Álruhás angyalok

Ha talákozol angyalokkal-sokan élnek közöttünk emberként-, onnan lehet felismerni őket, hogy fokozott felelősségtudattal élnek. Bármilyen hivatásuk lehet. Lehet anya, apa, asztalos, szobafestő, költő, muzsikus, vízvezeték-szerelő, mérnök, orvos, bőrdíszműves, vállalkozó, hajléktalan, sőt, elvileg még politikus is (nincs átkozott szakma, csak méltatlan hozzáállás!)-szóval egy angyal onnan ismerhető meg, hogy felelősséget érez minden tettéért. Manapság elterjedt a hír, hogy nagyon sok angyal vállal embersorsot. Látják, hogy a földi élet sodródik a végzete felé, s mivel félő, hogy civilizációjának halálával az ember az egész természetet magával rántja, az angyalok már nem tudnak felülről segíteni. Megszületnek. Magukra veszik az emberi életet, és megpróbálják ezt a tébolyult emberfajt személyes jelenlétükkel megjavítani. Sok kisgyereknél fedezhetők fel angyali intelligenciák. Ilysemi régebben is előfordult, de soha ilyen tömegesen. Az angyalok egyrészt láthatatlanok, mésrészt közöttünk élnek, álruhában. Ezzel egy idő óta komolyan számolni kell. Nem tudod, ki a gyereked, a barátod, vagy az idegen, aki leül melléd a villamoson. Lehet, hogy angyal. Érzékenyebb, finomabb. S bármilyen sötét és mélyre süllyedt gengsztervilágban élünk, ő úgy érzi, hogy mégsem tehet meg mindent. Neki nem szabad. Mindenki lop, neki nem lehet. Mindenki megbízhatatlan, link, ő nem lehet az. Mindenki gátlástalanul hazudik, ő elpirul. Nem engedi hazudni a „származása”. Egyszerű, romlatlan lelkű emberek ezek, jók, tiszták és becsületesek. Rengetegen vannak. Ezekre mondjuk, hogy „rendes emberek”. Nem idevalók. Emlékeznek még egy erkölcsre, amit ma már régóta nem tanítanak. Hozzák magukkal. Bár nem tanulták, nem is tapasztalhatták sehol-a vérükbe van írva.Tudják, hogy másokhoz jónak kell lenni, s bár roppant hátrányos manapság, tisztességesnek kell maradni. Hogy angyallal beszélsz, azt onnan tudod megállapítani, hogy felelősséget érez érted. Nem prófétálni kezd, hanem vállal téged-mert el kell számolnia veled. Fontos vagy neki. Akkor is, ha egyszer lát életében. S azt szeretné, ha ő is fontos lenne neked-akárcsak egy futó pillanatig. Az már rajtad múlik, hogy egy angyal segítségét elfogadod-e vagy sem. Általában az történik, hogy rendelkezzék bármiféle hatalmas erővel, bölcsességgel és varázshalalommal, segítő szándékát az ember önteltsége messzire tudja taszítani magától. A vaknak visszaadni a látását, a leprást meggyógyítani, a halottat föltámasztani és a tengert lecsendesíteni-ezt még tudja egy angyal. Nem nagy kunszt. De egy egocentrikus embert meggyőzni: lehetetlen. Minden jó szándék lepattan róla. Az ego-nak, amíg össze nem törik, mérhetetlen hatalma van! Az ego félelmetes erejét tévesen „szabad akaratnak” nevezik. Szabadságról itt természetesen szó sincs. Ha csak a megszólíthatatlan őrültet és a semmibe zuhanó meteort nem tekintjük szabadnak. Nem. Az ego esztelen pörgése, bár az egységtől messzire hajítja az embert, korántsem szabad, mert szüntelenül beleütközik a visszahatások tragikus sorozatába. Vagyis a kemény törvénybe. Az angyal az egocentrikus embert a sorsára hagyja. Nem tud mást tenni. A felelőssége odáig terjed, hogy megtett-e érte mindent. Egy angyal, ha törtlénetesen az anyád lesz, élete végéig felelősséget vállal érted. Így érzi, így gondolja. És így is teszi. Ha elbuksz, mérhetetlenül fáj a szíve érted, de ha nemcsak az anyád, de bölcs angyalod is, tudja, hogy ez már sajnos a te számvetésed a saját lelkeddel-ő többet nem tehetett érted. Egy angyal, ha elvesz feleségül, nem fog elhagyni. Lehetsz beteg, szegény, bolond, meg is csalhatod szegényt: nem hagy el. Te elhagyhatod, ő nem. Miért? Mert felelősséget vállalt érted. Ha valaki hűséget esküszik neked,és mégis elhagy, az lehet jó ember, boldogtalan ember, meg is lehet érteni, föl is lehet menteni, el lehet magyarázni, hogy miért tette-de hogy nem angyal, az biztos. Csak ember. Esendő ember, mint te vagy én. Ahonnan egy álruhás angyalt tévedhetetlenül föl tudsz ismerni, az nem a jósága, nem a bölcsessége. Nem is a csodatévő hatalma. Az igazi angyalt a kedélyéről lehet megismerni. Lényéből szüntelenül árad valami megmagyarázhatatlan derű. Az életet sokan iskolához hasonlítják, ahol tanulni kell, üzemhez, ahol dolgzni kell, néha börtönhöz, ahol az ember bűnhődik. Az angyal mindezeken túl van. Túl van ahittanórákon, a filozófiákon, most már látja, hogy az Élet nem egyéb, mint játék. Úgy él, ahogy a madár fürdik a tócsában, vagy a hal fickándozik, önfeledten kiugrik a vízből, nem azért, mert éhes, hanem „csak úgy”. Mint amikor az ember táncra perdül, nem azért, mert valaki fölkéri, hanem mert nem bír magával. Kedve van hozzá. Jókedve. Ezért a kedv szóért hívjuk a mi csodálatos anyanyelvünkön „kedvesem”-nek azt, akit nagyon szeretünk. És ha valakinek a kedvében jársz, azt jelenti, hogy nagy örömöt okozol neki. Kedvesség nélkül nem tudok elképzelni szeretetet. A Mennyország „zenés-táncos” hely. Ahogy az egész kozmosz is az. Mindig és mindenhol zene szól. Tudod, miért fütyülünk, dalolunk? Megérint bennünket az öröklét mámora. Az, hogy fenemód jó lenni. Az istenélmény nem egyéb, mint a szüntelen „jó lenni!” állapota. Ez a mennyei állapot. Ehhez nem is kell a „mennyben” élni, mert ez nem hely kérdése, hanem tudatállapoté. Isten országa közöttünk van. Aki így él, gondolkozik, aki a lélekkel játszva örvendezik, az minden világban szabad lény. De aki nem így él s nem így gondolkozik, annak börtön minden világ. Játéknak én azt a tevékenységet tartom, ami gyönyörüséggel jár. A szeretkezést, a gyermekkel való foglalkozást, az alkotást, a házépítést, a kertgondozást, az embernevelést, a gyógyítást, az összefüggések megértését, az imádkozást, a meditációt, a sportot, ha olyat tanulsz, ami érdekel, a főzést, a vendéglátást, a barátkozást, a jó beszélgetést, a fürdést, a feltalálást, a szüretet és a borivást, a szentmisét, a mesélést, a nehézségek legyőzését, a bajok derűs elviselését, és a szép halált is. Ez mind játék. És békésen aludni, és szépet álmodni nem az? És jól ébredni nem az? Vagyis játék. Most már látod, hogy szótáramban a két legangyalibb tulajdonság, a felelősség és a játék összefügg. Emberszótárban ez két ellentétes fogalom. Az angyalszótárban nem. Ha a felelősség-akármilyen súlyos én nehéz-nem jár gyönyörűséggel, az nem angyali dolog. Valójában az öröm nélküli tevékenység nem is „felelősség”, hanem terhes „kötelesség”. A felelősség boldog szolgálat, a kötelelességben ellenben le vagyunk kötözve. Az angyalok szüntelen örömben élnek. Nem is lehet másképp, hiszen minél közelebb él valaki Istenhez, annál örömtelibb állapotban van. (M. P. nyomán)

Sürgős!-de miért?

