...megkapom. Fura ez a távolság dolog. Gyermekkoromban utáltam a nyarat, mert amikor megjött, mindenki, aki közel volt, aki fontos volt, elment. Vakációzni, kirándulni ezerfelé, és én mindig azt éltem meg, hogy maradok, és szétszakadok az erőlködéstől, hogy összebogozzam a szálakat. Nekem mindig minden ősszel kezdődött: iskola, egyetem, új élet, szerelem... Kínzó érzés volt, évekig elkísért, és sehogyan sem tudtam, mit kezdjek vele. Folyton arra gondoltam, ki mit csinálhat, hol lehet, aztán mikor újra láttuk egymást, egészen meglepő módon valahogy átalakult minden. A távolság átminősítette a dolgokat. No, meg az idő, ami a távolságot kísérte. És én is idővel megértettem, hogy ezek a szálak nem szakadnak szét. A kínzó érzés már nem volt olyan kínzó, mert tudtam, aki hozzám tartozik, az valamilyen formában mindig visszatér. Persze, ettől függeltenül mindig fáj, ha elmegy. Most is fog. De jön majd az idő, és az majd...nem oldja meg, hanem átértékeli. És ebben az idő-és térbeli távolságban az ember meglátja, mi mennyit ér. Talán abból, hogy hogyan hianyzik, ha hiányzik. Talán abból, hogy hogyan van jelen a távolság ellnére is. Elgurult üveggyöngyünk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése