Nóóó véj, ez nem az. Roppant röviden megpróbálom elmagyarázni. Hátha sikerül megértenetek. Ha nem, a hiba a ti készüléketekben van, nem az enyémben. Szóval, azon ragoztam magam a tegnap esti séta közben, míg a Safri verte a dobokat a fülemben, hogy hogy van az, hogy amikor két ember insztinktuálisan, azaz szépen, magyarosan mondva, ösztönösen ráérez egymásra, akkor szinte azon nyomban mindenféle hülye elmélettel elriasztják egymást. Régebb, még megbodogult fiatal korom hajnalán nagyon tudtam utálni az "ösztönös"dolgokat, embereket. Olyan szexuálisan behatárolt fogalom volt ez számomra, abszolút tudattalan, és ezért tejesen elvesztette a létjogosultságát. Én, a jól megfontolt, és mértéktartó, és visszafogott...Aztán később tanultam néhány értékes dolgot, jó emberektől, mesterektől. És a legnagyobb mestertől, az Élettől. Ő azt modta, az ösztönösség nem feltétlen azonos a testből fakadó indulattal. Való igaz, hogy nagyon sok köze van hozzá, és szinte mindig a testben jelenik meg legelőszőr, mégis inkább tekinthető ez jelnek, mint végkövetkeztetésnek. Térjünk csak vissza oda, hogy hogy is van az, amikor két ember ráérez egymásra. Kedvem lenne most atvilágítani az emberi kapcsolatok sokféleségét, de maradok mégis az énatiedteazenyém élményvilágánál. Amikor létrejön a kapcsolat, a kontaktus, abban a pillanatban valami kisugárzik belőlünk, és omló aranyfonalként körbecsavar, és összfon a másik emberrel. Ezek a dolgok teljesen váratlanul, kiszámíthatatlanul és irányíthatatlanul történnek. Nagyon fontos tudni, hogy ez csakis akkor jön létre, ha a másik ember kellőképpen ugyanazon a fennhangon rezeg. Szóval, valami egyértelműen közös metszéspontot talál, még mielőtt bármit is "tudna" a két fél az egészről. Én azt vallom, hogy ezekben a pillantokban születik meg az a szerelemnek nevezett furcsaság, amit később már egy magasabb rezgésszinten, más sűrűségben, a szívünkben élünk meg. Amit azonban hajlamosak vagyunk elfelejteni, az az, hogy a "testünk", az érzékeink már jóval előtte jelezték, hogy itt valami énnemtudommiazdejónagyon dolog van születőben. Meggyőződésem, hogy még a legintellektuálisabban szerető szeretők is itt kezdik el, s ez így van jól. És tudjátok, miért? Mert az ösztön tiszta. Hogy állati lenne? Ugyan, hiszen az állat csak azt teszi, amit a lénye diktál neki. A begyepesedett morál miatt gondolod most te is, hogy baromság, amit mondok. De tudd meg, az ösztönöd, a megérzésed,a ráérzésed (szándékosan nem az intuíció fogalmát használom, mert az már átmegy a szellemi tudatosuláson) az hiteles, és tiszta, mert az éned nem "tud" róla, tehát nem tudja befolyásolni. Ez a vonzalom. Nem tudod, miért, de van. Pont. Azt gondolom, hogy ez az alapjel, amikor két ember találkozik. "Felfigyelnek" egymásra. Még nem "tudják", miért, de érzik. Keresik. Az áldott állapot az, amikor mindketten elég érettek hozzá, hogy ezt az ösztön szintjéről az érzés, majd később a tudatosulás szintjére vigyék. S közben végig érzékeljék az ösztönsúgta jeleket. Itt szoktam feltenni azt a kérdést magamnak, hogy hová lesz a vonzás, amikor két ember szétszakad? Miből lesz az idegen érzes, amikor annyira összevonzotta őket valami? A beletörődött emberek azt modják, elmúlik. Ez nem igaz. Úgy hiszem, két lehetőség van. Egy: soha nem létezett igazi vonzalom, csak valami hiú, magamutogató, görcsös ragaszkodás forrasztott össze egy időre. Kettő: a k....életbe, valami történt, valami, ami jó, ami erős, ami kihívás, ami tanít, amit taníthatunk, ami épít, ami teljessé tesz, és akkor elkezdjük keresni a hibát. A hasadékot, a foltot. Szuprájz, itt törik szét egy kapcsolat, és legtöbbször, ha elég őszinték vagyunk magunkhoz, bevallhatjuk, hogy idáig el sem jutunk, mert már azelőtt találunk valamit, ami "nem működik". Pedig ott a színtiszta, természetes vonzalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése