Hát nézelődöm, hallgatózom én is a nagyvilágban, és megpróbálom a helyükre tenni a dolgokat. Ha máshol, másképpen nem is: magamban. Nem is oly régen egy meglehetősen vágyott színdarabot néztem meg, immár harmadszorra is, mert annyira tetszett. Mit ad isten, ezúttal a nézőtérről az amúgy színpadi közönségnek szánt darabot. Akkor kezdtem felfigyelni, amikor a harmadik sorból, éppencsak a történések előszobájából a nyakamat kellett nyújtogatnom (mivel a fülem elaszticitásának a határához érkezett), hátha hallanék is valamit az orrom előtt zajló parbeszédből. Csipetcsapat tinigyerek szóródott szét a félhomályban, idegesen és pajzánul belesuttogva a levegőbe. A teremnek egészen kocsmai hangulata lassan szétbontotta az áhitatomat, szinte sziszegve magamban, dühösen tekintgettem jobbra, balra. Annál jobban élvezték. Nem tudom, ki küldte őket oda, valamiféle kötelezőházifeladat-íze volt az egésznek. Mindenesetre furcsamód másképpen láttam én a darabot akkor. És megtudtam azt, hogy nem mindegy, ki ül a nézőtéren, mert a közönség soraiból a színpadra áramló energia formálja az ott kialakuló helyzeteket. Hogy ki a neveletlen gyrekekért a felelős, nem tudom. De azt igen, hogy bizonyos dolgokhoz fel kell nőni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése