A kulcs

Az egyetlen bejárat a szívünk. Sehol máshol nem lehet "belénk" látni, sem endoszkóppal, sem mikrokapszulával, csak ezen a mai kifejezéssel élve "virtuális" valamin keresztül, amiben élteünk érzéseit és szeretetét lopva vagy megmutatva hordozzuk. Ami az emberben örök, maga az Isten. Az Ő arcát viseljük mindannyian, Ő csillan meg a szemünkben, dobban bennünk az igazságra. Nem igaz, hogy az igazság odaát van, nem igaz, hogy Isten országa a mennyekben van! Minden itt és most történik,velünk és körülöttünk, bennünk. És ami ezt az egész széthullani látszó, kaotikus egyveleget összefogja, a szeretet. Isten semmi más, "csak" szeretet, írja Francois Varillon. Ne beszéljek félre, én sem tudom, mi az. Ha tudnám, már nem élnék. Belehulltam volna a mindenségbe. De talán mégis, ha csak néhány elfoszló kis önfeledt pillanatra, de szerettem! Nem akkor, amikor forrva vágytam, mikor zokogva kerestem a kedves nyomait, mikor lázasan öleltem. Nem. Hanem akkor, amikor betakart az érzés, mint egy puha, omló, meleg takaró, bőrőmet simogató, erős és mégis óvó, gyöngéd ölelés. És leginkább akkor, amikor teljesen megfeledkeztem magamról. Kiléptem az egóm korlátai közül. Kreatívan, mozgalmasan, élően. Miért csak énünk képes az ostoba provokációra? Izgalmas, az tény, de egy bizonyos idő után fájdalmas is, mert a tét talán már nem csak a győzelem. Szeretni a legnagyobb kihívás, és azt hiszem, nagyon is tanulni kell. Ez a boldogság ára. Meg kell tanulni ezzel a kulccsal bánni, és a végén kinyitni a zárat. Nem feszegetni, nem betörni, nem szétdarabolni, hanem kizárni. A megfelelő időben. Ennek a legnagyobb kockázata és töréspontja az, hogy ehhez a művelethez nem elég a zár, és nem elég a kulcs. Együtt kellenek hozzá. Megingathatatlanul hiszem, hogy a félelem az, ami börtönbe zár. Még akkor is, ha ezerszer, avagy biblikus szóhasználattal hetvenszer hétszer kell is újrakezdeni, akkor is újra kell kezdeni, mer ez az új, ez mindig valami jobb, valami több. Isteni törvény. És súlyos dögség "belelustulni" a "megváltoztathatatlanba", megelégedni a kicsinyességgel, és kivonni magunkat a szeretet döntése alól. Nem csak magunkért vagyunk felelősek, az egész világ egy szívként dobban, minden mindennel összefügg. Persze, ha pancélt hordunk, ezt nem is vehetjük eszre. Anélkül meg, gesszvat, sebezhetőek vagyunk. És akkor mi van? Legalább élünk. Legalább. .......................................................................................................................................................................... Minden kicsordulóban van. Gondolatok, érzések, tettek, mind. Belőlem. Kifele.Valami történni fog.

