Van bennünk valami, ami folyamatosan felfele hív. Nem
tudni, mi az, lehet, valami genetikai kód, vagy hasonló,(Szendi Gábor szerint hitmodul van az ember agyában, azaz egy olyan terület, ami azért felelős, hogy az ember hinni tudjon, és vágyjon is arra, hogy higgyen) de az is lehet, hogy valamiféle magasabb szellemi szféra. Minden esetre érdekes, hogy a túléléshez egyáltalán nem szükséges, hogy az ember ideá(lo)khoz ragaszkodjék. Mármint, a biológiai túléléshez. Ahhoz simán elegendő az, hogy van hol lakni, van mit enni, van kivel....khmmm. Nem is meglepő, hogy nagyon sokan
így élnek. 
Azonban van valami, amitől az ember azt érzi, hogy ez nem minden, hogy ez nem elég. Hogy van valami magasabb, tökéletesebb, eszményibb valóság, és akármi is van, mindenki folyton fel akar emelkednil. Mert az is érdekes, hogy ez a "valami", ez valahol "fent" van, és valahogy minél fennebb megyünk, annál melegebb és fényesebb lesz minden. Ilyenkor aztán megszülenek az ötletek, hogy építsünk Pisában tornyot, másszuk meg a Mount Everestet, csináljunk repülőgépet, landoljunk a Holdon. És ritkán tudjuk, hogy mindezt azért tesszük, mert ami van, az nem elég, és amit keresünk, az meghaladja azt, amiben élünk, mégpedig felfelé. Hogy ez a fizikai világban úgy fejeződik ki, hogy szeretünk hegyet mászni, hát kérem! Mindennek megvan a maga helye. Tudati szinten megközelítve a dolgot, a magasabb állapotok elérésekor az ember azt veszi észre, hogy ha lenéz, akkor az addig oly fontos dolgok aprócskára töpörödnek, és egészen más dolgok lesznek fontosak. Lehet, hogy a valódi túléléshez kell ez, lehet, ha nem így lenne, és Buddha, Jézus és a többiek nem mutatták volna az utat, már rég nem létezne az ember. Hogy átvágjunk akadályokon, hogy megértsünk és megharcoljunk dolgokat, hogy felnőjjünk (ismét csak fel!), és talán a legmagasabb szinten, ha lehet ezt így nevezni, elfogadjunk és szeressünk, ahoz az kell, hogy a kicsinyességet magunk alatt hagyjunk, és magunk felé emelkedjünk. Félni is lehet közben, mert a mélység néha ijesztő és szédítő, de vajon, megéri-e úgy élni, hogy közben nem veszünk tudomást arról, hogy hol is vagyun, ráadásul még körülnézni is elfelejtünk?
Azonban van valami, amitől az ember azt érzi, hogy ez nem minden, hogy ez nem elég. Hogy van valami magasabb, tökéletesebb, eszményibb valóság, és akármi is van, mindenki folyton fel akar emelkednil. Mert az is érdekes, hogy ez a "valami", ez valahol "fent" van, és valahogy minél fennebb megyünk, annál melegebb és fényesebb lesz minden. Ilyenkor aztán megszülenek az ötletek, hogy építsünk Pisában tornyot, másszuk meg a Mount Everestet, csináljunk repülőgépet, landoljunk a Holdon. És ritkán tudjuk, hogy mindezt azért tesszük, mert ami van, az nem elég, és amit keresünk, az meghaladja azt, amiben élünk, mégpedig felfelé. Hogy ez a fizikai világban úgy fejeződik ki, hogy szeretünk hegyet mászni, hát kérem! Mindennek megvan a maga helye. Tudati szinten megközelítve a dolgot, a magasabb állapotok elérésekor az ember azt veszi észre, hogy ha lenéz, akkor az addig oly fontos dolgok aprócskára töpörödnek, és egészen más dolgok lesznek fontosak. Lehet, hogy a valódi túléléshez kell ez, lehet, ha nem így lenne, és Buddha, Jézus és a többiek nem mutatták volna az utat, már rég nem létezne az ember. Hogy átvágjunk akadályokon, hogy megértsünk és megharcoljunk dolgokat, hogy felnőjjünk (ismét csak fel!), és talán a legmagasabb szinten, ha lehet ezt így nevezni, elfogadjunk és szeressünk, ahoz az kell, hogy a kicsinyességet magunk alatt hagyjunk, és magunk felé emelkedjünk. Félni is lehet közben, mert a mélység néha ijesztő és szédítő, de vajon, megéri-e úgy élni, hogy közben nem veszünk tudomást arról, hogy hol is vagyun, ráadásul még körülnézni is elfelejtünk?
1 megjegyzés:
Itthon érzem magam.
Megjegyzés küldése