Beszélgettem egy kedves barátommal. Le volt törve, éreztem. Meg is kérdeztem, miért? Elmesélte. És rájöttem, mennyire tipikus emberi reakció bennünk az, hogy mindent azonnal, és rögtön akarunk. Ráadásul akkor, amikor még jóformán nem is ismerjük akaratunk tárgyát. Megismerünk valakit, aki történetesen kellőképpen szimpatikus ahhoz, hogy egyszercsak észrevegyük, hogy kell még belőle, még, még, egyre több, csak éppen egy rövid idő után bepörgünk. És felgyorsítjuk a ritmust, sűrítenénk vele az eseményeket, de ebben a kevésbé áldásos állapotban nem is vesszük észre, hogy bennünk kialakulnak már bizonyos elvárások, amelyeknek még csak épp ébredezniük kéne. Ilyenkor történik az, hogy mi természetesnek veszünk bizonyos közeledési felületeket, amiket a másik ember talán másképp él meg. Egyáltalán, vagy még egyelőre-ki tudná azt megmondani? Az jutott eszembe, hogy ennek mennyiféle gyökere lehet. Talán a sok csalódás-sorozat után hamar akarunk biztosak lenni (miben is?), mert kapaszkodni akarunk valamibe, valakibe. Vagy épp menekülünk valamitől. Ilyenkor azt hisszük, nyitottak vagyunk, pedig valójában a félelmünk és a kicsinyes egónk türelmetlenkedik. Én is voltam így, ne gondoljátok, hogy nem. Nem az a baj, hogy vágyjuk a masik embert, hanem az, hogy attól tesszük függővé az önértékelésünket, hogy jelentkezik-e, és ha nem, mért nem (jaj, vajon mégse kellek neki, pedig a jelek...), de ha igen, akkor az most már vajon azt jelenti? (mit is?). Á, nem kell annyit gondolkodni. Nyilvánvaló, hogy vannak egyértelmű, és vannak tűrhetetlen helyzetek is, amikor ki kell abból zökkenteni a másikat. De én nem hiszem, hogy ez egy bármilyen fajta kapcsolat elején szükséges lenne. Ilyenkor még hagyni kell, hogy a dolgok, emberek, eszmék, helyzetek eljussanak hozzád, és egy lépést sem sietni feléjük. Hadd alakuljanak, szabadon. Mert ami így alakul, az valószínűleg semmiféle kényszert nem szenved el. Ehhez, úgy hiszem, kell egy nagyfokú önismeret, és annak a szabadsága, hogy az ember jól érzi magát a bőrében. Aztán jöhetnek mások. Van külső idő, és van belső idő, valóban. De a kettő valahol egyensúlyban van egymással. Mint ahogy nem lehet öt nap alatt kiszeretni valakiből, úgy nem lehet beleszeretni sem. Mert ehhez távolság (és idő) kell, hogy azon keresztül közeledhessünk egymáshoz. Különben csak elsietett dolog az egész. Nem szabad. És főleg nem...

Részletek egy lány feljegyzéseiből

Levél Tehozzád... Az íriszeknél vártál minket. Vele mentem, és az úton arról beszélgettünk, vajon milyen érzések vannak Benned. Bevalottam Neki, hogy nagyon félek. Megkérdezte, mitől? Hát, hogy is mondjam, olyan borzasztó nehéz volt megfogalmazni. Tőled. Vagyis attól a "tőled", akitől elváltam nyolc és fél hónappal ezelőtt. Nem tudtam, közben milyenné alakultál, de azt igen, hogy azzal a kőkemény zártsággal találkozni számomra egyenlő a halállal. Ő megértett. Megfogta a kezem. Érintése megnyugtató volt, kívántam, hogy ilyen közel legyen mindig...Az íriszekre két nappal ezelőtt, csodás körülmények között találtam. Épp a temetőben sétáltam, lassan és nyugalomban. Meglehetősen hideg volt, fújt a szél, de valahogy jól esett. Sehogy nem ment ki az álom a fejemből, amit azelőtt álmodtam. Veled. Egyszer csak egy szajkó billent az utamba. Amolyan ösztönszerű lépésekkel a nyomába eredtem, erre mit tesz? Beveti magát a sírok sűrűjébe. Nem is tudom, talán volt benne valami kedves játékosság, kénytelen voltam utána menni. Mintha szándékosan egyre beljebb csalogatott volna, aztán még egyszer hátranézett, hogy meggyőződjön róla, utána mentem, sikerült az akciója, és huss-elszállt. Na, gondoltam, vége a vadászatnak, azzal megfordultam, és földbe gyökerezett a lábam. Az egyik síron egy halom írisz virágzott, pompázott kövéren és hűsen az estben. Nem bírtam tovabb menni. Leroskadtam. Egyszerűen ámulatos volt, ahogy idevezetett. Csodálatosan szépek voltak. És a szívembe nyilaltál. Az is, hogy ezeket a virágokat hoztad nekem az utolsó napok egyikén. Nem tudtam visszatartani a sírást. Olyan természetesen fakadt fel bennem, mint ahogy egy túláradó folyó áttöri a gátat. A szívem ölelt magában és siratott Téged. Aztán valahonnan egyszerre csak megszólalt bennem a dal foszlánya, amit még talán sohasem halottam eddig így szólani: akarom, lásd és megszeresd magad! Csak ez az egyetlen sor, csak ez, tízszer, százszor, ezerszer, egyre erősebben zúgott bennem, és egyre mélyebbre vitte a vágyat, hogy valóban így legyen. Tudtam, ha szívedig nem is hatol, de bárhol is vagy, biztosan megérzed ezt. Mert akarom, AKAROM! S talán nem is én, csupán ajkam rebesgeti halkan és suttogón, de bennem valami szentebb, nagyobb akarat óv téged, és akar! Zokogva sírtam, és sírt velem az akarat, oly nagyon vágytam Rád, hogy meglásd, és megszeresd magad. Isten szeme rajtad legyen, és úgy nézz magadba, mintha csak kicsiny gyermekedet óvnád. És tudj végre sírni...Sokáig ültem ott, Veled. Aztán késő volt már, elindultam. De attól a perctől egyre csak zúgott, zengett bennem az AKARAT, boldog szava az éltető igen-nek. Másnap E. arra kért, hogy próbáljak belemenni Veled egy már átélt szituációba, de úgy, hogy ott legyen Ő is. Nagyon szerettem volna. Így jutottunk ismét az íriszekhez. Valahogy úgy képzeltem el, hogy Terád majd ott találunk, légy ott, mire megérkezünk. Nem akartam egyedül menni. Nagyon féltem...Aztán megérkeztünk. Lestem az arcod, mi tükröződik rajta. A szokásos arc volt, sőt, néha inkább arctalan voltál. Most is azt érzetem, hogy éppen csak miattam, mert annyira akartam, azért mentél bele a dologba. Az Ő nyugalma erőt adott. Segített, hogy ott volt, az érzéseim tiszták és nyugodtak voltak. Szerettelek abban a pillanatban is. Az első időutazásunk oda vitt vissza, amikor én lementem Hozzád, és eléd tettem az életemet. A szentivánéji álom. Emlékszel? Segített, hogy rádöbbenjek valóságosan: én értettelek Téged, de Te nem értettél engem. Jól láttam ott és akkor a dolgokat. A második utazásunk a szakításunk estéje volt. Pontosan ugyanúgy. Ő ott volt, akárcsak az elsőnél, de ott éreztem azt, hogy erőt ad. Most pedig csak figyelt, és megerősített dolgokat. Kiborultam. Emlékszem. És nem értettelek. Akkor nem. Vagy értettelek, és épp azért