Holtak nyomában

A tegnap délután Erzsébetvárosban voltunk, az örmény temetőben. A város (korábbi nevén Ebesfalva) egy Szeben megyei település (gyengébbek kedvéért Sibiu, de gondolom, effajta gyengébbek nem olvasgatnak engem gyakorta), Medgyestől körülbelül húsz kilóméterre. Első lakói szászok voltak, aztán 1685-ben gyergyóból örmény családok költöztek be ide. Ugyanakkor itt volt 1447-től az Apafi család uradalmi központja, a ma is álló várkastélyt meg lehet csodálni, bár inkább rendbe kéne tenni. Igaz, az örmény katolikus templom tetőzetét megjavították, mert két éve még úgy nézett ki, hogy lezuhan a mennyezet. És dícséretes dolog, hogy még megvan a macskakő a főtéri utcácskákon. Úgy tűnik, nekik értékes a tény, hogy a bazalt sokkal többet ér a járdakőnél. És nem(csak) pénzben. Nem mint egyes marosvásárhelyi előljáróságoknak. No, de ez nem a politika tárháza. Szóval elmentünk sírokat keresni. Egy kedves baráti házaspárnak segítettünk, egész délután mappával a kezünkben róttuk a sorokat. Nem is hittem volna, hogy egy temető ilyen rendszerezett, (magyarán egységekre tagolt), sorok és parcellák vannak benne és szinte mindenhol remekül áttekinthető. Hamar belejöttünk a helyszínelésbe, bár aprólékos munka vol. Juli a papírokkal szaladgált, én meg minden arra érdemeset lefotóztam. Igazi élmény volt olyan síremlékeket látni, amelyek még homokkőből készültek, valahol a tizenkilencedik század elején, vésve, faragva. (A borostyán azért remek munkát végzett, jócskán katalizálva az idő vasfoga által keltett hatásokat.) A temetőknek amúgy is sajátos hangulatuk van, ennek aztán különösen az. Van benne valami időtlenség, valami kultikus nyugalom, ősmeleg. Semmi halálhagulatom nem volt, sőt, nagyon is éreztem, hogy estefelé még a legsárgult, száradt indákon fityegő savanykás szőlőt is megettem volna. Egészen felfrissültem az őszi szellőtől, és a kábult, jóleső fáradtság később ellazított. De megérte, és ha minden igaz, könyv lesz a dologból.

És akkor jön a holnap...(L. a. )

Még egy nap, s az ágy, hol fekszel, mást pihentet. Odakinntről erős kézzel húzza be a fény a csendet, de az élet ott lapul, s a halk nesz is elcsitul... Most gondolkodol, melletted a fal ágaskodik konokul, s az utca rideg, esti hagja messze elvonul. A szobád nagy és meleg, Csupa szín, könyv, képzelet, Mert teéretted lett, s általad a gyermek, aki született... Egyetlen perc, s azt hiszed, nem bírod a kötelet, a szív mélye elborul, s arcodon a vonalak összefutnak. Kegyetlen és gyönyörű úr, ki megnehezíti életed, mert nem az fáj, ahová helyezed fehér kezedet. Még egy perc. Ez már az, aminek jönnie kellett, s vége van, mert a zaj megtörte a csendet. Ébredj fel, a Nap beragyog a fehér falaid közé, szétfeszíti a képeket, és előleget ad: az életet.

S szép, mint mindig...

A helyzet az, hogy a tegnap reggel Mazsolát belepték a falevelek. Szegénykét alig tudtam kiásni a sárga kupac alól. Azt hiszem, akkor jöttem rá, hogy lassan már nemcsak, hogy itt van az ősz, hanem mindjárt úgy elsétál az ablak alatt, hogy csupa jégezüstöt hagy maga után. Aztán fogtam a kicsikémet, és egész héten meghitten magammal cipeltem mindenfelé, hogy lencsevégre kapjam a ruháiból kivetkőző, elalvó természetet...Na és a színek!

Mese arról, ki hogyan szeret

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik. Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret. Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret. Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik. Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel. Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel. De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet. Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett. Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret. Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja. Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben. Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek. Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba. Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot. Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot. Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa. (Somlyó György)

Anna és Samu

Az alábbi párbeszédnek az uszodában voltam szem-és fültanúja, ma délután. Figyeljetek! -Szia! -Szia! (pirulós mosoly, elvégre ő a férfi, így természetes, hogy bátortalanabb) -Hogy hívnak? (a két kérdés között alámerül, körbeúszkálja az új ismerőst, majd rózsaszín úszósapkája ismét felbukkan, nevetve prüszköli a vizet) -Samu. -Hány éves vagy? (kérdez ismét, vékony kis karjával kapaszkodva lógatja magát a vízbe. Samunak tetszhet a dolog, mert néhány pillanatig elfelejt válaszolni, és zavarában elengedi a kapaszkodót, vakarózik, és nagyokat pislog, de mikor végre megszólal, nem hallom, mit mond) -Tuszd úszni? (lényeges kérdés, mert ez eldönti a következőkben lezajló eseményeket, ugyanis ha a válasz nem, akkor, hajrá, majd ő megtanítja, így ni!-és már alá is bukik, mint egy kiskacsa-, amennyiben meg igenlő a válasz, akkor gyerünk, csobbanjunk együtt...okos kis perszóna) Egy óra múlva arra lettem figyelmes, hogy Anna és Samu a medence szélén, egymással szemben térdelnek, ugyanabban a pózban-a pszihológia ezt tüköreffektusnak nevezi, állítása szerint olyan személyek, például szerelmesek között jön létre, akik közel vannak egymáshoz-, és igazi nevetésük néha belebuborékol az uszoda morajló hullámzásába. Az élet ilyen egyszerű. Ők még megteszik, mindenféle gátlás nélkül, hogy leszólítják egymást, közelednek. Mi már nem merjük. Tudja valaki, miért?

