Ami normális-és ami nem

Mindennapi komunikációs megszokottságunk éterében legalább hússzor elhangzik ajkunkról a kifejezés: ez (nem) normális! De beszélünk elég gyakran a (nem) normális paraméterekről, (nem) normális esetről, (nem) normális állapotról, (nem) normális fejlődésről, (nem) normális testmagasságról, (nem) normális intelligenciáról, (nem) normális gondolkodásról, (nem) normális érzésekről, (nem) normális hozzáállásról, (nem) normális emberekről. Ha már az embernél tartunk, aki számunkra érthető és sajátos módon fontos, talán érdemes mgemlítenünk néhány szembeötlő dolgot, ami az ő normalitásával kapcsolatos lehet.

Pszichológiai alapértelmezés szerint a normális ember olyasvalaki, akinek hatékony a valóságészlelése, viselkedésének akaratlagos szabályozási képessége, önértékelése, elfogadása, képes érzelmi kapcsolatokat kialakítani, képességeit alkotótevékenységekben kifejezni. (Nem szeretnék abba bonyolódni, hogy mi is az, hogy valóság, mit jelent az akarat, a helyes önértékelés, kreativitás-ami például nem egy "szakember" véleménye szerint a depresszió jele és terméke....) Abban szintén megállapodik a pszichológia, hogy a normálistól eltérő viselkedést betegségnek nevezi, ugyanakkor kimondja, hogy az "egészséges" és "beteg" közötti határvonal egyáltalán nem egyértelmű. Mindez persze egy adott társadalmi rendszer kritériumai szerint, hiszen látható, hogy ez a körülírás meglehetősen szegényes, ráadásul világosan kimutatja, hogy az abnormalitás definició szerint nem más, mint eltérés a megszokott normáktól, a normálistól. Ebben a megközelítésben azoknak a személyeknek, akik hangokat hallanak, miközben látszólag senki nem beszél hozzájuk, a gyógyulásuknak egyetlen módja az, hogy olyan helyre utazzanak, ahol a társadalmi, törzsi szokások szerint ez teljesen elfogadható, mondhatni, normális. Meredek és embertelen az, hogy valakit csak azért nevezzünk betegnek, mert olyan dolgokat tesz, hall, mondd, amely számunkra, és az épp divatban levő pszichiátriai irányzatok számára elfogadhatatlan. Talán van valaki, aki ismeri a Végső Igazságot?

A kérdést, úgy gondolom, sokkal inkább úgy érdemes feltenni, hogy élhető-e az az élet, amelyet az egyén folytat, és hoz-e számára boldog, egyensúlyos kapcsolatokat? A megoldás, vagy ha úgy akarjuk, a válasz éppen az egyensúlyban lelhető fel. Féretéve a normalitással kapcsolatos, tanult és rögzült cimkézési sémákat, figyeljük meg, mi történik, ha hagyjuk, hogy a dolgok napvilágra kerüljenek. Nyilvánvaló, hogy létezik egy (vagy több) kritériumrendszer, az adott területeken belül, amelyben elengedhetelenül szükséges, hogy bizonyos korlátozások szerint értékeljük az életünk dolgait. Ilyen például a vércukorszint is, amely meghatározott értékek között normálisnak tekinthető, ellenkező esetben hipo-, illetve hiperglikémiáról beszélünk, és ennek súlyos következményei lehetnek az egészségünkre nézve. Azonban ha görcsösen ragaszkodunk az életünk mélyrétegeivel kapcsolatos korlátozások betartására, nem csupán a másik embert, de önmagunkat is megfosztjuk a fejlődés lehetőségeitől. A normativák, ha jól viszonyulunk hozzájuk, rengeteget segítenek bennünket, hogy önmagunkat megtaláljuk, és boldog, kiegyensúlyozott, teljes életet éljünk. Csak arra kell vigyázni, hogy sose azonosuljunk velük, inkább tekintsük őket lépcsőfokoknak, és mindezek mellett legyünk azok, akik akarunk lenni.

Nem ritka az, hogy olyan elvárásokkal nézünk szembe, amelyek teljesen idegenek belső világunktól, de eleget kell tennünk nekik, ha úgynevezett normális életet akarunk élni. Tisztán kell látni azt is, hogy egy normativákkal felszerelt társadalmi rendszer nem individumcentrikus, és még kevésbé törekszik arra, hogy az individum köré formálódott sajátos, egyéni változókat elismerje magáénak. Félre ne értsetek, ez így teljesen rendben van! Ha nem így lenne, egyetlen társadalom sem létezne, vagy létezett volna. Mindemellett érdekes tény, hogy a legtöbb értékrendet, amit egy hatékonyan együttélő csoport követ, olyan egyének szültek meg, akiknek volt bátorságuk szembenézni a saját félelmükkel, és kilépni a megszokottból és az elfogadottból, és megtalálni a módját annak, hogy általuk új, merészebb, tágasabb, boldogabb együttélés szülessen az emberek között. És bár ez eléggé ellenmondásosnak látszik, ennek az egyensúlya az, amely meghatározza éltünket.

Az, hogy mit fogadunk el, nagy mértékben a kondicionáltságunktól függ, és attól, hogy milyen környezeti és társadalmi hatásoknak voltunk kitéve, és ezekbe milyen szubjektív motivációk épültek be. Ebből kimozdulva, néhány egyéni példa a kontraszt kedvéért:

Indiában teljesen normális, hogy a tehetősebb kasztok férfiainak több nejük van, és kedvükre válogatnak köztük.

Európában teljesen normális, hogy egy férfinak egy (sem) felesége van, és nem szükseges, hogy az a kedvére legyen.

Darwin szerint teljesen normális, hogy az élet evolúció eredménye.

Jehova Tanúi szerint teljesen normális, hogy az élet véletlenektől mentes, isteni teremtés eredménye.

A reformátusok szerint teljesen normális, hogy papjai nősülnek, és ugyanolyan emberek, mint más földi halandó.

A Katolikus Egyház szerint teljesen normális, hogy a legszorosabb szeretetkapcsolattól fosztja meg papjait, és ezáltal egy külön fajt alkot belőlük.

Hitler szerint teljesen normális, hogy a zsidók csak szappannak valók, semmi másnak.

A zsidók szerint teljesen normális, hogy évekig menekültek a holokauszt emlékétől.

Belgiumban teljesen normális, hogy a metamizol évek óta betiltott hatóanyag, és csak nagyon indokolt esteben alkalmazható.

Romániában teljesen normális, hogy naponta húsz doboz Algocalmint adunk el, mindenfajta lelkifurdalás nélkül.

Mindenkor, amikor valakit felcimkézünk azzal, hogy tettei, gondolatai, érzései, élete szerintünk nem normális, két dolog jusson eszünkbe:

-a jelen helyzetében, lelki, szellemi, családi és egyéb hátterével együtt neki az a legkézenfekvőbb megnyilvánulása

-mit tennénk, ha a helyében lennénk?

Szerintem teljesen normális, hogy normális dolgok nem léteznek, és minnél inkább hangoztatjuk valaminek a normalitását, annál elgondolkodtatóbb, hogy miért tesszük.

Mások szerint normális, hogy őrült vagyok.

Lovefield-hatás és ellenhatás

http://www.youtube.com/watch%3Fv%3D4meeZifCVro

Amikor a kagyló gyöngyöt terem (-részletek egy lány feljegyzéseiből)

