2010. augusztus 5.

Ami normális-és ami nem

Mindennapi komunikációs megszokottságunk éterében legalább hússzor elhangzik ajkunkról a kifejezés: ez (nem) normális! De beszélünk elég gyakran a (nem) normális paraméterekről, (nem) normális esetről, (nem) normális állapotról, (nem) normális fejlődésről, (nem) normális testmagasságról, (nem) normális intelligenciáról, (nem) normális gondolkodásról, (nem) normális érzésekről, (nem) normális hozzáállásról, (nem) normális emberekről. Ha már az embernél tartunk, aki számunkra érthető és sajátos módon fontos, talán érdemes mgemlítenünk néhány szembeötlő dolgot, ami az ő normalitásával kapcsolatos lehet.
Pszichológiai alapértelmezés szerint a normális ember olyasvalaki, akinek hatékony a valóságészlelése, viselkedésének akaratlagos szabályozási képessége, önértékelése, elfogadása, képes érzelmi kapcsolatokat kialakítani, képességeit alkotótevékenységekben kifejezni. (Nem szeretnék abba bonyolódni, hogy mi is az, hogy valóság, mit jelent az akarat, a helyes önértékelés, kreativitás-ami például nem egy "szakember" véleménye szerint a depresszió jele és terméke....) Abban szintén megállapodik a pszichológia, hogy a normálistól eltérő viselkedést betegségnek nevezi, ugyanakkor kimondja, hogy az "egészséges" és "beteg" közötti határvonal egyáltalán nem egyértelmű. Mindez persze egy adott társadalmi rendszer kritériumai szerint, hiszen látható, hogy ez a körülírás meglehetősen szegényes, ráadásul világosan kimutatja, hogy az abnormalitás definició szerint nem más, mint eltérés a megszokott normáktól, a normálistól. Ebben a megközelítésben azoknak a személyeknek, akik hangokat hallanak, miközben látszólag senki nem beszél hozzájuk, a gyógyulásuknak egyetlen módja az, hogy olyan helyre utazzanak, ahol a társadalmi, törzsi szokások szerint ez teljesen elfogadható, mondhatni, normális. Meredek és embertelen az, hogy valakit csak azért nevezzünk betegnek, mert olyan dolgokat tesz, hall, mondd, amely számunkra, és az épp divatban levő pszichiátriai irányzatok számára elfogadhatatlan. Talán van valaki, aki ismeri a Végső Igazságot?
A kérdést, úgy gondolom, sokkal inkább úgy érdemes feltenni, hogy élhető-e az az élet, amelyet az egyén folytat, és hoz-e számára boldog, egyensúlyos kapcsolatokat? A megoldás, vagy ha úgy akarjuk, a válasz éppen az egyensúlyban lelhető fel. Féretéve a normalitással kapcsolatos, tanult és rögzült cimkézési sémákat, figyeljük meg, mi történik, ha hagyjuk, hogy a dolgok napvilágra kerüljenek. Nyilvánvaló, hogy létezik egy (vagy több) kritériumrendszer, az adott területeken belül, amelyben elengedhetelenül szükséges, hogy bizonyos korlátozások szerint értékeljük az életünk dolgait. Ilyen például a vércukorszint is, amely meghatározott értékek között normálisnak tekinthető, ellenkező esetben hipo-, illetve hiperglikémiáról beszélünk, és ennek súlyos következményei lehetnek az egészségünkre nézve. Azonban ha görcsösen ragaszkodunk az életünk mélyrétegeivel kapcsolatos korlátozások betartására, nem csupán a másik embert, de önmagunkat is megfosztjuk a fejlődés lehetőségeitől. A normativák, ha jól viszonyulunk hozzájuk, rengeteget segítenek bennünket, hogy önmagunkat megtaláljuk, és boldog, kiegyensúlyozott, teljes életet éljünk. Csak arra kell vigyázni, hogy sose azonosuljunk velük, inkább tekintsük őket lépcsőfokoknak, és mindezek mellett legyünk azok, akik akarunk lenni.
Nem ritka az, hogy olyan elvárásokkal nézünk szembe, amelyek teljesen idegenek belső világunktól, de eleget kell tennünk nekik, ha úgynevezett normális életet akarunk élni. Tisztán kell látni azt is, hogy egy normativákkal felszerelt társadalmi rendszer nem individumcentrikus, és még kevésbé törekszik arra, hogy az individum köré formálódott sajátos, egyéni változókat elismerje magáénak. Félre ne értsetek, ez így teljesen rendben van! Ha nem így lenne, egyetlen társadalom sem létezne, vagy létezett volna. Mindemellett érdekes tény, hogy a legtöbb értékrendet, amit egy hatékonyan együttélő csoport követ, olyan egyének szültek meg, akiknek volt bátorságuk szembenézni a saját félelmükkel, és kilépni a megszokottból és az elfogadottból, és megtalálni a módját annak, hogy általuk új, merészebb, tágasabb, boldogabb együttélés szülessen az emberek között. És bár ez eléggé ellenmondásosnak látszik, ennek az egyensúlya az, amely meghatározza éltünket.
Az, hogy mit fogadunk el, nagy mértékben a kondicionáltságunktól függ, és attól, hogy milyen környezeti és társadalmi hatásoknak voltunk kitéve, és ezekbe milyen szubjektív motivációk épültek be. Ebből kimozdulva, néhány egyéni példa a kontraszt kedvéért:
Indiában teljesen normális, hogy a tehetősebb kasztok férfiainak több nejük van, és kedvükre válogatnak köztük.
Európában teljesen normális, hogy egy férfinak egy (sem) felesége van, és nem szükseges, hogy az a kedvére legyen.
Darwin szerint teljesen normális, hogy az élet evolúció eredménye.
Jehova Tanúi szerint teljesen normális, hogy az élet véletlenektől mentes, isteni teremtés eredménye.
A reformátusok szerint teljesen normális, hogy papjai nősülnek, és ugyanolyan emberek, mint más földi halandó.
A Katolikus Egyház szerint teljesen normális, hogy a legszorosabb szeretetkapcsolattól fosztja meg papjait, és ezáltal egy külön fajt alkot belőlük.
Hitler szerint teljesen normális, hogy a zsidók csak szappannak valók, semmi másnak.
A zsidók szerint teljesen normális, hogy évekig menekültek a holokauszt emlékétől.
Belgiumban teljesen normális, hogy a metamizol évek óta betiltott hatóanyag, és csak nagyon indokolt esteben alkalmazható.
Romániában teljesen normális, hogy naponta húsz doboz Algocalmint adunk el, mindenfajta lelkifurdalás nélkül.
Mindenkor, amikor valakit felcimkézünk azzal, hogy tettei, gondolatai, érzései, élete szerintünk nem normális, két dolog jusson eszünkbe:
-a jelen helyzetében, lelki, szellemi, családi és egyéb hátterével együtt neki az a legkézenfekvőbb megnyilvánulása
-mit tennénk, ha a helyében lennénk?
Szerintem teljesen normális, hogy normális dolgok nem léteznek, és minnél inkább hangoztatjuk valaminek a normalitását, annál elgondolkodtatóbb, hogy miért tesszük.
Mások szerint normális, hogy őrült vagyok.

1 megjegyzés:

Előd írta...

Egyetértek az alapgondolattal, hogy túl sokat foglalkozunk a normálissal. Ez, Virginia Satir szerint azért van, mert egy túlságosan hierarchikus szemléletű társadalomban élünk. Alá-fölérendelő viszony jellemzi kapcsolatainkat, az emberekhez és a változáshoz való viszonyunkat; állandóan méricskélünk és összehasonlítgatunk: én elég normális vagyok-e, ő normális-e, stb. A legérdekesebb az, hogy eközben folyik a harc azért, hogy ki legyen az, aki megmondja, hogy mi normális és mi nem az.
Nagyon szépen beszél erről Pál Ferenc atya (www.palferi.hu)