Zen(e)mese-L. a.

...Hajnalodott. A nap óvatosan cirógatta első sugaraival az égbolt alját, rózsaszínbe és ibolyába öltöztette a harmatot odalennt a völgyben. Kilépett a fényre. Egy pillanatra megtántorodott a hirtelen élességtől. Szemeit bizonytalanul fordította a Nap felé, de aztán egyenesen belé nézett. Különös szeme volt, tekintete tükörsima vízfelülethez hasonlított-szinte áttetsző, szemei kék sugárban ragyogtak, ahogy a fény áthaladt rajtuk. Amikor a földre nézett, szivárványhártyája felvette a lombok és a föld színét, mély barnává változott, és olivazöld patakocskák csordogáltak benne. Ahogy a fénysugarak megsimogatták az arcát, egész testében megremegett. A meleg átjárta lényét, lassan haladva omlasztotta le róla az éjszaka sötétjét. Kitágult a tér, az idő hatalmas gomolyaggá kuszálódott, magával ragadva a világ megannyi létező hangját. Beleszédült a sokféleség mámorába. Aztán egyre erősebben, egyre tágabbá, sugárzóbbá szélesedett a tér, újabb és újabb hangokat szólaltatva, harmónikusan egybecsendülve, megszólalt az ébredés, az élet dala, átölelve az összes ismerős és még ismeretlen hangot, világot, embert.

Good Will Hunting

Ismét egy film, amit másodszor néztem meg. Évekkel ezelőtt láttam már, de a sors keze midig bekavar. Ezúttal is igazi ínyenchez illően fűszerezett. Csak úgy keresgéltem, és a mappa valamiért másodszor is ugyanoda nyílt ki. Hát, gondoltam, egye fene. Amúgy sem emlékeztem már arra, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem annak idején. Szóval, szinte tiszta lappal indultam, csak azt tudtam, hogy Matt kisfiús mosolya és lefegyverző fogsora uralja a képernyőt, valamiféle matematikai guru szerepében (amúgy a filmben felbukkanó összes kockafejnek utánanéztem, és elképesztő, micsoda élettörténetek bukkantak fel!), Robin pedig hozza a formáját-és ismét nagyot alakít. De nem bántam meg. Valahogy szorosan összekapcsolódott néhány bennem felmerülő kérdéssel, felelettel, és meglátással. És egy idő után rádöbbentem, hogy ez a Will gyerek nagyon emlékeztet valakire. Aztán ez a szentimentális, pulóveres, vizenyős kék szemű pszihológus is. Persze Skyler (olyan szép neve van, mostanában a szavak szimbolikájával is foglalkozom, és lámlám, a "skyler" az valami olyasmit láttat velem, ami csak úgy szeli a frissen festett kékeget), a szépszemű, vicces, belevaló, szókimondó hölgyemény sem elhanyagolandó analógia. Nos, a film elképesztő hatással volt rám. Semmi special effect, semmi nagy durranás. Egyszerűen csak egy '97es alkotás. De... Legszívesebben most egy csomó kérdést tennék fel neked, kedves Te, és hagynám, hogy magad add meg rá a feleletet, de egyelőre beérem azzal, hogy csak megfigyelek. Azt, hogy vannak a világon értékes emberek, akik nem akarják ezt magukról elhinni, mert az felelősséggel jár. Azt, hogy minden embert eltaszító önvédő mechanizmusnak, intimitástól való rettegésnek mélyen gyökerező oka van. Azt, hogy hiába szeretsz valakit, ha ő képtelen megbocsájtani önmagának. Azt, hogy a valódi élet csakis tökéletlen lehet. Azt, hogy a türelem sokszorosan visszatéríti a befektetett energiát. Azt, hogy nem elég tudni, ismerni kell. Azt, hogy nem elég élni, átélni kell. Azt, hogy az igazi nyertes nem mindig győztes. Azt, hogy a világon semmi sem fontosabb annál, hogy az ember "soulmate"közegben éljen. És most kérdezek: mi lesz veled akkor, ha nincsenek melletted szentimentális "pszihológusok", akik talán felforgatják az életedet, és persze a magukét is becsülettel, a visszahatás kedvéért, de legalább elérték, hogy egy centivel tovább láss, kibillenj a megszokott nekemmindegy állapotból, és egy lépéssel közelebb kerülj a saját középpontodhoz? Mi lesz veled akkor, ha nem mondja meg neked egy könnyeivel küszködő leányzó, hogy még akkor is kellesz neki, ha egy önelégült, önző, gyáva alak vagy, aki fél attól, hogy elhagyják, inkább lebeszéli magát és elmenekül? Mi lesz veled akkor, ha nem küzd érted senki, (még akkor is, ha mások úgy hiszik, hogy időveszteség) pusztán azért, mert jó kölyök vagy a szemében? Mi lesz veled akkor, ha nem hozod meg a jó döntést, semmit sem változol, és a holnap még mindig úgy és ott talál, ahol a ma? Mondd, mi lesz akkor? De nem is. Inkább így: ki leszel Te akkor? Na ja, és most Ki vagy?