Az álmok nagyon furák tudnak lenni-mondta. Simított egyet a haján, talán kissé zavarban volt még, de aztán lazán kinyújtózótt az ágyon. -Miért mondod ezt?-kérdeztem, és arra gondoltam, ha sejtésem szerint nem éppen egy érdekfeszítő, hosszas és tartalmas beszégetésre készülnénk, valószínű, hogy egyszerűen csak hagynám, hogy az ölembe hajtsa a fejét, én meg belefúrnám ujjaimat a puha hajába. Ahogy ez az érzésekkel kevert gondolat átsuhant rajtam, odébb csúsztam, hogy még elenyésző lehetőséget se adjak a dolok ilyen irányú alakulásának. Még csak az kéne... Na, és erre mit tesz? Vakmerő, pimasz, kissé ügyetlen mozdulatokkal az ölembe furakodik...-na, na, várj egy pillanatot, azt mondod, hogy ő...ő??-Ó, igen, ne tudd meg! Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, az is, hogy éppen én, az is, hogy éppen ő, az is, hogy ott, és akkor, és úgy...ó, ha tudnád! Mindenesetre az első pillanatokban teljesen lefagytam, egyálatalán nem erre számítottam, semmiképpen. Vagyis, pontosabban, semmire sem számítottam, még arra sem voltam tudatos, csak ebben a pillanatban, hogy valahol mélyen már vágytam ezt. Na, és tudod, ahogy elkezdte az álmokról a sztorit, pont az jutott eszemebe, hogy valamikor még hónapokkal ezelőtt egy csomót álmodtam vele...-vele? marmint hogyhogy vele?-Hát vele, ővele, érted? Én sem igazán értettem, mit keres az álmaimban, nevteségesnek tartottam amúgy is, hogy az agy alvás közben miket produkál. Igaz, el is meséltem neki, de hidd el, legalább annyira csodálkozott, mint én. Aztán teljesen elfelejtettük. Na, s így.-(Láttam, hogy mondott volna még valamit, de aztán csak beharapta az alsó ajkát. Úgy tett, mintha itt abba akarná hagyni a mesélést, de aztán újra belekezdett).-Szóval, csak úgy, slussz, belefeküdt az ölembe. Behunyta a szemét, és nem szólt egy szót sem. Szokványos esetben, óó, mi a szokványos eset??..na, szóval, más esetben lehet, hogy nagyon kínosan éreztem volna magam, de ez valahogy más volt. Mondtam már, mintha ezer éve...de hisz te tudod, milyen. (Bólogattam, mert az jutott eszembe, hogy velem is hasonló történt. Villámcsapásként ért a dolog, később derült ki számomra, hogy valahol régen készülődött már. Fene tudja, ezek a dolgok tényleg "csakúgy" megtörténnek, senki sem várja, nem számít rá. Teljesen "szokványos" este, "szokványos" helyzettel, legalábbis kezdetben. Aztán egyszerre minden megváltozik, vagyis tudatossá lesz. Emlékszem, amikor belém hasított a felismerés, azt hittem, meghalok, szó szerint. A kezem reszketett, és az ajkaim hidegek voltak, egy szót sem tudtam szólni. Egyszerre volt ijesztő és döbbenetes élmény. Úgy szorított, fogott magához, mintha mindig is ez lett volna természetes létállapotunk, mintha csak ezért találkoztunk volna. Azt hittem, csak üres beszéd, hogy az idő megáll...de tényleg megállt! Jelenlétélményem volt....nem is tudom, hogy lehetne ezt szavakkal megformázni. Akkor tudtam meg magamról, hogy bennem élt mindvégig. Éreztem az érzéseit, és ez teljesen új volt, valóságos, hiteles. Egyetlen este alatt, amikor az ölemben feküdt, becsukott szemmel, és az arcán táncoló ujjaim nyomán finoman összerezzent, minden egy lett. Valahogy úgy éreztem, hogy ez az az, amit kerestem. Kerestem én?...Ez az a valóság, amiben élni tudok. Az a látás és az a tekintet, amelyben meztelen fürdök. Valami, ami elemi erővel összeköt, és ezen sem én, sem ő nem tudunk változtatni. Na, persze, nem is akarunk. Legalábbis nem akartunk, aztán ki tudja? Arra gondolok, hogy végül is, valahol mindenki ezt keresi, csak hát nekünk adott volt minden, és adottak voltunk mi, egymásnak. Kell ennél több? Mi lehet ennél több? És ha lehet, hol van az? ...Én azt hiszem, ez az igazi ajándék. Amit nem tudunk felértékelni. Amire nem tudjuk azt mondani, hogy ez "megható", "szép", "érdemes", hogy nem tudjuk azt mondani, hogy ez "kapcsolat"-e, "viszony"-e, vagy pusztán csak "szerelem". Valami ezeken túlmutat, és ez a valami, ez valami...valami elképesztő. Kicsalja az emberből az álmait, az energiát, ami nem fogy el, hanem megsokszorozódik, és magát az embert...)-Szóval, akkor azt mondta nekem, tudod, hogy "ismersz, és mégis ismersz". És ez olyan hihetetlen...

Eső után

Kérem, ne fotózzanak, épp most jöttem a zuhany alól!

Új világrend?

http://hatterhatalom.co.cc/?q=uj-vilagrend-es-ami-lesz

Széttört üvegpillangó

Nagycsütörtök van. Azon gondolkodom, hogy még néhány perc, és nagypéntek. Valami készül, és én nem vagyok ott. Keresem az ízét, a hangulatát, de nem találom. Már akkor feltűnt, amikor a templomban megláttam, fekete vászonnal letakarva. Bizarr volt és ijesztő. Mozdulatlan, halott, és oda nem illő. Végignéztem az embereken, mindenki sötét ruhában volt, komor arccal, beesetten, üres szemekkel. Mint akik temetésen vannak, gyászosan előreejtett vállak ültek a padokban, foszladozó hangon siránkozva valami embertelenül szenvelgős, idejemúlt dallamon. Nem szerettem az érzést, ami bennem volt, nem tudtam azonosulni vele. Nem sok tartott vissza, hogy kirohanjak, a fehér kabátom amúgy is túlságosan elütött a közegtől, és azt hiszem, a hangulatom még inkább.

Készül valami. Érzem én azt, csak nem tudom, mi készül. Mert az, amit évek óta figyelek, az már lekopott forma. Hogy megkínozták, megalázták, felszegezték, megfosztották. Hogy meghalt. Ezt tudom. Nem újdonság. Semmi értelme, hogy minden évben újrakezdjük. Mert már semmit nem érzünk belőle, már régen semmi közünk hozzá, már nem a miénk. Ami megmaradt nekünk, az az önsajnálat, a bűntudat, és a magyarázkodás, hogy miért vagyunk érzéketlenek, boldogtalanok, hidegek és szeretetlenek. Ha egyáltalán még van magyarázkodás. Egyébként is, nem tökmindegy az egész felhajtás? Mi értelme az áldozatnak, ha nincs bennünk irgalom? Állítólag egyetlen igazi üzenete volt e horrorisztikus hős halálának, amely nagyjából azt az életfeladatot tűzte ki nekünk célul, hogy szeressük magunkat és egymást-bármilyen hihetetlen, csak ilyen sorrendben lehetséges. Ehez képest meg betegre gyömöszöljük az agyunkat tudománnyal, ami valamiféle halott istenről szól, sikeresen megnyessük a becsület, az önbecsülés, önbizalom, a szabadság, a természetes szexualitás, a hiteles élet, a béke, az igaz kapcsolatok virágzó fáját magunkban és másokban. Tesszük ezt természetesen a mindenekfölötti és abszolúte csodálatos szeretet nevében. És voilá, máris elérkeztünk a szeretet skizofréniájához: tüzet tűzzel...Mindeközben meg elragadóan siránkozunk egy olyasvalaki "sírja" előtt, -mintha nem lenne egyértelmű, hogy magunkat gyászoljuk-, aki a fejét verné a falba, ha tehetné, és az egész őrjöngő tömeget pszihiátriai kezelés alá iktatná. No, nem megtorlásképpen, pusztán csak azért, hogy hátha valami csoda folytán végre belátjuk, hogy amit művelünk, az nemhogy istentelen, hanem embertelen, aljas, hazug, képmutató, aberrált, és ezerszer inkább szól a saját önzésünkről, mint a szeretetről. És akkor talán volna értelme annak, hogy ha valaki annyira szeret, hogy meghalna értünk, akkor annyira is, hogy élni képes értünk, mert ez nagyobb áldozat, ha már itt tartunk. És levennénk a fekete vásznat a fehér falról, mert ami él, azt nem lehet többé megölni, és szétnéznénk, és mosolyognánk egymásra, és nem kellene félnünk és bujkálva szeretnünk, mert tudnánk, hogy a világon minden értünk van, az élet élni akar, és mi nem folytanánk meg, nyitott szemmel járnánk, és meglátnánk a magban a gyümölcsöt, élnénk a lehetőségeinkkel, a bölcsességünkkel, tudnánk, hogy Isten nem bocsájt meg, mert nem ítélkezik, és nem keresnénk a könyvekben és a szabályokban, mert rájönnénk, hogy bennünk van.

De addig még jó is, hogy otthagyjuk a fekete vásznat. Igy legalább nem látjuk az arcán a legördülő könycseppeket...De az arcát sem.

A kert közepe

Ott áll egy fa, amelyről Isten megtiltotta, hogy gyümölcsöt vegyünk. A kíváncsiság mégis hajt, és megszegjük a tilalmat. A következmény nem rögtön látszik. Hiszen a gyümölcs jó, nem kapunk tőle gyomorrontást. Oly ártatlannak tűnik, hogy többet tudjunk jóról és rosszról. Telik az idő, s egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy tudásba zártuk a jót és a rosszat. Négyszögletbe a kört. Összeilleszthetetlen alakzatok.

Tudásunk nagyon értékes, de csak akkor, ha azt is elfogadjuk, hogy a dolgok lényegét, azaz közepét nem tudással szerezzük meg. Az ember hajlamos megfordítani a dolgot: szeretné a kör közepét birtokolni, és mindenki mást elküldeni onnan.

Akik hasznosak, azok valahol belül maradhatnak a körön, de akik haszontalanok, azok kiszorulnak. A baj csak az, hogy az ilyen köröket nem lehet harmóniába hozni. Mindenki a maga vallását kezdi élni. Önmagunk fölé lépünk. De ezzel éppen önmagunkat tapossuk el. Ezt akadályozza meg [Jézus], aki az emberi emberre építi az emberfeletti embert.

Sánta János