2008. november 13.

Gyilkos Nap

A fény ömlik az aszfalton. A beesési szög szinte nulla fokos. A por rárakódik az üvegre, es az apró szemcséken a fotonok táncot járnak, végiscsúsznak a szélvédő hajzálvékony barázdáin, ide-oda cikázva, egészen parádésan. Szerencse, hogy festett az út, követem a nyomokat, egyébként semmit nem látok, hiába a napellenző meg a napszemüveg. Nem lehet kikerülni. Különös virtuális valóság ez, a sebességet nem érzékelem, olyan, mintha a semmibe mennék. Csakhogy...mégsem. Ennek egyértelmű jele az, hogy a semmiben a feltételezések szerint nem ütközik "semmi", (mert az anyag és az antiangyag találkozásakor már mindkettő energiává alakul, bár állítólag nemrég ismét kipurcant a részecskegyorsító, nem tudom, hogy állnak vele), de a következő kanyarban egy sprinter ragadt fel az útját elálló fémkorlátra, néhány perccel azelőtt, hogy odaértem. Szinte beleszaladt az engem kielőző kis volkswagen. Nagyon siethetett. Összerezzentem. Valamivel később, az arany sugáron tovább hajtva hazafele, egy busz állt félig keresztbe az úttesten. Épp annyi időm volt, hogy kikerüljem, már jöttek az ellentétes sávban. A visszapillantóba a sofőr fiatalnak tűnt, egyik kezével a fejét fogta, másikkal a telefonját markolta. Legyalulta az út szélén parkoló taxit, aki feltehetően szintén sietett valahová, és elébe ugrott...Ismét összerezzentem, s önkéntelenül eszembe jutott, mennyire hajszálon múlik minden. Vagy még azon sem. Nem tudni, mi vakította meg őket, a Nap fénye, kegyetlen ősz végi sugárban folyva, vagy a saját önfejük. Amikor hazaértem, és kiszálltam, szó szerint tudatosan kellett az izmaimat ellazítanom. Nem tudott nem eszembe jutni....Ahogy az sem, hogy semmit nem tudunk előre kiszámítani, a miértekre pedig végképp nem kapunk választ. A nagy komikus terv Készítője nem kérdez, hanem a legjobb belátása szerint engedi meg a dolgok alakulásának kusza folyamatát a maga megrázó, tragikus módján lezajlani. Még akkor is, ha talán nem csak két, hanem három életet is kér. Talán...Titok. Olyan titok ez, amit nem tudunk sosem megfejteni. S hiszem, hogy nem is kell. Valamiért így van ez. S amikor lemegy a Nap, mi nem tehetünk mást, csak hálát adunk azért, ami még megvan. Ami lényeges, az úgyis megmarad. Nem csak az emlékeinkben. Vigyázzatok, hogyan vezettek!

2008. november 5.

Sweet November (by L. a.)

"Ha szeretnélek, csak hagynám, hogy esténként az ölembe hajtsd a fejed, lehunyd a szemed, én meg kisímítanám az arcodból hajad, hogy jobban lássalak.Talán elaludnál, s érezném a lélegzetvételed forró leheletét a combomon, és nem mozdulnék, nehogy elillanjon törékeny üvegszárnyain a Szerelem. Ha szeretnélek, néha nem akarnálak megcsókolni, csak épp érinteni kívánnám az ajkaid, hogy megállítsam a vágyat egy pillanatra, mintha örökké így akarnálak érezni. Talán megfognád a kezem, és elhinném, hogy sohasem engeded el. Ha szeretnélek, nem akarnálak megkötni, ha menni akarsz, de minden nap újra hinném, hogy visszatérsz. Talán, ha te is szeretnél..."

2008. november 3.

Mit miért?

Az emlékezés nem nekik fontos. A fényt nem nekik gyújtjuk. Magunknak. Mert azt hisszük, egyedül vagyunk. Pedig nem.

In memoriam

Kezdett foszladozni. Szörnyű érzés volt fokozatosan rájönni, hogy lassan vége lesz. Eljön az ideje, és leépül. Megöregszik, botladozik, meggörnyed, erejét veszti, szépsége lerombolódik. És egyszerre, egy váratlan, hirtelen pillanatában az utolsó lélegzetvételével még felpörög, aztán zuhanni kezd, megállíthatatlanul, a pusztulásba. Az idő megérlelte a folyamatot. Aztán bekövetkezett, amit már régen sejtettem. És...amitől féltem is, meg, talán készültem is rá valamilyen formában. A helyzet elviselhetetlenné vált, az állapota kritikus lett, már csak a gépek tartották életben. Sápadt volt, ahogy ott zihált, mindenféle csövek lógtak ki belőle, a kezével már nem tudott fogni, esetlenül markolászta a lepedőt kínjában. Látszott, hogy nagyon fél, szemei rémülten csillogtak, idegesen forgatta őket, már-már agresszíven nézett rám is. Különös, elszánt nyugalom lett urrá rajtam. Megfogtam a kezét. Hideg volt a tapintása. El akarta húzni, de én nem engedtem. Azt akartam, hogy még egyszer, utoljára a szemembe nézzen. Bele akartam látni a belsejébe, a középpontjába. Oda, ahol nem fél, oda, ahonnan valaha kimosolygott a világra. Dühös volt rám. Kerülte a tekintetemet, és elfordította a fejét. Nem akarta, hogy lássam a gyengeségét. Nem akarta, hogy lássam összeomlani a képet, amit magáról az én szememnek alkotott. Eszébe sem jutott, hogy én nem ilyennek láttam Őt. Az utolsó erejét megfeszítve védte magát. Tőlem? Nem tudom. Nem akart meghalni, de élni nem tudott már. Hetek óta lebegett élet és halál között. Mindene felmondta a szolgálatot. A szíve dobogott még, de a vére nem szállította az oxigént a szerveihez. A teste úgy feküdt ott, mint egy hasztalan, korhadt tuskó, ami még tűzrevalónak sem jó. Ültem az ágya mellett. Hallgattunk. Már mindent elmondtunk egymásnak, amit lehetett. Amit nem sikerült, azt a csend mondta el helyettünk. Aztán döntöttem. Nem volt már tovább. Hajnali fél egy volt, egy lélek sem járt arrafelé. A világ megnyugodott. Felálltam, odaléptem a lélegeztető gépéhez, és kirántottam a konnektorból...

2008. október 27.

Holtak nyomában

A tegnap délután Erzsébetvárosban voltunk, az örmény temetőben. A város (korábbi nevén Ebesfalva) egy Szeben megyei település (gyengébbek kedvéért Sibiu, de gondolom, effajta gyengébbek nem olvasgatnak engem gyakorta), Medgyestől körülbelül húsz kilóméterre. Első lakói szászok voltak, aztán 1685-ben gyergyóból örmény családok költöztek be ide. Ugyanakkor itt volt 1447-től az Apafi család uradalmi központja, a ma is álló várkastélyt meg lehet csodálni, bár inkább rendbe kéne tenni. Igaz, az örmény katolikus templom tetőzetét megjavították, mert két éve még úgy nézett ki, hogy lezuhan a mennyezet. És dícséretes dolog, hogy még megvan a macskakő a főtéri utcácskákon. Úgy tűnik, nekik értékes a tény, hogy a bazalt sokkal többet ér a járdakőnél. És nem(csak) pénzben. Nem mint egyes marosvásárhelyi előljáróságoknak. No, de ez nem a politika tárháza. Szóval elmentünk sírokat keresni. Egy kedves baráti házaspárnak segítettünk, egész délután mappával a kezünkben róttuk a sorokat. Nem is hittem volna, hogy egy temető ilyen rendszerezett, (magyarán egységekre tagolt), sorok és parcellák vannak benne és szinte mindenhol remekül áttekinthető. Hamar belejöttünk a helyszínelésbe, bár aprólékos munka vol. Juli a papírokkal szaladgált, én meg minden arra érdemeset lefotóztam. Igazi élmény volt olyan síremlékeket látni, amelyek még homokkőből készültek, valahol a tizenkilencedik század elején, vésve, faragva. (A borostyán azért remek munkát végzett, jócskán katalizálva az idő vasfoga által keltett hatásokat.) A temetőknek amúgy is sajátos hangulatuk van, ennek aztán különösen az. Van benne valami időtlenség, valami kultikus nyugalom, ősmeleg. Semmi halálhagulatom nem volt, sőt, nagyon is éreztem, hogy estefelé még a legsárgult, száradt indákon fityegő savanykás szőlőt is megettem volna. Egészen felfrissültem az őszi szellőtől, és a kábult, jóleső fáradtság később ellazított. De megérte, és ha minden igaz, könyv lesz a dologból.

2008. október 24.

És akkor jön a holnap...(L. a. )

Még egy nap, s az ágy, hol fekszel, mást pihentet. Odakinntről erős kézzel húzza be a fény a csendet, de az élet ott lapul, s a halk nesz is elcsitul... Most gondolkodol, melletted a fal ágaskodik konokul, s az utca rideg, esti hagja messze elvonul. A szobád nagy és meleg, Csupa szín, könyv, képzelet, Mert teéretted lett, s általad a gyermek, aki született... Egyetlen perc, s azt hiszed, nem bírod a kötelet, a szív mélye elborul, s arcodon a vonalak összefutnak. Kegyetlen és gyönyörű úr, ki megnehezíti életed, mert nem az fáj, ahová helyezed fehér kezedet. Még egy perc. Ez már az, aminek jönnie kellett, s vége van, mert a zaj megtörte a csendet. Ébredj fel, a Nap beragyog a fehér falaid közé, szétfeszíti a képeket, és előleget ad: az életet.

2008. október 23.

S szép, mint mindig...

A helyzet az, hogy a tegnap reggel Mazsolát belepték a falevelek. Szegénykét alig tudtam kiásni a sárga kupac alól. Azt hiszem, akkor jöttem rá, hogy lassan már nemcsak, hogy itt van az ősz, hanem mindjárt úgy elsétál az ablak alatt, hogy csupa jégezüstöt hagy maga után. Aztán fogtam a kicsikémet, és egész héten meghitten magammal cipeltem mindenfelé, hogy lencsevégre kapjam a ruháiból kivetkőző, elalvó természetet...Na és a színek!