Az ajtó

Minden kicsordulóban van. Gondolatok, érzesek, tettek, mind. Belőlem. Kifele. Valami történni fog. .......................................................................................................................................................................... A tegnap kicserélték az ajtót. Ezen még rajta van a fólia, és vigyázva kell nyitni, nehogy kidőljön a falból. Két kulcs, rengeteg zár. Extrabiztos. A pasas azt modta, hamarabb veszik ki a sarkából, minthogy betörjék. Valaki megjegyezte, mire kulcsot másoltattunk a régihez, minden új lett: az ajtó, a zár, a kulcs. Valakinek új élet kezdődik. .......................................................................................................................................................................... Néha nagyon az az érzésem, semmit nem tudunk a világról. Minél többet tudunk, annál kevesebbet "tudunk". Nem ismerjük magunkat. A szép, a jó a vágyunk, minden emberé. A boldogság. Az Arany ember filmváltozatában Tímár Mihály és Noémi kisfia a parton játszadozik az édesapjával, és azt kérdezi tőle: mi az a boldogság, édesapám?-nézd, ott egy pillangó, eredj, fogd meg, kisfiam! Hát ennyi a válasz? Ez a boldogság? Müller Péter könyvet írt róla. Nem a kérdésről, nem a válaszról. A Boldogságról. Filozófiai tanok, költők és papok is megidézték. S mégis. Senki nem tudja, mi az, és mindenki "tudja"! Nem kívülről jövő tudással, hanem belülről jövő "tudással". A boldogság nem kielégülés, megelégedettség, öröm, mámor, kéj. Valami más, valami istenibb, élőbb. A boldogságnak íze van. Jó íze. Az a felcsillanó létélmény, amikor néhány pillanat erejéig megpillantjuk magunkat a végtelen tengerben, és bár tudjuk, hogy elmúlunk, azt is "tudjuk", hogy sosem halunk meg. Nem azért, mert görcsös énvédelmünk az örök élet elixírjét csorgatja vénánkba, hanem azért, mert lehetlen. Természetellenes. Felesleges nekem itt erről beszélni. Képtelenség. Ha a szavak édes és furfangos fonadékával bármit is vissza tudnék hozni a jelenbe, az is csak elhaló suttogás lenne ahhoz az égi zenéhez képest, amit boldogságnak nevezünk. És amire nem vagyunk hajlandóak. Túlságosan felszínesen látunk, tapintunk. Megszoktuk. Nem tudjuk sem a világot, sem önmagunkat kitágulva látni, túlságosan beleszorultunk a hatalmi harcok aranykalitkájába, anélkül, hogy egy cseppjét is igazán élveznénk. Pedig az ember minden egyes lélegzetvételével ezért él: hogy boldog legyen. Ezért tanulunk, ezért vitatkozunk, ezért beszélünk, ezért hallgatunk, ezért leszünk szerelmesek, még akkor is, ha az illető nem a "megfelelő" személy, ezért kötünk házasságot, ezért politizálunk, ezért gyártunk gépfegyvereket és atombombát, ezért megyünk a Holdra(?)(ugyeugye, mert tán a túloldalán ott van Ő), ezért kutatunk, keresünk: hogy mindezzel az életünket boldogabbá tegyük. Ritkán látjuk meg azt, hogy minden egyes ember elsősorban Ember, ezzel a vággyal a szívében, és csak azután Eugen Nicolaescu, Marilyn Manson, Orbán Viktor, vagy épenséggel a szomszéd néni. A boldogság az, amelyen keresztül az szeretet átfénylik rajtunk. Aki nem engedi be a fényt, az nem tud boldog lenni. Az egyetlen bejárat a szívünk.

Tágul a világ

Megvolt a hatodik lelkészségi kirándulás. Éppen összeszámoltam, azért ez szép kis szám! És rengeteg élmény. Az idei, tehát immár hagyományosnak számító kiránduláson tizennyolcan voltunk, négy kisautóval. A célirány ezúttal Szatmár és szűkebb-tágabb környéke: Bogdánd, Hadad, Nagykároly, Kaplony, Erdőd, Terebes, Nagybánya, Koltó. Sok-sok látnivaló mindenhol, kedves emberek, előre nem látható események, mint például az a majd' jéghideg zuhatag, ami Nagykárolyban fogadott, és kényszerített arra, hogy többórás utazás után még fél órára gúzsba tegyük a lábainkat. (Itt megjegyezném annak a kedves kötekedő kétkedőnek, aki azt állította, hogy egy "skoda octavia"-nak a hátsó utastere irdatlan nagy méretekkel büszkélkedik, hogy ez korántsincs így, főleg, ha a többórás kocsikázást csecsemőpózban kell végigcsavarodni. Kapóra jött a mélynővésűségem, hála a fentieknek. )Na, de mindennek ellenére ez is egy felejthetetlen kis csapatmunka volt, tele kalanddal, és azt hiszem, az is mindannyiunk számára emlékezetes marad, amikor Tibi a letekert ablaknál az utcán dolgozgató munkásoktól megérdeklődve az útirányt, a következőképpen búcsúzott:"drum bun".

closer

A napokban eszembe jutott. Jó film. Érdekes. Nagyon megkapó, ahogy négy ember a döntéseivel, azok racionalitásával és egymással küzd, különféle érzelmi közegbe ágyazva. S persze mindvégig a boldogság délibábját reméli felremegni a látóhatár peremén. Elég régen láttam, mégis mintha csak most csapódott volna be igazán. Valhogy aktualizálódott. Nem csupán a döntések, hanem az azokból születő játszmák miatt. A bizalmatlanság kultuszának áldozva, az örökös harc köré forrott törtlénet ez, amelyben a játék és a bűvölet nyomorult és kicsinyes játszmává és borzongássá válik. Addig, amíg a játék lényege maga a Játék, az együt eltöltött örömteli pillanatok, a szabadság, az éberség és az egymás tisztelete, addig a játszma a félelelmből, görcsös énvédő mechanizmusból eredő, már szinte öntudatlan, könyörtelen és durva sikerhajsza. Addig, amíg a játék értékeket ment, a játszma megszerezni akar. Addig, amíg a játékban figyelünk és válaszolunk egymásnak, a játszmában elbeszélünk egymás mellett és reagálunk, mert ott csak a győzelem a lényeg. De miért is harcolunk? Egymással, vagy egymásért? Ha valaki látta a filmet, tudja. ................................................... Nem a film a lényeg. A Valóság. Az.

tavirat

minden olyan egyszeru, megis elbonyolitjuk.stop magam sem ertem miert valami vonz hozzad.stop gyerekes vagyok azt varom h te szolj mert mi van ha en teszem es nem akarod.stop butasag.stop tudom.stop valahogy gyava modon masokra akarok hallgatni mintha ok jobban tudnak.stop pedig semmit nem mondanak.stop azt hiszem tul sok felelem van bennem.stop talan ebbol Te is megereztel valamit.stop meg akarlak ismerni ugy ahogy magamat.stop nyiottsagra vagyom belso latasra.stop magam sem ertem miert.stop talan a sorszeruseget keresem bennuk.stop

Valami más

Talán hamarabb kellett volna elkezdeni. Úgy érzem, kicsit túl keveset beszéltem itt magamról. No, nem másnak, sokkal inkább saját magamnak. Mert, ugye, a történetek megérintőek-talán, és valahol elmondanak rólam bizonyos dolgokat, de hiányzik a közvetlenség. Azzal, aki vagyok, azzal, amire vágyom, azzal, ami éltet, amit szeretek az életben. Jó ezekre a dolgokra emlékezni. Egyszerűen, csak úgy, mindenféle cél és értelem keresése nélkül. Meglenni a jelenben, óóó, micsoda nagy kihívás! És milyen jó! Átélni azt, ahogy csendesen lépked mellettem, a maga sajátos egyéniségével a másik ember, és nem érezni kínosnak a csendet, ha nem beszélünk. Mert akkor is beszélgetünk. Megkóstolni a tequilát, még akkor is, ha utálom a kukacokat, és azt, hogy nem érzem az ízét a számban, mert elképesztően csíííp! Végignézni a barátaim arcán, és megpillantani valamit abból a szűken és szintelen módon csak humánus lojalitásnak nevezett valamiből, amit felbecsülhetetlen kincsként a szívünkben örzünk. Nagy furfangja a világnak, hogy megtanultuk, ezekről a dolgokról ciki beszélni, mert olyan szappanos-nyálas mind. És egész idő alatt filmeket nézünk, amelyek nemcsak hogy lefokozott értékrendet közvtítenek, de sajnos öntudatunk hiányában becsületes módon torzítanak is. Az esmeraldizmus manapság már a tetőfokára hág, ennél már csak az elkeserítőbb, hogy a Tömeg beéri (uram bocsá', nem akarok senkit megbántani) egy sült kolbász-szagú hőbörgéssel, szórakozás gyanánt. S hadd ne kezdjem én is a teljesítmény-meg siker-, meg pénz-, meg szex-, meg egyéb-hajhász örülettel, amiben többé-kevésbé valahogyan mi is belevonódunk. Eleget és elegen beszélnek róla. Ami ebből fontos: nagyon kezdjük elveszíteni a kapcsolatot saját magunkkal. Saját természetes valóságunkkal, saját vágyainkkal, kötelékeinkkel. Azaz, nem is kezdjük, sokkal inkább a vége fele járunk ennek a folyamatnak. Ki tudja, mi lesz akkor? Valamit azért mégiscsak érez az elnyűtt emberiség, mert átesett a ló túloldalára. Imókra, emókra és társaikra gondolok. Nem természetes. Kényszerszülött. Mind. Azt hiszem, a nagy Buddhának igaza volt azzal az arany középúttal. Arany...érzed? Valmi becses dolog lehet. Azt mondta, ez is kell, meg az is. Nekünk már csak ez van, azt elvesztettük. Van egy történet, amit évekkel ezelőtt az egyik barátomnak írtam le. Arról szólt, hogy mire vágyom igazán. Ha előkerül, hitelesen bemásolom ide nektek is. Addig is egy-két kóbor emlékkocka. ......................................................................................................................................................................... ...mezítláb mentem ki a fűre. fehérben. a Nap éppen kelőben volt, harmatos volt még minden, gyöngyvirág illatozott a levegőben. odabennt hagytam, az ágyon. még aludt. szerettem ezt a napot. igéretet kaptam. Valaki odajött hozzám, aki annyira szeretett, hogy meghalt értem. és azt mondta, nem hagylak el, és neked adom őt, hogy szeresd. tudtam, semmi másra nem vágyom. amikor visszamentem, megébredt, rám nézett, és azt mondta: Szeretlek! abban a pillantaban tudtam, a nyugalom, a bizalom, az otthon ígérete és harmónia ragyog át az arcán.... .......................................................................................................................................................................... Ugye, milyen nyálas?