A történet szereplői kitlalált személyek. Bármely hasonlóság a valósággal csakis a véletlen műve lehet.
Történt egyszer, nem is olyan messze és nem is
olyan régen, hogy egy kedves barátném éppen férjhez menni készült. Úgy esett, hogy eme nemes és fontos eseményt egy, a számára oly kedves emlékeket hordozó, csendes kis templomban tervezte a maga és az ünneplő közönsége számára. Ez a kis templom valójában sok évig nyújtott neki megnyugvást és menedéket, és az itt lévő fiatalok közösségében gyakran otthon érezte magát. Barátainak nagy részét is itt ismerte meg, és bár már a valamikori közösségnek, meghitt helységeknek mára már nyoma veszett, és helyüket hideg, lelketlen rendszerezettség foglalta el, ő mégis szívesen visszajárt ide, vasárnapi misékre. És nemcsak, hiszen, ahogy mondtam, épp az esküvőjére készült.
Csodálatos idő volt, minden a helyére került, az esküvői menet is éppen érkezőben volt már, amikor a sekrestyében az idegenből érkezett pap kissé bátortalanul, valami enyhe kétségbeesettséggel az arcán, furcsa magyarsággal megkérdezte: nem tudjuk, merre van a szenteltvíz? És az egyéb kellékek?Hát, sajnos, nem tudtuk. Volt még egy pár elintéznivaló a mise kezdetéig, felkapcsoltuk az összes világítást a templomban, meggyújtottuk a gyertyákat. Az idegen pap ki-be futkorászott, aztán eltűnt valamerre. Néhány perc múlva megjelent a házigazda, kiváncsiságot színlelve az arcán, és az idegen papot kereste. Nem találta, így aztán vállvonogatva elment. Többet nem is láttam arrafele aznap. Az esküvő nagyon szép volt, igazi mély pillanatokkal. A szememet gyönyörködtető látványt csak egyetlen aprócska bizarr részlet zavarta: fél literes ásványvizes palack a fehér oltárterítőn. Végül is valahonnan muszáj volt szenteltvizet szerezni...
A szertartás végeztével igyekeztünk azonnal összeszedni a dolgokat: virágdíszeket a padokról, rózsaszirmokat a szőnyegről, huzatokat a székekről. Ahhoz képest, hogy elsőként kellett a lagzi színhelyére érnünk, úgy hiszem, rendet hagytunk magunk után.
...Két nap múlva eszembe jutott, hogy a székről a huzatokat a sekrestyébe tettem, és ideje őket elvenni onnan. Szóltam is az újdonsült arának, és megegyeztünk, hogy a helyszínen találkozunk. Kissé hamarabb értem oda, így aztán golndoltam, bemegyek addig a redházba, és ott várakozok. Pechemre, ugyanis odabent szembejött velem a házigazda. Szemei kerekre nyíltak, mintha csak azt kérdezte volna a tekintetével, hogy mit keresek ott? Vagy inkább azt, hogy hogyan jutottam be? Köztudott ugyanis, hogy ott, ahol régen egyetemistákba botlott az ember lépten nyomon, most csend és üresség kukucskált kifele, és csak kiváltságos egyéneknek volt saját kulcsuk az ajtóhoz. Kezdeti meglepetésén túljutva a házigazda sürgött, forgott, mintha ott sem lennék, aztán mégis úgy döntött, hogy megfeleő alany vagyok a szemrehányásra. Mellékesen megkérdezte, hogy milyen volt az esküvő, aztán sajnálkozó arckifejezéssel megjegyezte: jó nagy felfordulást hagytunk magunk után. Mire a szemem kikerekedett volna a csodálkozástól, sietve hozzátette: "na jó, vegül is nem Ti, hanem Ők." Pörgettem a fejemben a gondolatokat és a képkockákat: virágdíszek-kipipálva, rózsaszirmok-kipipálva, székhuzatok-kipipálva. Könyörgöm, mit nem tettünk a helyére, pedig nagyon-nagyon igyekeztünk?! Jaj, Istenem, a tüll! A fehér kristálytüllt otthagytuk a bejáratnál, a korláton. Már nem volt, mikor... Biztos az a baj. Habár, egy egyszerű kézmodulattal leoldozható, és senkinek sem okozhatott kellemetlenséget. Na, de biztos, ez lehet. Csak ez lehet... Így vaciláltam magamban a másodpercek törtrésze alatt, nem várva folytatást, ami azonban kéretlenü is megérkezett. "Ja, és gyertyával lecsepegtettétek az oltárterítőt, na és kiégettétek a reflektorokat...nem kéredeztétek meg, én nem tudtam semmiről. És most nézd meg, gyere, megmutatom, nem ég. Csak ez ég...nézd...na, nem , es sem, egyik sem ég." Mindezt előadva valami szánalmas, gyámoltalan, cinikusan mosolygó egyveleggel az arcán. Enyhe áramutésszerű érzést éreztem. Ami ezután következett, azt már csak valami erős erőfeszítés áran tudtam nyugodtnak látszó módon végignézni. Megérkezett kedves barátném, mosolyogva kezet fogott a pappal, aki azonban rögtön megjegyezte, hogy reméli, hogy többet nem fognak ebben a templomban megesküdni. Haha, nagyon vicces, a szavak mögötti üzenet azonban annál ütősebb volt. Majd ezt követte a szinpadias mozdualtsor, amellyel eltávolította az állítólagos gyertyafoltos tertítőt az anyaszentegyház oltáráról, és tüntetően elmondta, hogy bizony a házasságkötést igazoló okiratokat a sarokból szedte ki, és küldte el az illetékes szervekhez, ugyanis hanyagul "oda lettek dobva". (Mindezt annak ellenére, hogy az eskető pap szavahihetőségét meg nem kérdőjelezve, amaz az említett papírosokat átadta kedves házigazdánknak személyesen.) Miután mindezeket a fejünkre hordta, otthagyott bennünket, hiszen neki elő kellett készítenie a misét is. Döbbenten mentünk ki az udvarra. Ott legalább volt még levegő. Összetalálkoztunk egy jóbaráttal, és beszédbe elegyedtünk vele. Azt mondta, a mise alatt egyik reflektor sem égett. Direkt megfigyelte. Szóval, az igaz, hogy mi mindet felkapcsoltuk, de már egy sem éget...És ha égett volna?????
