Talán hamarabb kellett volna elkezdeni. Úgy érzem, kicsit túl keveset beszéltem itt magamról. No, nem másnak, sokkal inkább saját magamnak. Mert, ugye, a történetek megérintőek-talán, és valahol elmondanak rólam bizonyos dolgokat, de hiányzik a közvetlenség. Azzal, aki vagyok, azzal, amire vágyom, azzal, ami éltet, amit szeretek az életben. Jó ezekre a dolgokra emlékezni. Egyszerűen, csak úgy, mindenféle cél és értelem keresése nélkül. Meglenni a jelenben, óóó, micsoda nagy kihívás! És milyen jó! Átélni azt, ahogy csendesen lépked mellettem, a maga sajátos egyéniségével a másik ember, és nem érezni kínosnak a csendet, ha nem beszélünk. Mert akkor is beszélgetünk. Megkóstolni a tequilát, még akkor is, ha utálom a kukacokat, és azt, hogy nem érzem az ízét a számban, mert elképesztően csíííp! Végignézni a barátaim arcán, és megpillantani valamit abból a szűken és szintelen módon csak humánus lojalitásnak nevezett valamiből, amit felbecsülhetetlen kincsként a szívünkben örzünk. Nagy furfangja a világnak, hogy megtanultuk, ezekről a dolgokról ciki beszélni, mert olyan szappanos-nyálas mind. És egész idő alatt filmeket nézünk, amelyek nemcsak hogy lefokozott értékrendet közvtítenek, de sajnos öntudatunk hiányában becsületes módon torzítanak is. Az esmeraldizmus manapság már a tetőfokára hág, ennél már csak az elkeserítőbb, hogy a Tömeg beéri (uram bocsá', nem akarok senkit megbántani) egy sült kolbász-szagú hőbörgéssel, szórakozás gyanánt. S hadd ne kezdjem én is a teljesítmény-meg siker-, meg pénz-, meg szex-, meg egyéb-hajhász örülettel, amiben többé-kevésbé valahogyan mi is belevonódunk. Eleget és elegen beszélnek róla. Ami ebből fontos: nagyon kezdjük elveszíteni a kapcsolatot saját magunkkal. Saját természetes valóságunkkal, saját vágyainkkal, kötelékeinkkel. Azaz, nem is kezdjük, sokkal inkább a vége fele járunk ennek a folyamatnak. Ki tudja, mi lesz akkor? Valamit azért mégiscsak érez az elnyűtt emberiség, mert átesett a ló túloldalára. Imókra, emókra és társaikra gondolok. Nem természetes. Kényszerszülött. Mind. Azt hiszem, a nagy Buddhának igaza volt azzal az arany középúttal. Arany...érzed? Valmi becses dolog lehet. Azt mondta, ez is kell, meg az is. Nekünk már csak ez van, azt elvesztettük. Van egy történet, amit évekkel ezelőtt az egyik barátomnak írtam le. Arról szólt, hogy mire vágyom igazán. Ha előkerül, hitelesen bemásolom ide nektek is. Addig is egy-két kóbor emlékkocka. ......................................................................................................................................................................... ...mezítláb mentem ki a fűre. fehérben. a Nap éppen kelőben volt, harmatos volt még minden, gyöngyvirág illatozott a levegőben. odabennt hagytam, az ágyon. még aludt. szerettem ezt a napot. igéretet kaptam. Valaki odajött hozzám, aki annyira szeretett, hogy meghalt értem. és azt mondta, nem hagylak el, és neked adom őt, hogy szeresd. tudtam, semmi másra nem vágyom. amikor visszamentem, megébredt, rám nézett, és azt mondta: Szeretlek! abban a pillantaban tudtam, a nyugalom, a bizalom, az otthon ígérete és harmónia ragyog át az arcán.... ..........................................................................................................................................................................
Ugye, milyen nyálas?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése