Széttört üvegpillangó

Nagycsütörtök van. Azon gondolkodom, hogy még néhány perc, és nagypéntek. Valami készül, és én nem vagyok ott. Keresem az ízét, a hangulatát, de nem találom. Már akkor feltűnt, amikor a templomban megláttam, fekete vászonnal letakarva. Bizarr volt és ijesztő. Mozdulatlan, halott, és oda nem illő. Végignéztem az embereken, mindenki sötét ruhában volt, komor arccal, beesetten, üres szemekkel. Mint akik temetésen vannak, gyászosan előreejtett vállak ültek a padokban, foszladozó hangon siránkozva valami embertelenül szenvelgős, idejemúlt dallamon. Nem szerettem az érzést, ami bennem volt, nem tudtam azonosulni vele. Nem sok tartott vissza, hogy kirohanjak, a fehér kabátom amúgy is túlságosan elütött a közegtől, és azt hiszem, a hangulatom még inkább.

Készül valami. Érzem én azt, csak nem tudom, mi készül. Mert az, amit évek óta figyelek, az már lekopott forma. Hogy megkínozták, megalázták, felszegezték, megfosztották. Hogy meghalt. Ezt tudom. Nem újdonság. Semmi értelme, hogy minden évben újrakezdjük. Mert már semmit nem érzünk belőle, már régen semmi közünk hozzá, már nem a miénk. Ami megmaradt nekünk, az az önsajnálat, a bűntudat, és a magyarázkodás, hogy miért vagyunk érzéketlenek, boldogtalanok, hidegek és szeretetlenek. Ha egyáltalán még van magyarázkodás. Egyébként is, nem tökmindegy az egész felhajtás? Mi értelme az áldozatnak, ha nincs bennünk irgalom? Állítólag egyetlen igazi üzenete volt e horrorisztikus hős halálának, amely nagyjából azt az életfeladatot tűzte ki nekünk célul, hogy szeressük magunkat és egymást-bármilyen hihetetlen, csak ilyen sorrendben lehetséges. Ehez képest meg betegre gyömöszöljük az agyunkat tudománnyal, ami valamiféle halott istenről szól, sikeresen megnyessük a becsület, az önbecsülés, önbizalom, a szabadság, a természetes szexualitás, a hiteles élet, a béke, az igaz kapcsolatok virágzó fáját magunkban és másokban. Tesszük ezt természetesen a mindenekfölötti és abszolúte csodálatos szeretet nevében. És voilá, máris elérkeztünk a szeretet skizofréniájához: tüzet tűzzel...Mindeközben meg elragadóan siránkozunk egy olyasvalaki "sírja" előtt, -mintha nem lenne egyértelmű, hogy magunkat gyászoljuk-, aki a fejét verné a falba, ha tehetné, és az egész őrjöngő tömeget pszihiátriai kezelés alá iktatná. No, nem megtorlásképpen, pusztán csak azért, hogy hátha valami csoda folytán végre belátjuk, hogy amit művelünk, az nemhogy istentelen, hanem embertelen, aljas, hazug, képmutató, aberrált, és ezerszer inkább szól a saját önzésünkről, mint a szeretetről. És akkor talán volna értelme annak, hogy ha valaki annyira szeret, hogy meghalna értünk, akkor annyira is, hogy élni képes értünk, mert ez nagyobb áldozat, ha már itt tartunk. És levennénk a fekete vásznat a fehér falról, mert ami él, azt nem lehet többé megölni, és szétnéznénk, és mosolyognánk egymásra, és nem kellene félnünk és bujkálva szeretnünk, mert tudnánk, hogy a világon minden értünk van, az élet élni akar, és mi nem folytanánk meg, nyitott szemmel járnánk, és meglátnánk a magban a gyümölcsöt, élnénk a lehetőségeinkkel, a bölcsességünkkel, tudnánk, hogy Isten nem bocsájt meg, mert nem ítélkezik, és nem keresnénk a könyvekben és a szabályokban, mert rájönnénk, hogy bennünk van.

De addig még jó is, hogy otthagyjuk a fekete vásznat. Igy legalább nem látjuk az arcán a legördülő könycseppeket...De az arcát sem.

A kert közepe

Ott áll egy fa, amelyről Isten megtiltotta, hogy gyümölcsöt vegyünk. A kíváncsiság mégis hajt, és megszegjük a tilalmat. A következmény nem rögtön látszik. Hiszen a gyümölcs jó, nem kapunk tőle gyomorrontást. Oly ártatlannak tűnik, hogy többet tudjunk jóról és rosszról. Telik az idő, s egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy tudásba zártuk a jót és a rosszat. Négyszögletbe a kört. Összeilleszthetetlen alakzatok.

Tudásunk nagyon értékes, de csak akkor, ha azt is elfogadjuk, hogy a dolgok lényegét, azaz közepét nem tudással szerezzük meg. Az ember hajlamos megfordítani a dolgot: szeretné a kör közepét birtokolni, és mindenki mást elküldeni onnan.

Akik hasznosak, azok valahol belül maradhatnak a körön, de akik haszontalanok, azok kiszorulnak. A baj csak az, hogy az ilyen köröket nem lehet harmóniába hozni. Mindenki a maga vallását kezdi élni. Önmagunk fölé lépünk. De ezzel éppen önmagunkat tapossuk el. Ezt akadályozza meg [Jézus], aki az emberi emberre építi az emberfeletti embert.

Sánta János

Háegyennegy

Csitulni látszik a médiafelhajtás a rémséges, pusztító sertésinfluenza körül. Több oltóközpontot is bezártak, mivel a lakosság nem mutatott különösebb érdeklődést a vélhetően katasztrófális mellékhatásokkal rendelkező vakcina iránt. Nem is csoda, hiszen a napokban még a kapszidfenekük is befagyhatott a szerencsétlen vírusoknak, nemhogy bármiféle fertőzőképes akcióra is képesek lettek volna. Azért nem árt az óvatosság, mert azt mondják a nagyok, hogy most csak lesben állnak a piszkok, és sunyi módon mutálódnak jobbra-balra, hogy megújult erővel, és errenessükön gonosz mosollyal újra támadásba lendüljenek. A huszonegyedik század egyik legjobban kidolgozott, legszélesebben mediatizált tömegmanipulációs kísérletéről beszélünk. Hónapok óta rettegésben tartja a világot, emberek milliói esnek súlyos depresszióba a lehetséges következményektől való félelmükben. Azok, akik már a kezdet kezdetén, a nem kellőképpen tesztelt oltóanyag szinte, vagy egészen önkezűleg történő beadása után körmükön patásodást, testükön erős sörték megjelenését, fülkagylóik terebélyesedését figyeltél meg, mára már egy biztonságos helyen vannak, a társadalom még egészségesnek mondható egyedeitől távol eső helyen. Ez utóbbi csoport megoszlik a "nemérdekel" és a "jajistenemmileszhaelkapom" két szélsőséges formája között. Az első csoport egyedei a magas értelmiségből, illetve a társadalom perifériájára szorított, mindemellett csökkent emocionális és értelmi képességekkel rendelkező, hajléktalan rétegből kerülnek ki. Második csoportba tartozik a Föld lakosságának több, mint kéharmada, tehát azok az egyedek, akik átlagosnak mondható intelligenciahányadossal és tudással rendelkeznek, a témában való bárminemű mélyreható ismeret nélkül. Őket röviden hisztériásoknak is szokás nevezni. Namármost, adott ez a kis girnyó vírus, a maga szerencsétlen genetikai kombinációjával, amelynek következtében, valamely rejtélyes oknál fogva erős affinitást mutat a Homo sapiens sapiens bizonyos egyedei iránt. Mind tudjuk, ezen egyedek általában gyanúsan sok betegégtől gyötörtetett múlttal rendelkeznek, és elhalálozásuk rejtélyes okának pontosítására fennhangon kihirdetik mindenféle komunikációs csatornán: a bűnbak a fent említett parányi kórokozó, természetesen többedmagával. Annak ellenére persze, hogy az intézmenyek, amelyek utolsó kenetként a fehér lepedőt tolják a szerencsétlen áldozat arcába, kötelességükhöz híven egy vakhangot sem adnak ki arról, hogy minek következtében hunyt el a célszemély. (Itt szeretném zárójelben megjegyezni, hogy becsülettel írható a vírus javára a tény, hogy nem személyválogató, hiszen már voltak olyan értesülések, melyek szerint az elhunyt az igazságszolgáltatás fakabátos képviselője volt.) Röviden összefogalva tehát, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy valamely érdekeltség következtében valahol útjára bocsátottak egy kedves kis mikroszkópikus lényt, hogy megtizedelje az emberiséget, talán a globális túlnépesedés megfékezése végett. Nem is csoda, gondoljunk csak Kínára. Apropó Kína, néhány éve még az égből készült alászállni a vész, szintén ugyanilyen célzattal. Ki ne emlékezne a papírzsepivel szaladgáló, tüsszögő tyúkokra, akik kétségbeesett károgással hozták az emberiség tudtára: itt a vég! Érdekes jellegzetessége a dolognak, hogy a történelem megismétli önmagát, már ami az eredendőséget illeti. Valahogy mindig a pajtából jön a veszély...

