Egy csepp méz...

Zorántól halottam: ritka percek ezek, amolyan selyemszalagosak. A közhely is ezt mondja: egyediek, egyszeriek, megismételhetetlenek. Én azt mondom, az ünnep olyasvalami, amire készülni kell, amibe nem lehet csak úgy beesni. Rá kell hangolódni, ünneplőbe kell öltöztetni a testet, lelket, élő kell készülni. Hogy mire? Hát a befogadásra. Az ünnep mindig erről szól. Várunk valamit, várunk valakit, várunk egy érzést, egy időpontot, egy hívást, egy tekintetet, egy illatot...Valami olyat, ami nem mindennapi számunkra. Valaki olyat, aki nem ugyanmindegy nekünk. És észreveszük, hogy odafigyelünk arra, amire várunk. Másképp öltözünk, szertartásosan. Másképp viselkedünk, előkelőbbek vagyunk, másak a mozdulataink. Olyan igazán mi vagyunk. Egészen kicsiny, mégis hatalmas dolgok ezek. Mert amikor megérkezik az ünnep, kirobbantva az öröm áradatát, megszólaltatva az összes hangot bennünk, amit csak ismerünk, és olyanokat is, amiket nem, határtalanná tágulunk, hogy befogadjuk, és hagyjuk, hogy felelmeljen. Az ünnep mindig magasabbra visz annál, ahol éppen voltunk. Betölt. Átjár, megremegtet. Ragyogunk, felfénylik bennünk a Fény. Ünnepelünk....

