Mostanság eléggé vitatott téma a környezetemben a szerelem. Mint olyan. Mindenféle előre megtervezett szándék nélkül egyik kedves barátommal sétálgattunk valamely este némi közhiedelem és tapasztalat megbeszélése közben. Mit is mondjak, a sétánk nagyszerűre sikeredett, de annál is klasszabb volt, hogy új dolgok születtek. Nehéz lenne most itt megfogalmazni mindet, de annyit azért elmondanék, hogy levontunk egy meglehetősen egyszerű, és tulajdonképpen nyilvánvaló következtetést: a szerelem sosem ott, akkor, úgy, azzal, stb. születik, amint arra számítanánk. Persze, ezt ti is mind tudjátok, de van valami, ami akkor ötlött belém, amikor épp egy utcai lámpa fénye alatt haldtunk el. Lehet, a szög, amely alatt a fénysugár a pupillán keresztül a retinába csapódott, mittudomén, de valahogy belém hasított valamiféle felismerés: ugyan, hisz a szerelem csakis abban a pillantban születhet meg, amelyben a másik ember (vagy egyéb) lénye akár egy ilyen röpke kis "időre" is, feltárulkozik előttünk. Csakis abban a pillanatban. Ezért teljesen lényegtelen analizálni, meg kérdőre vonni bármit és bárkit, a szerelmét illetőleg. Ha a szerelem létezik, akkor teljes valójaban Létezik. Ilyen megközelítésben a szerelem az a létállapot, amelyben megmutatkozik, sőt, össze is forrik a Lény(eg). És onnan tudjuk, épp, hogy szerelem, mert meglátjuk magunkat benne.
Azt modják, a szerelem vak. Valójában semmi sem olyan tisztánlátó, mint a Szerelem.
1 megjegyzés:
Azt hiszem azon a jóra sikerült sétán abban is egyet értettünk, hogy a "szerelem vak"-kifejezés azért sem állja meg a helyét, mert csak a szerelmes ember látja a másikat igazán: szebbnek, jobbnak, igazabbank. Olyannak, amilyen lenni akar, amilyenné válhat, ha van hozzá elég bátorsága...
Megjegyzés küldése