Az ember azt gondolná, hogy régen ilyesmi elő sem fordult. Még hogy madár, meg influenza? Azonban aki így látja, annak nem csupán történelmi, hanem irodalmi, és egyébfajta műveltsége is meglehetősen hiányos. Gondoljunk csak Szilágyi Erzsébetre. (Hitelesség és a gyengébbek kedvéért: Hunyadi János özvegye, Hunyadi Mátyás édesanyja.) A történet ismerős, 1457-et írunk. (Több, mint ötszáz éves történelem!!!) Erzsébet, alighogy megírja levelét fiának, fekete viaszból tesz rá pecsétet. (Hátborzongató deja vu, ha valaki emlékszik még a szintén néhány éve trendinek számító Baccillus anthracis világkörüli turnéjának szinte kizárólagosnak hitt utaztatási módozatára!). Próbálja elküldeni Prágába így is, úgy is, de nem sikerül, pedig sokan vállalkoznának rá. (Népességnövekedés!). Végül egy fekete madár fertőződik meg, mert megkaparintja a levelet, de mire észbe kap az udvar népe, már hetethét országon is túl van.

Szalad a Sokaság Nyomba, hogy lelõje.

Madarat Nem egyet, Százat is meglõnek:

Híre sincs, Nyoma sincs A levélvivõnek.

Szóval, aki még mindig azt hiszi, hogy ez újkeletű...Disznó, vagy tyúk, egyre megy. Nem kell annyira félni tőle. S talán akkor nem vonzzuk be az életünkbe.

Angel

Na, valahogy így kezdődik el az élet ismét. Hideg, lelketlen körtáncát megjárva, megerősödve, és hitetlen hittel, újra. Sokmindent megtanultam az elmúlt néhány hónapban.

Hogy vannak emberek, akik egyszerűen csak megérzik azt, hogy mi történik azokkal, akiket szeretnek. És vannak emberek, akiknek a sorsa valamiért összeforr akkor is, ha azok, akik szeretik őket, megérzik azt, hogy mi történik velük.

Hogy vannak emberek, akik félnek. És vannak, akik erőt kapnak a kétség közepén.

Hogy vannak emberek, akikről azt hisszük, mellettünk állnak, és kiderül róluk, hogy mégsem. És vannak, akikről nem tudjuk, hogy mindvégig ott voltak.

Hogy vannak emberek, akik azt hiszik, nekik kell irányítani a világot. És vannak emberek, akik megélik a változásokat.

Hogy vannak emberek, akik sosem gondolnak arra, ami megtörténhet. És vannak, akik tudják, hogy megtörténik.

Hogy vannak emberek, akik nem mernek túllépni a saját korlátaikon. És vannak, akik Élnek.

Mindezeken túl pedig, vannak angyalok. Itt, közöttünk.

És minden: kegyelem.

