Részletek egy lány feljegyzéseiből

Levél Tehozzád... Az íriszeknél vártál minket. Vele mentem, és az úton arról beszélgettünk, vajon milyen érzések vannak Benned. Bevalottam Neki, hogy nagyon félek. Megkérdezte, mitől? Hát, hogy is mondjam, olyan borzasztó nehéz volt megfogalmazni. Tőled. Vagyis attól a "tőled", akitől elváltam nyolc és fél hónappal ezelőtt. Nem tudtam, közben milyenné alakultál, de azt igen, hogy azzal a kőkemény zártsággal találkozni számomra egyenlő a halállal. Ő megértett. Megfogta a kezem. Érintése megnyugtató volt, kívántam, hogy ilyen közel legyen mindig...Az íriszekre két nappal ezelőtt, csodás körülmények között találtam. Épp a temetőben sétáltam, lassan és nyugalomban. Meglehetősen hideg volt, fújt a szél, de valahogy jól esett. Sehogy nem ment ki az álom a fejemből, amit azelőtt álmodtam. Veled. Egyszer csak egy szajkó billent az utamba. Amolyan ösztönszerű lépésekkel a nyomába eredtem, erre mit tesz? Beveti magát a sírok sűrűjébe. Nem is tudom, talán volt benne valami kedves játékosság, kénytelen voltam utána menni. Mintha szándékosan egyre beljebb csalogatott volna, aztán még egyszer hátranézett, hogy meggyőződjön róla, utána mentem, sikerült az akciója, és huss-elszállt. Na, gondoltam, vége a vadászatnak, azzal megfordultam, és földbe gyökerezett a lábam. Az egyik síron egy halom írisz virágzott, pompázott kövéren és hűsen az estben. Nem bírtam tovabb menni. Leroskadtam. Egyszerűen ámulatos volt, ahogy idevezetett. Csodálatosan szépek voltak. És a szívembe nyilaltál. Az is, hogy ezeket a virágokat hoztad nekem az utolsó napok egyikén. Nem tudtam visszatartani a sírást. Olyan természetesen fakadt fel bennem, mint ahogy egy túláradó folyó áttöri a gátat. A szívem ölelt magában és siratott Téged. Aztán valahonnan egyszerre csak megszólalt bennem a dal foszlánya, amit még talán sohasem halottam eddig így szólani: akarom, lásd és megszeresd magad! Csak ez az egyetlen sor, csak ez, tízszer, százszor, ezerszer, egyre erősebben zúgott bennem, és egyre mélyebbre vitte a vágyat, hogy valóban így legyen. Tudtam, ha szívedig nem is hatol, de bárhol is vagy, biztosan megérzed ezt. Mert akarom, AKAROM! S talán nem is én, csupán ajkam rebesgeti halkan és suttogón, de bennem valami szentebb, nagyobb akarat óv téged, és akar! Zokogva sírtam, és sírt velem az akarat, oly nagyon vágytam Rád, hogy meglásd, és megszeresd magad. Isten szeme rajtad legyen, és úgy nézz magadba, mintha csak kicsiny gyermekedet óvnád. És tudj végre sírni...Sokáig ültem ott, Veled. Aztán késő volt már, elindultam. De attól a perctől egyre csak zúgott, zengett bennem az AKARAT, boldog szava az éltető igen-nek. Másnap E. arra kért, hogy próbáljak belemenni Veled egy már átélt szituációba, de úgy, hogy ott legyen Ő is. Nagyon szerettem volna. Így jutottunk ismét az íriszekhez. Valahogy úgy képzeltem el, hogy Terád majd ott találunk, légy ott, mire megérkezünk. Nem akartam egyedül menni. Nagyon féltem...Aztán megérkeztünk. Lestem az arcod, mi tükröződik rajta. A szokásos arc volt, sőt, néha inkább arctalan voltál. Most is azt érzetem, hogy éppen csak miattam, mert annyira akartam, azért mentél bele a dologba. Az Ő nyugalma erőt adott. Segített, hogy ott volt, az érzéseim tiszták és nyugodtak voltak. Szerettelek abban a pillanatban is. Az első időutazásunk oda vitt vissza, amikor én lementem Hozzád, és eléd tettem az életemet. A szentivánéji álom. Emlékszel? Segített, hogy rádöbbenjek valóságosan: én értettelek Téged, de Te nem értettél engem. Jól láttam ott és akkor a dolgokat. A második utazásunk a szakításunk estéje volt. Pontosan ugyanúgy. Ő ott volt, akárcsak az elsőnél, de ott éreztem azt, hogy erőt ad. Most pedig csak figyelt, és megerősített dolgokat. Kiborultam. Emlékszem. És nem értettelek. Akkor nem. Vagy értettelek, és épp azért nem értettelek. Azt hittem, meghalok. És Te hideg voltál, mint a jég. Istenem!...Ebből a színből is kiléptünk. És Te felálltál, és elmentél. Ekkor mondta ki Ő, amit én is tudtam: nem voltál rám nyitott. Egyáltalán. Tudod, ennyi idő távlatában talán azt mondhatom, hogy valahol minden törvényszerűen és logikusan következett be. Annyira féltél tőlem, hogy minnél mélyebbre jutott a kapcsolatunk, annál inkább le akartál rázni. Hogy lehet, hogy valakinek öt nap alatt elmúlik a szerelme?? Ó, és én akkor mért nem mentem utánad? Hát Tesz miatt. Egyszerűen a bennem élő Nő nem engedte meg magának. De talán nem csak ezért, haem azért, mert attól féltem, véresre sebzem magam a falaidon...És közben folyamatosan látom, hogy szenvedsz. Nem tudom, hogy hol, hogyan, miért, de azt tudom, és érzem, hogy facsar ki valami. Úgy vágytam a Veled való egységre, hogy az leírhatatlan. Most mondhatod, hogy akkor miért nem tettem ezt vagy azt, de Te is tudod, vagy ha nem, kérem az Istent, hogy egyszer megéld, megértsd, hogy mindent megtettem. Soha ennyire embernek még nem adtam magam, mint Neked, és talán így furcsa és értelmetlen is, de ha tudom, hogy ez lesz a vége, nem is teszem. Nem az odaadás miatt, hanem azért, hogy itt légy mellettem, hogy nézhessem az arcod, hogy simogassam a hajad, amikor alszol, hogy öleljelek, mikor fáradt vagy. Paradoxon, mert ezt odaadás nélkül nem lehet...Hiszem, hogy egyszer Találkozunk. Hogy hogyan, és mikor, azt a Jóisten tudja talán, de egyszer egészen biztosan, csak Te, és csak én, úgy, ahogy itt, ezen az udvaron, szilveszterkor megsimogattad az arcom, és én a Tiedet. Abban a percben megnyílt a szíved egy pillanatra, és azért voltál, voltunk rá képesek. Szívemből kívánom, hogy Isten olyan katarzist küldjön az életedbe, amit csak megbírsz, ami egészen a mélyedre hatol és mindent felforgat és feldúl, széttöri a páncélt a szíveden, és az arcod nem lesz többé torz és hamis, hanem igaz. És hogy tudd, nem levegőbe beszélek, Te írtad egyszer: Az az ember, akit bennem látsz, természetesebb és jobb nálam. Én nem ilyen vagyok, de Te légy itt, és én jobb leszek önmagamnál. Magadról írtad, és hadd küldjem most magadnak. Mai napig és e pillanatban is sírok, ha ezt olvasom, mert ha őszinte voltál, és én tudom, hogy igen, akkor abban az emelkedett pillanatban, amiben ezt leírtad, TE MAGAD VOLTÁL! Azt talán nem is sejtetted, mennyire megérintett, és mekkora igen-t mondtam akkor Rád. Komolyan vettelek. Imádkozom, hogy eljöjjön az idő, amikor Te is ugyanezt teszed-magaddal. Hozzon az Isten gyógyulást számunkra. Szerelmes szeretettel: Én 2008 május 31, Domokos