról. Tudta, hogy már jó ideje csak magának beszél, de már nem zavarta az, hogy nem figyelt őrá, és ha mégis, ez a figyelem valami különös visszahatás, reflexió vágyával született. A ferfi, aki mellette haladt, nem őt szerette, hanem a lehetőséget, ami vele járt. Ki akarta menekíteni magát egy olyan világból, melynek falai között lassú lépésekkel, de egyenesen a pusztulásba tartott. Megálltak egy pillanatra. Békés pillanat volt. Egyetlen pillanat, mélyről jövő, nem követelőző, magányos, halk tekintettekkel. A fiú magához húzta a lányt, és átölelte. Szorosan tartotta néhány pillanatig, aztán elegedte, megfordult, és elment. A lány várt néhány másodpercig, hogy megízleje az elszakadás fájdalmát, aztán bement...Lehunytam a szemem. Amikor kinyitottam, ott álltak egymással szemben, mozdulatlanul."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése