Nagycsütörtök van. Azon gondolkodom, hogy még néhány perc, és nagypéntek. Valami készül, és én nem vagyok ott. Keresem az ízét, a hangulatát, de nem találom. Már akkor feltűnt, amikor a templomban megláttam, fekete vászonnal letakarva. Bizarr volt és ijesztő. Mozdulatlan, halott, és oda nem illő. Végignéztem az embereken, mindenki sötét ruhában volt, komor arccal, beesetten, üres szemekkel. Mint akik temetésen vannak, gyászosan előreejtett vállak ültek a padokban, foszladozó hangon siránkozva valami embertelenül szenvelgős, idejemúlt dallamon. Nem szerettem az érzést, ami bennem volt, nem tudtam azonosulni vele. Nem sok tartott vissza, hogy kirohanjak, a fehér kabátom amúgy is túlságosan elütött a közegtől, és azt hiszem, a hangulatom még inkább.
Készül valami. Érzem én azt, csak nem tudom, mi készül. Mert az, amit évek óta figyelek, az már lekopott forma. Hogy megkínozták, megalázták, felszegezték, megfosztották. Hogy meghalt. Ezt tudom. Nem újdonság. Semmi értelme, hogy minden évben újrakezdjük. Mert már semmit nem érzünk belőle, már régen semmi közünk hozzá, már nem a miénk. Ami megmaradt nekünk, az az önsajnálat, a bűntudat, és a magyarázkodás, hogy miért vagyunk érzéketlenek, boldogtalanok, hidegek és szeretetlenek. Ha egyáltalán még van magyarázkodás. Egyébként is, nem tökmindegy az egész felhajtás? Mi értelme az áldozatnak, ha nincs bennünk irgalom? Állítólag egyetlen igazi üzenete volt e horrorisztikus hős halálának, amely nagyjából azt az életfeladatot tűzte ki nekünk célul, hogy szeressük magunkat és egymást-bármilyen hihetetlen, csak ilyen sorrendben lehetséges. Ehez képest meg betegre gyömöszöljük az agyunkat tudománnyal, ami valamiféle halott istenről szól, sikeresen megnyessük a becsület, az önbecsülés, önbizalom, a szabadság, a természetes szexualitás, a hiteles élet, a béke, az igaz kapcsolatok virágzó fáját magunkban és másokban. Tesszük ezt természetesen a mindenekfölötti és abszolúte csodálatos szeretet nevében. És voilá, máris elérkeztünk a szeretet skizofréniájához: tüzet tűzzel...Mindeközben meg elragadóan siránkozunk egy olyasvalaki "sírja" előtt, -mintha nem lenne egyértelmű, hogy magunkat gyászoljuk-, aki a fejét verné a falba, ha tehetné, és az egész őrjöngő tömeget pszihiátriai kezelés alá iktatná. No, nem megtorlásképpen, pusztán csak azért, hogy hátha valami csoda folytán végre belátjuk, hogy amit művelünk, az nemhogy istentelen, hanem embertelen, aljas, hazug, képmutató, aberrált, és ezerszer inkább szól a saját önzésünkről, mint a szeretetről. És akkor talán volna értelme annak, hogy ha valaki annyira szeret, hogy meghalna értünk, akkor annyira is, hogy élni képes értünk, mert ez nagyobb áldozat, ha már itt tartunk. És levennénk a fekete vásznat a fehér falról, mert ami él, azt nem lehet többé megölni, és szétnéznénk, és mosolyognánk egymásra, és nem kellene félnünk és bujkálva szeretnünk, mert tudnánk, hogy a világon minden értünk van, az élet élni akar, és mi nem folytanánk meg, nyitott szemmel járnánk, és meglátnánk a magban a gyümölcsöt, élnénk a lehetőségeinkkel, a bölcsességünkkel, tudnánk, hogy Isten nem bocsájt meg, mert nem ítélkezik, és nem keresnénk a könyvekben és a szabályokban, mert rájönnénk, hogy bennünk van.
De addig még jó is, hogy otthagyjuk a fekete vásznat. Igy legalább nem látjuk az arcán a legördülő könycseppeket...De az arcát sem.
