Mirage

Egyszer már írtam róla. Csak röviden, lényegretőrően. Most kicsit másképp. Akkor valahogy úgy, hogy az értelmeződjék belőle: minden, amit saját szubjektív valóságunkban látunk, hiszünk, gondolunk, megélünk, az valóság. Mert valós a megtapasztalása. Jó kérdés, hogy akkor honnan jön az illúzió? Egyáltalán, mi az illúzió? Kérem, kedves Te, most itt egy nagyon személyes vélemény vélődik, szóval lehet, hogy ez részemről csupán egy illúzió, de én akkor is leírom ide, mert az is megtörténhet, hogy maga a Valóság. Kicsit visszatérve egy korábbi bejegyzésre, (...brr, de nehéz erről beszélni, mert annyi minden van, ami mind egyszerre tolong itt nálam, és ki akar jönni), ott azt írtam, hogy az ember valamit mindig megérez a masikból, ösztönszerűen, ami vonzza, és az nem lehet más, mint tiszta, valós vonzás. Most olyan lesz, mintha folyton helyesbítenék. De valójában csak kiegészítek. Mindig akad "valami", amivel többet ismerek az életből. És minden, amire ráeszmélek magamban, már bennem volt, csupán egy katalizátor kellett hozzá, hogy előbújjon. Szóval, a vonzás. Meggyőződésem, hogy a legményebb valóságunkat látjuk egymásban ilyenkor. Ez az, mikor jólesik valakinek a jelenléte, és akkor is az van, amikor még a szagát sem bírjuk (feromonok!), pedig amúgy becsületesen megérvelve semmi baj vele. Nem tudjuk ugyan megfogalmazni, nem látjuk a másikat (talán mert nem tudjuk, hogyan kell nézni), de érzzük őt. Aztán jön az úgynevezett megismerés, vagyis az, amit emberileg értünk ezen. Mi általában kiismerni szoktunk. Most elmondom, mit jelent ez számomra. Megismerni valakit azt jelenti, hogy beengedni a világomba, és ezáltal kitágulni, "univerzálisabbá", mindenségesebbé lenni (nem unalmassá és általánossá, épp ellenkezőleg!), hagyni, hogy a másik a maga lényével legyen jelen, nem megváltoztatni, hanem engedni a csobogását. Megismerni valakit azt jelenti, hogy belebújni, a szemével látni, a szívével érezni, a szavával szólni. És mégis egyéniség maradni. Megismerni valakit, azt jelenti, szeretni. Csak azt lehet szeretni, amit ismerünk, akit ismerünk. Müller Péter olyan szépen modja ezt: ha szeretsz valakit, már nem tudod, hogy az ő érzését érzed-e, ő fáj-e benned, az ő álmát álmodod-e, vagy a tiedet. Éreztél, éltél már ilyet?... Eddig redben. Most jön az, hogy hol itt az illúzió? Ha elég jó voltam, talán sikerült rávezesselek, hogy az egyetelen illúzió, amit a Földön az ember megél, az a HAZUGSÁG. Amiben nics szeretet, még akkor sem, ha azt "hittük". Mindegy, honnan jön, és hová tart. Hazudni sokféleképpen lehet, magunknak, másoknak egyaránt. Illúzió szemponjából a magunknak szült hazugságok a lényegesek. Azaz a következőképpen szólunk: "eleinte vonzott, de aztán kiderült, hogy nem az az ember, akinek gondoltam". Magyarán szólva azzal csaptuk be magunkat, hogy mi szerettünk, de aztán az csak úgy egyszercsak köddé vált, "elmúlt", es kiderült, hogy az egész: illúzió. Hát nem, barátocskám, pokoli nagy tévedés ez! Először is azért, mert ha én szeretlek és látlak Téged, azzal a bennső látással a szemed mögé nézek, akkor nem várok el tőled mást, csak azt, hogy az légy, aki vagy, azt, hogy létezz, pompázz, élj, és légy szabad. És mindent megteszek, hogy ne hagyjam, hogy csupán "ilyen légy". Ha én szeretlek téged, akkor nem akarom ráderőszakolni a saját kis sekélyes világomat, mintámat arra, aki Te vagy, hanem engedem, hogy hass rám, hogy taníts, nem támasztok elvárásokat azzal szemben, hogy milyennek kell lenned, hogy szerethesselek. Ez elég sarkított szeretet lenne. Mondok én egyebet is: amikor azt hiszem, hogy csalódtam valakiben, akkor nem történt egyéb, mint az, hogy "azt hittem, hogy...", azaz kialakítottam egy előre gyártott formulát arra, hogy az egésznek hogyan is kellene kinéznie, de aztán "nem volt megfelelő". NO match found. Nos, ennek a megvilágításában vissza a forráshoz: a vonzás. A vonzás, ezt még nem mondtam eddig, kétféle lehet. Van tiszta, és van koszos vonzalom. A tiszta vonzalom a tisztulás folyamatában élő ember vonzalma, ilyenkor a hasonlót vonzza magához, elkerülhetetlenül, de ez a hasnonló olyasvalami, ami őt továbbsegíti az úton. És mindenképp kölcsönös! A koszos vonzalom az önmagával ki nem békült ember vonzalma, szintén a hasonlóra, csakhogy ez a vonzalom nem epíti, hanem gyengíti őt a teljesslége fele vezető úton. Ebben az esetben a vonzás nem feltétlenül kölcsönös, előfordulhat, hogy egy tiszta vonzalmú ember egy koszos vonzódásnak esik áldozatul, és frodítva. Itt az egyensúly roppant labilis, és álltalában el is tolódik valamely irányba. Most pedig a kettőt egybe: nem arról beszélek, hogy mindenki "jó" kell nekem legyen, mert mindegy. Dehogyis az! Az ember olyan lesz, amilyen emberekkel él. Nagyon is nem mindegy, ki a férjem, a feleségem, a barátaim, a szomszédom. Ki az istenem. Ki az államom, a rendszerem. Mi a politikám. Én arról beszélek, hogy ha valami súg, hogy ez jó, valmi vonz valamerre, érdemes kicsit megállnod, és megnézned, ki, mi vonz, és milyen irányba? Nagyon szimbolikusan az egészet lehet a tágulás, vagy a beszűkülés szemszögéből nézni. Ha azt érzed, hogy valakitől, valamitől több, jobb, szebb, erősebb, élőbb, gazdagabb leszel, az jó, és az semmiképp nem lehet illúzió, csakis akkor, ha te azzal csaptad be ki nem érlelődött lényedet, hogy látod őt. Mert ha látod őt, egyszerűen nincs, ami csalódást okozzon, mert ismered. És szereted. És ez abszolútum, ezen felül nics más. Nem lehet jobban összerörni egy embert annál, mint amikor azt mondod neki, hogy csalódtál benne. Mert ezzel közölted, hogy sose láttad őt igazán, és sose szeretted. Sokszor van, hogy erre rájövünk. Ez fájhat, mert magunknak is be kell vallani, hogy nem jól szerettünk. És ezt onnan lehet jól tudni, hogy hogyan érezzük magunk odabennt. A szeretet nem forró, nem hideg, a szeretet meleg, és simogató. Barátságos, biztonságos. A szeretet kiszereti a másik embert magából. Kiemeli. Megmutatja. Kihívja. Párbajra hívja! Milyen szép szó ez: pár-baj! Páros tánc, harc, baj, amit együtt kell megoldani, megbajlódni. Nem tudom, mit mondhatnék még, mert egészen biztos, hogy ahogy leközlöm, újabb gondolataim támadnak. De ha így lesz, talán majd kiszeretgetem őket is magamból! (támadtak is, és kiegészítettem a szöveget:) ) Többen vagyunk ezen az úton, köszönöm Nektek!