Mirage

Egyszer már írtam róla. Csak röviden, lényegretőrően. Most kicsit másképp. Akkor valahogy úgy, hogy az értelmeződjék belőle: minden, amit saját szubjektív valóságunkban látunk, hiszünk, gondolunk, megélünk, az valóság. Mert valós a megtapasztalása. Jó kérdés, hogy akkor honnan jön az illúzió? Egyáltalán, mi az illúzió? Kérem, kedves Te, most itt egy nagyon személyes vélemény vélődik, szóval lehet, hogy ez részemről csupán egy illúzió, de én akkor is leírom ide, mert az is megtörténhet, hogy maga a Valóság. Kicsit visszatérve egy korábbi bejegyzésre, (...brr, de nehéz erről beszélni, mert annyi minden van, ami mind egyszerre tolong itt nálam, és ki akar jönni), ott azt írtam, hogy az ember valamit mindig megérez a masikból, ösztönszerűen, ami vonzza, és az nem lehet más, mint tiszta, valós vonzás. Most olyan lesz, mintha folyton helyesbítenék. De valójában csak kiegészítek. Mindig akad "valami", amivel többet ismerek az életből. És minden, amire ráeszmélek magamban, már bennem volt, csupán egy katalizátor kellett hozzá, hogy előbújjon. Szóval, a vonzás. Meggyőződésem, hogy a legményebb valóságunkat látjuk egymásban ilyenkor. Ez az, mikor jólesik valakinek a jelenléte, és akkor is az van, amikor még a szagát sem bírjuk (feromonok!), pedig amúgy becsületesen megérvelve semmi baj vele. Nem tudjuk ugyan megfogalmazni, nem látjuk a másikat (talán mert nem tudjuk, hogyan kell nézni), de érzzük őt. Aztán jön az úgynevezett megismerés, vagyis az, amit emberileg értünk ezen. Mi általában kiismerni szoktunk. Most elmondom, mit jelent ez számomra. Megismerni valakit azt jelenti, hogy beengedni a világomba, és ezáltal kitágulni, "univerzálisabbá", mindenségesebbé lenni (nem unalmassá és általánossá, épp ellenkezőleg!), hagyni, hogy a másik a maga lényével legyen jelen, nem megváltoztatni, hanem engedni a csobogását. Megismerni valakit azt jelenti, hogy belebújni, a szemével látni, a szívével érezni, a szavával szólni. És mégis egyéniség maradni. Megismerni valakit, azt jelenti, szeretni. Csak azt lehet szeretni, amit ismerünk, akit ismerünk. Müller Péter olyan szépen modja ezt: ha szeretsz valakit, már nem tudod, hogy az ő érzését érzed-e, ő fáj-e benned, az ő álmát álmodod-e, vagy a tiedet. Éreztél, éltél már ilyet?... Eddig redben. Most jön az, hogy hol itt az illúzió? Ha elég jó voltam, talán sikerült rávezesselek, hogy az egyetelen illúzió, amit a Földön az ember megél, az a HAZUGSÁG. Amiben nics szeretet, még akkor sem, ha azt "hittük". Mindegy, honnan jön, és hová tart. Hazudni sokféleképpen lehet, magunknak, másoknak egyaránt. Illúzió szemponjából a magunknak szült hazugságok a lényegesek. Azaz a következőképpen szólunk: "eleinte vonzott, de aztán kiderült, hogy nem az az ember, akinek gondoltam". Magyarán szólva azzal csaptuk be magunkat, hogy mi szerettünk, de aztán az csak úgy egyszercsak köddé vált, "elmúlt", es kiderült, hogy az egész: illúzió. Hát nem, barátocskám, pokoli nagy tévedés ez! Először is azért, mert ha én szeretlek és látlak Téged, azzal a bennső látással a szemed mögé nézek, akkor nem várok el tőled mást, csak azt, hogy az légy, aki vagy, azt, hogy létezz, pompázz, élj, és légy szabad. És mindent megteszek, hogy ne hagyjam, hogy csupán "ilyen légy". Ha én szeretlek téged, akkor nem akarom ráderőszakolni a saját kis sekélyes világomat, mintámat arra, aki Te vagy, hanem engedem, hogy hass rám, hogy taníts, nem támasztok elvárásokat azzal szemben, hogy milyennek kell lenned, hogy szerethesselek. Ez elég sarkított szeretet lenne. Mondok én egyebet is: amikor azt hiszem, hogy csalódtam valakiben, akkor nem történt egyéb, mint az, hogy "azt hittem, hogy...", azaz kialakítottam egy előre gyártott formulát arra, hogy az egésznek hogyan is kellene kinéznie, de aztán "nem volt megfelelő". NO match found. Nos, ennek a megvilágításában vissza a forráshoz: a vonzás. A vonzás, ezt még nem mondtam eddig, kétféle lehet. Van tiszta, és van koszos vonzalom. A tiszta vonzalom a tisztulás folyamatában élő ember vonzalma, ilyenkor a hasonlót vonzza magához, elkerülhetetlenül, de ez a hasnonló olyasvalami, ami őt továbbsegíti az úton. És mindenképp kölcsönös! A koszos vonzalom az önmagával ki nem békült ember vonzalma, szintén a hasonlóra, csakhogy ez a vonzalom nem epíti, hanem gyengíti őt a teljesslége fele vezető úton. Ebben az esetben a vonzás nem feltétlenül kölcsönös, előfordulhat, hogy egy tiszta vonzalmú ember egy koszos vonzódásnak esik áldozatul, és frodítva. Itt az egyensúly roppant labilis, és álltalában el is tolódik valamely irányba. Most pedig a kettőt egybe: nem arról beszélek, hogy mindenki "jó" kell nekem legyen, mert mindegy. Dehogyis az! Az ember olyan lesz, amilyen emberekkel él. Nagyon is nem mindegy, ki a férjem, a feleségem, a barátaim, a szomszédom. Ki az istenem. Ki az államom, a rendszerem. Mi a politikám. Én arról beszélek, hogy ha valami súg, hogy ez jó, valmi vonz valamerre, érdemes kicsit megállnod, és megnézned, ki, mi vonz, és milyen irányba? Nagyon szimbolikusan az egészet lehet a tágulás, vagy a beszűkülés szemszögéből nézni. Ha azt érzed, hogy valakitől, valamitől több, jobb, szebb, erősebb, élőbb, gazdagabb leszel, az jó, és az semmiképp nem lehet illúzió, csakis akkor, ha te azzal csaptad be ki nem érlelődött lényedet, hogy látod őt. Mert ha látod őt, egyszerűen nincs, ami csalódást okozzon, mert ismered. És szereted. És ez abszolútum, ezen felül nics más. Nem lehet jobban összerörni egy embert annál, mint amikor azt mondod neki, hogy csalódtál benne. Mert ezzel közölted, hogy sose láttad őt igazán, és sose szeretted. Sokszor van, hogy erre rájövünk. Ez fájhat, mert magunknak is be kell vallani, hogy nem jól szerettünk. És ezt onnan lehet jól tudni, hogy hogyan érezzük magunk odabennt. A szeretet nem forró, nem hideg, a szeretet meleg, és simogató. Barátságos, biztonságos. A szeretet kiszereti a másik embert magából. Kiemeli. Megmutatja. Kihívja. Párbajra hívja! Milyen szép szó ez: pár-baj! Páros tánc, harc, baj, amit együtt kell megoldani, megbajlódni. Nem tudom, mit mondhatnék még, mert egészen biztos, hogy ahogy leközlöm, újabb gondolataim támadnak. De ha így lesz, talán majd kiszeretgetem őket is magamból! (támadtak is, és kiegészítettem a szöveget:) ) Többen vagyunk ezen az úton, köszönöm Nektek!

Basic instinct

Nóóó véj, ez nem az. Roppant röviden megpróbálom elmagyarázni. Hátha sikerül megértenetek. Ha nem, a hiba a ti készüléketekben van, nem az enyémben. Szóval, azon ragoztam magam a tegnap esti séta közben, míg a Safri verte a dobokat a fülemben, hogy hogy van az, hogy amikor két ember insztinktuálisan, azaz szépen, magyarosan mondva, ösztönösen ráérez egymásra, akkor szinte azon nyomban mindenféle hülye elmélettel elriasztják egymást. Régebb, még megbodogult fiatal korom hajnalán nagyon tudtam utálni az "ösztönös"dolgokat, embereket. Olyan szexuálisan behatárolt fogalom volt ez számomra, abszolút tudattalan, és ezért tejesen elvesztette a létjogosultságát. Én, a jól megfontolt, és mértéktartó, és visszafogott...Aztán később tanultam néhány értékes dolgot, jó emberektől, mesterektől. És a legnagyobb mestertől, az Élettől. Ő azt modta, az ösztönösség nem feltétlen azonos a testből fakadó indulattal. Való igaz, hogy nagyon sok köze van hozzá, és szinte mindig a testben jelenik meg legelőszőr, mégis inkább tekinthető ez jelnek, mint végkövetkeztetésnek. Térjünk csak vissza oda, hogy hogy is van az, amikor két ember ráérez egymásra. Kedvem lenne most atvilágítani az emberi kapcsolatok sokféleségét, de maradok mégis az énatiedteazenyém élményvilágánál. Amikor létrejön a kapcsolat, a kontaktus, abban a pillanatban valami kisugárzik belőlünk, és omló aranyfonalként körbecsavar, és összfon a másik emberrel. Ezek a dolgok teljesen váratlanul, kiszámíthatatlanul és irányíthatatlanul történnek. Nagyon fontos tudni, hogy ez csakis akkor jön létre, ha a másik ember kellőképpen ugyanazon a fennhangon rezeg. Szóval, valami egyértelműen közös metszéspontot talál, még mielőtt bármit is "tudna" a két fél az egészről. Én azt vallom, hogy ezekben a pillantokban születik meg az a szerelemnek nevezett furcsaság, amit később már egy magasabb rezgésszinten, más sűrűségben, a szívünkben élünk meg. Amit azonban hajlamosak vagyunk elfelejteni, az az, hogy a "testünk", az érzékeink már jóval előtte jelezték, hogy itt valami énnemtudommiazdejónagyon dolog van születőben. Meggyőződésem, hogy még a legintellektuálisabban szerető szeretők is itt kezdik el, s ez így van jól. És tudjátok, miért? Mert az ösztön tiszta. Hogy állati lenne? Ugyan, hiszen az állat csak azt teszi, amit a lénye diktál neki. A begyepesedett morál miatt gondolod most te is, hogy baromság, amit mondok. De tudd meg, az ösztönöd, a megérzésed,a ráérzésed (szándékosan nem az intuíció fogalmát használom, mert az már átmegy a szellemi tudatosuláson) az hiteles, és tiszta, mert az éned nem "tud" róla, tehát nem tudja befolyásolni. Ez a vonzalom. Nem tudod, miért, de van. Pont. Azt gondolom, hogy ez az alapjel, amikor két ember találkozik. "Felfigyelnek" egymásra. Még nem "tudják", miért, de érzik. Keresik. Az áldott állapot az, amikor mindketten elég érettek hozzá, hogy ezt az ösztön szintjéről az érzés, majd később a tudatosulás szintjére vigyék. S közben végig érzékeljék az ösztönsúgta jeleket. Itt szoktam feltenni azt a kérdést magamnak, hogy hová lesz a vonzás, amikor két ember szétszakad? Miből lesz az idegen érzes, amikor annyira összevonzotta őket valami? A beletörődött emberek azt modják, elmúlik. Ez nem igaz. Úgy hiszem, két lehetőség van. Egy: soha nem létezett igazi vonzalom, csak valami hiú, magamutogató, görcsös ragaszkodás forrasztott össze egy időre. Kettő: a k....életbe, valami történt, valami, ami jó, ami erős, ami kihívás, ami tanít, amit taníthatunk, ami épít, ami teljessé tesz, és akkor elkezdjük keresni a hibát. A hasadékot, a foltot. Szuprájz, itt törik szét egy kapcsolat, és legtöbbször, ha elég őszinték vagyunk magunkhoz, bevallhatjuk, hogy idáig el sem jutunk, mert már azelőtt találunk valamit, ami "nem működik". Pedig ott a színtiszta, természetes vonzalom.

...

- Az emberek - mondta a kis herceg - gyorsvonatokon zötykölődnek, de már nem tudják, mit keresnek. Erre elkezdenek ágálni, és csak forognak körbe-körbe... Aztán még hozzátette: - Nem éri meg... - Nálatok - mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek. - Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák... - Csakhogy a szem vak - tette hozzá a kis herceg. - A szívünkkel kell keresni.

vagy! -La.

szívemben altatlak csendben hosszan nézem arcodon megcsillanó esőcseppek mosolyognak rám nehezedik a végtelen sugárzik belőle minden ha Te itt vagy velem

Búcsú-Szilágyi Domokos

Kicsit ijedten integettél, mint akit veszély fenyeget S ott maradtam, hogy hiányodban felfedezhessem lényedet.

Az egyetlen

Másnap visszajött a kis herceg. - Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra is. - Mi az, hogy szertartás? - kérdezte a kis herceg. - Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek - mondta a róka. - Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája: - Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd. - Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg. - Igaz, igaz - mondta a róka. - Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg. - Igaz, igaz - mondta a róka. - Akkor semmit sem nyertél az egésszel. - De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat. - Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon. A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta: - Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám. Azzal visszament a rókához. - Isten veled - mondta. - Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. - Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse. - Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat. - Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse. - Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért... - Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

Valami nincs sehol-Váci Mihály

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek, – valamit mindennap elmulasztunk. Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn, – s valamit minden tettben elmulasztunk. Áldozódunk a szerelemben egy életen át, – s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből, – minden csókból hiányzik valami. Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta, – minden szerelemből hiányzik valami. Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is, – a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel, – az életedből hiányzik valami. Hiába vágysz az emberi teljességre, – mert az emberből hiányzik valami. Hiába reménykedsz a megváltó Egészben, – mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag, – a Mindenségből hiányzik valami. A Világból hiányzik a mi világunk, – a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár, – felőlünk hiányzik valami. A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld, – talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból: – „Valahol! Valamikor! Valami!” Hitették a bölcsek, hitték a hívők, – mióta élünk, e hitetést hallani. De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol! – s a mi dolgunk ezt blani, s keresni azt, amit már nem szabad senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent, – minden szót újra kimondani. Újra kezdeni minden ölelést, – minden szerelmet újra kibontani. Újra kezdeni minden művet és minden életet, – kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…

no matter...

http://www.youtube.com/watch?v=dLMMhpzOy_Q

Az ígéret

Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"? - Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek - mondta a róka. - Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni. - Kapcsolatokat teremteni? - Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra... Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását... A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget. - Légy szíves, szelídíts meg! - mondta. - Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem! - Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem. - Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg. - Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...