Beszélgettem egy kedves barátommal. Le volt törve, éreztem. Meg is kérdeztem, miért? Elmesélte. És rájöttem, mennyire tipikus emberi reakció bennünk az, hogy mindent azonnal, és rögtön akarunk. Ráadásul akkor, amikor még jóformán nem is ismerjük akaratunk tárgyát. Megismerünk valakit, aki történetesen kellőképpen szimpatikus ahhoz, hogy egyszercsak észrevegyük, hogy kell még belőle, még, még, egyre több, csak éppen egy rövid idő után bepörgünk. És felgyorsítjuk a ritmust, sűrítenénk vele az eseményeket, de ebben a kevésbé áldásos állapotban nem is vesszük észre, hogy bennünk kialakulnak már bizonyos elvárások, amelyeknek még csak épp ébredezniük kéne. Ilyenkor történik az, hogy mi természetesnek veszünk bizonyos közeledési felületeket, amiket a másik ember talán másképp él meg. Egyáltalán, vagy még egyelőre-ki tudná azt megmondani? Az jutott eszembe, hogy ennek mennyiféle gyökere lehet. Talán a sok csalódás-sorozat után hamar akarunk biztosak lenni (miben is?), mert kapaszkodni akarunk valamibe, valakibe. Vagy épp menekülünk valamitől. Ilyenkor azt hisszük, nyitottak vagyunk, pedig valójában a félelmünk és a kicsinyes egónk türelmetlenkedik. Én is voltam így, ne gondoljátok, hogy nem. Nem az a baj, hogy vágyjuk a masik embert, hanem az, hogy attól tesszük függővé az önértékelésünket, hogy jelentkezik-e, és ha nem, mért nem (jaj, vajon mégse kellek neki, pedig a jelek...), de ha igen, akkor az most már vajon azt jelenti? (mit is?). Á, nem kell annyit gondolkodni. Nyilvánvaló, hogy vannak egyértelmű, és vannak tűrhetetlen helyzetek is, amikor ki kell abból zökkenteni a másikat. De én nem hiszem, hogy ez egy bármilyen fajta kapcsolat elején szükséges lenne. Ilyenkor még hagyni kell, hogy a dolgok, emberek, eszmék, helyzetek eljussanak hozzád, és egy lépést sem sietni feléjük. Hadd alakuljanak, szabadon. Mert ami így alakul, az valószínűleg semmiféle kényszert nem szenved el. Ehhez, úgy hiszem, kell egy nagyfokú önismeret, és annak a szabadsága, hogy az ember jól érzi magát a bőrében. Aztán jöhetnek mások. Van külső idő, és van belső idő, valóban. De a kettő valahol egyensúlyban van egymással. Mint ahogy nem lehet öt nap alatt kiszeretni valakiből, úgy nem lehet beleszeretni sem. Mert ehhez távolság (és idő) kell, hogy azon keresztül közeledhessünk egymáshoz. Különben csak elsietett dolog az egész. Nem szabad. És főleg nem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése