A kulcs

Az egyetlen bejárat a szívünk. Sehol máshol nem lehet "belénk" látni, sem endoszkóppal, sem mikrokapszulával, csak ezen a mai kifejezéssel élve "virtuális" valamin keresztül, amiben élteünk érzéseit és szeretetét lopva vagy megmutatva hordozzuk. Ami az emberben örök, maga az Isten. Az Ő arcát viseljük mindannyian, Ő csillan meg a szemünkben, dobban bennünk az igazságra. Nem igaz, hogy az igazság odaát van, nem igaz, hogy Isten országa a mennyekben van! Minden itt és most történik,velünk és körülöttünk, bennünk. És ami ezt az egész széthullani látszó, kaotikus egyveleget összefogja, a szeretet. Isten semmi más, "csak" szeretet, írja Francois Varillon. Ne beszéljek félre, én sem tudom, mi az. Ha tudnám, már nem élnék. Belehulltam volna a mindenségbe. De talán mégis, ha csak néhány elfoszló kis önfeledt pillanatra, de szerettem! Nem akkor, amikor forrva vágytam, mikor zokogva kerestem a kedves nyomait, mikor lázasan öleltem. Nem. Hanem akkor, amikor betakart az érzés, mint egy puha, omló, meleg takaró, bőrőmet simogató, erős és mégis óvó, gyöngéd ölelés. És leginkább akkor, amikor teljesen megfeledkeztem magamról. Kiléptem az egóm korlátai közül. Kreatívan, mozgalmasan, élően. Miért csak énünk képes az ostoba provokációra? Izgalmas, az tény, de egy bizonyos idő után fájdalmas is, mert a tét talán már nem csak a győzelem. Szeretni a legnagyobb kihívás, és azt hiszem, nagyon is tanulni kell. Ez a boldogság ára. Meg kell tanulni ezzel a kulccsal bánni, és a végén kinyitni a zárat. Nem feszegetni, nem betörni, nem szétdarabolni, hanem kizárni. A megfelelő időben. Ennek a legnagyobb kockázata és töréspontja az, hogy ehhez a művelethez nem elég a zár, és nem elég a kulcs. Együtt kellenek hozzá. Megingathatatlanul hiszem, hogy a félelem az, ami börtönbe zár. Még akkor is, ha ezerszer, avagy biblikus szóhasználattal hetvenszer hétszer kell is újrakezdeni, akkor is újra kell kezdeni, mer ez az új, ez mindig valami jobb, valami több. Isteni törvény. És súlyos dögség "belelustulni" a "megváltoztathatatlanba", megelégedni a kicsinyességgel, és kivonni magunkat a szeretet döntése alól. Nem csak magunkért vagyunk felelősek, az egész világ egy szívként dobban, minden mindennel összefügg. Persze, ha pancélt hordunk, ezt nem is vehetjük eszre. Anélkül meg, gesszvat, sebezhetőek vagyunk. És akkor mi van? Legalább élünk. Legalább. .......................................................................................................................................................................... Minden kicsordulóban van. Gondolatok, érzések, tettek, mind. Belőlem. Kifele.Valami történni fog.