Egy csepp méz...

Zorántól halottam: ritka percek ezek, amolyan selyemszalagosak. A közhely is ezt mondja: egyediek, egyszeriek, megismételhetetlenek. Én azt mondom, az ünnep olyasvalami, amire készülni kell, amibe nem lehet csak úgy beesni. Rá kell hangolódni, ünneplőbe kell öltöztetni a testet, lelket, élő kell készülni. Hogy mire? Hát a befogadásra. Az ünnep mindig erről szól. Várunk valamit, várunk valakit, várunk egy érzést, egy időpontot, egy hívást, egy tekintetet, egy illatot...Valami olyat, ami nem mindennapi számunkra. Valaki olyat, aki nem ugyanmindegy nekünk. És észreveszük, hogy odafigyelünk arra, amire várunk. Másképp öltözünk, szertartásosan. Másképp viselkedünk, előkelőbbek vagyunk, másak a mozdulataink. Olyan igazán mi vagyunk. Egészen kicsiny, mégis hatalmas dolgok ezek. Mert amikor megérkezik az ünnep, kirobbantva az öröm áradatát, megszólaltatva az összes hangot bennünk, amit csak ismerünk, és olyanokat is, amiket nem, határtalanná tágulunk, hogy befogadjuk, és hagyjuk, hogy felelmeljen. Az ünnep mindig magasabbra visz annál, ahol éppen voltunk. Betölt. Átjár, megremegtet. Ragyogunk, felfénylik bennünk a Fény. Ünnepelünk....