Az ajtó

Minden kicsordulóban van. Gondolatok, érzesek, tettek, mind. Belőlem. Kifele. Valami történni fog. .......................................................................................................................................................................... A tegnap kicserélték az ajtót. Ezen még rajta van a fólia, és vigyázva kell nyitni, nehogy kidőljön a falból. Két kulcs, rengeteg zár. Extrabiztos. A pasas azt modta, hamarabb veszik ki a sarkából, minthogy betörjék. Valaki megjegyezte, mire kulcsot másoltattunk a régihez, minden új lett: az ajtó, a zár, a kulcs. Valakinek új élet kezdődik. .......................................................................................................................................................................... Néha nagyon az az érzésem, semmit nem tudunk a világról. Minél többet tudunk, annál kevesebbet "tudunk". Nem ismerjük magunkat. A szép, a jó a vágyunk, minden emberé. A boldogság. Az Arany ember filmváltozatában Tímár Mihály és Noémi kisfia a parton játszadozik az édesapjával, és azt kérdezi tőle: mi az a boldogság, édesapám?-nézd, ott egy pillangó, eredj, fogd meg, kisfiam! Hát ennyi a válasz? Ez a boldogság? Müller Péter könyvet írt róla. Nem a kérdésről, nem a válaszról. A Boldogságról. Filozófiai tanok, költők és papok is megidézték. S mégis. Senki nem tudja, mi az, és mindenki "tudja"! Nem kívülről jövő tudással, hanem belülről jövő "tudással". A boldogság nem kielégülés, megelégedettség, öröm, mámor, kéj. Valami más, valami istenibb, élőbb. A boldogságnak íze van. Jó íze. Az a felcsillanó létélmény, amikor néhány pillanat erejéig megpillantjuk magunkat a végtelen tengerben, és bár tudjuk, hogy elmúlunk, azt is "tudjuk", hogy sosem halunk meg. Nem azért, mert görcsös énvédelmünk az örök élet elixírjét csorgatja vénánkba, hanem azért, mert lehetlen. Természetellenes. Felesleges nekem itt erről beszélni. Képtelenség. Ha a szavak édes és furfangos fonadékával bármit is vissza tudnék hozni a jelenbe, az is csak elhaló suttogás lenne ahhoz az égi zenéhez képest, amit boldogságnak nevezünk. És amire nem vagyunk hajlandóak. Túlságosan felszínesen látunk, tapintunk. Megszoktuk. Nem tudjuk sem a világot, sem önmagunkat kitágulva látni, túlságosan beleszorultunk a hatalmi harcok aranykalitkájába, anélkül, hogy egy cseppjét is igazán élveznénk. Pedig az ember minden egyes lélegzetvételével ezért él: hogy boldog legyen. Ezért tanulunk, ezért vitatkozunk, ezért beszélünk, ezért hallgatunk, ezért leszünk szerelmesek, még akkor is, ha az illető nem a "megfelelő" személy, ezért kötünk házasságot, ezért politizálunk, ezért gyártunk gépfegyvereket és atombombát, ezért megyünk a Holdra(?)(ugyeugye, mert tán a túloldalán ott van Ő), ezért kutatunk, keresünk: hogy mindezzel az életünket boldogabbá tegyük. Ritkán látjuk meg azt, hogy minden egyes ember elsősorban Ember, ezzel a vággyal a szívében, és csak azután Eugen Nicolaescu, Marilyn Manson, Orbán Viktor, vagy épenséggel a szomszéd néni. A boldogság az, amelyen keresztül az szeretet átfénylik rajtunk. Aki nem engedi be a fényt, az nem tud boldog lenni. Az egyetlen bejárat a szívünk.