nem értettelek. Azt hittem, meghalok. És Te hideg voltál, mint a jég. Istenem!...Ebből a színből is kiléptünk. És Te felálltál, és elmentél. Ekkor mondta ki Ő, amit én is tudtam: nem voltál rám nyitott. Egyáltalán. Tudod, ennyi idő távlatában talán azt mondhatom, hogy valahol minden törvényszerűen és logikusan következett be. Annyira féltél tőlem, hogy minnél mélyebbre jutott a kapcsolatunk, annál inkább le akartál rázni. Hogy lehet, hogy valakinek öt nap alatt elmúlik a szerelme?? Ó, és én akkor mért nem mentem utánad? Hát Tesz miatt. Egyszerűen a bennem élő Nő nem engedte meg magának. De talán nem csak ezért, haem azért, mert attól féltem, véresre sebzem magam a falaidon...És közben folyamatosan látom, hogy szenvedsz. Nem tudom, hogy hol, hogyan, miért, de azt tudom, és érzem, hogy facsar ki valami. Úgy vágytam a Veled való egységre, hogy az leírhatatlan. Most mondhatod, hogy akkor miért nem tettem ezt vagy azt, de Te is tudod, vagy ha nem, kérem az Istent, hogy egyszer megéld, megértsd, hogy mindent megtettem. Soha ennyire embernek még nem adtam magam, mint Neked, és talán így furcsa és értelmetlen is, de ha tudom, hogy ez lesz a vége, nem is teszem. Nem az odaadás miatt, hanem azért, hogy itt légy mellettem, hogy nézhessem az arcod, hogy simogassam a hajad, amikor alszol, hogy öleljelek, mikor fáradt vagy. Paradoxon, mert ezt odaadás nélkül nem lehet...Hiszem, hogy egyszer Találkozunk. Hogy hogyan, és mikor, azt a Jóisten tudja talán, de egyszer egészen biztosan, csak Te, és csak én, úgy, ahogy itt, ezen az udvaron, szilveszterkor megsimogattad az arcom, és én a Tiedet. Abban a percben megnyílt a szíved egy pillanatra, és azért voltál, voltunk rá képesek. Szívemből kívánom, hogy Isten olyan katarzist küldjön az életedbe, amit csak megbírsz, ami egészen a mélyedre hatol és mindent felforgat és feldúl, széttöri a páncélt a szíveden, és az arcod nem lesz többé torz és hamis, hanem igaz. És hogy tudd, nem levegőbe beszélek, Te írtad egyszer: Az az ember, akit bennem látsz, természetesebb és jobb nálam. Én nem ilyen vagyok, de Te légy itt, és én jobb leszek önmagamnál. Magadról írtad, és hadd küldjem most magadnak. Mai napig és e pillanatban is sírok, ha ezt olvasom, mert ha őszinte voltál, és én tudom, hogy igen, akkor abban az emelkedett pillanatban, amiben ezt leírtad, TE MAGAD VOLTÁL! Azt talán nem is sejtetted, mennyire megérintett, és mekkora igen-t mondtam akkor Rád. Komolyan vettelek. Imádkozom, hogy eljöjjön az idő, amikor Te is ugyanezt teszed-magaddal. Hozzon az Isten gyógyulást számunkra. Szerelmes szeretettel: Én 2008 május 31, Domokos

A távolságot, mint üveggolyót...

...megkapom. Fura ez a távolság dolog. Gyermekkoromban utáltam a nyarat, mert amikor megjött, mindenki, aki közel volt, aki fontos volt, elment. Vakációzni, kirándulni ezerfelé, és én mindig azt éltem meg, hogy maradok, és szétszakadok az erőlködéstől, hogy összebogozzam a szálakat. Nekem mindig minden ősszel kezdődött: iskola, egyetem, új élet, szerelem... Kínzó érzés volt, évekig elkísért, és sehogyan sem tudtam, mit kezdjek vele. Folyton arra gondoltam, ki mit csinálhat, hol lehet, aztán mikor újra láttuk egymást, egészen meglepő módon valahogy átalakult minden. A távolság átminősítette a dolgokat. No, meg az idő, ami a távolságot kísérte. És én is idővel megértettem, hogy ezek a szálak nem szakadnak szét. A kínzó érzés már nem volt olyan kínzó, mert tudtam, aki hozzám tartozik, az valamilyen formában mindig visszatér. Persze, ettől függeltenül mindig fáj, ha elmegy. Most is fog. De jön majd az idő, és az majd...nem oldja meg, hanem átértékeli. És ebben az idő-és térbeli távolságban az ember meglátja, mi mennyit ér. Talán abból, hogy hogyan hianyzik, ha hiányzik. Talán abból, hogy hogyan van jelen a távolság ellnére is. Elgurult üveggyöngyünk...