Mozaik

Egy kedves, rég nem látott barátom egyszer azt mondta: "nem baj, ha összetörik a szíved. Az apró darabokból igen szép mozaikot lehet készíteni...". Bevallom, akkor és ott nem igazán tudtam örülni ennek. Aztán lassan kiderült, hogy igaza volt. Mint általában. Rájöttem, hogy igaz a mondás, miszerint: ahol Isten becsuk egy ajtót, kinyit egy ablakot. Ha elveszítünk valakit, az élet kárpótol érte. Új világok lépnek a régiek helyébe, és néha, ha van elég bátorságunk ahhoz, hogy elengedjük a dolgokat, egészen meglepődünk, mennyire nem áll meg az élet. Váratlan fordulatokban tálcán kínálja elénk a lehetőségeket. Szeretem az ilyen pillanatokat. Ilyenkor érzem azt, hogy élek. Mindenki más hang, szín, más tapintás, más íz, más illat. Más forgatag, más múlt, más vágyvilág. Néha jó beleülni ebbe a szinfóniába, kézbe venni a széttört darabokat, és összeillesztgetni. Csak úgy, ahogy jönnek, válogatás nélkül élvezni a jelenlét örömét, duruzsolni a lomha cigarettafüst felhomályában egy forró teával és hagyni, hogy a dolgok hassanak. Meglepő módon egyszercsak a darabok elkezdenek maguktól helyezkedni, és összeállni. Nem számít már, hogy mi volt, és mi lesz, csak az szamít, ami van. A többi elveszett darabka is megkerül egyszer. Mind visszajön azon az ablakon.

Eső után...

Látomás (-Részletek egy lány feljegyzéseiből)

"Az utolsók voltak, akik kiléptek az épületből. Fújt a szél, és a hajnal már lassan éledezett a fák alatt. Látni lehetett, ahogy az égbolt percről percre világosodik a napfelkelte irágyában. Haja lelógott, bele az arcába. Szemei fátyolosak voltak, és kissé mámorosak, talán a bortól, talán valami mástól. Keze bizonytalanul fogta össze a kendőt a vállán. Fázott. A cipőt is szívesen levette volna már, de még nem lehetett. Kiléptek az utcára. Szorosan egymás mellett mentek, és szótlanul szívták magukba a hűvös, harmatszagú levegőt. Ő szólalt meg először. -Fázol?-kérdezte, teljesen feleslegesen. Hangja érdes volt, rekedt, zárt. Sötéten fénylő szemeit a hajnalpír fele fordította, vádlóan. Jobb szerette volna, ha még mindig éjszaka van. A lány szorosabbra húzta magán a fekete kendőt, és szótlanul intette, hogy nem. Aztán elmosolyodott magában: már napok óta hazudott neki. És magának is. Most azonban, hogy előtte is világossá vált mindez, valami bánatos nyugalom szállta meg. De az is lehet, hogy túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy bármit is gondoljon. Engedte, hogy sodorja az ár. Amikor tegnap megcsókolta őt, nem is váratlanul, mondhatni sorsszerűen a szűk sikátorban, nem érzete a szenvedély ízét. A fiú ajkai szinte hidegek voltak, erőtlenek, élettelenek, és mégis erőszakosak, követelőzőek. -Már nem annyira-válaszolta. Maga is meglepődött, mennyire könnyen ment egészen mást mondani. Az teste remegett. Nem csak a hidegtől, hanem a felismeréstől, ahogy ott ment mellette a férfi, időtlen ideje már, talán többezer éve-és most először érezte idegennek, távolinak, közömbösnek. Kábultnak hitt tudatában és lüktető ereiben, női testének minden meg nem tett mozdulatában ott volt a válasz. Már tudta, és azt is tudta, hogy a kérdés sohasem létezett igazán. A világ, ahol ők ketten találkoztak, nem létezett, mert semmi sem volt, ami összetartotta volna. Nem volt valóság benne, sem szín, árnyalat, zene, tánc, nem voltak mosolyok, illatok, rezdülések, könnyek és sóhajtások. Nem volt benne élet. És legfőléppen: nyugalom. Az utóbbi néhány nap, mint egy állandósult készenléti állapot, úgy robbant be az életébe, annak ellenére, hogy hónapok óta vágyott rá. Mégis, nem akart semmit sem eltervezni, teret adott az életnek, de az élet beszorult a falak közé. Fuldokolni látszott, ő is, és a férfi is. Ekkor megfogta a kezét, és ő ujjait belefonta a férfi ujjai közé. A szél arcába fújta cigarettafüsttől telített, széthullott fürtjeit. Sírni szeretett volna. Lágy, meg nem szűnő könnyekkel, órákon keresztül. Ehelyett szótlanul, szenvtelen arcall, botladozva ment, hallgatta a hamis történeteket, ismételten, türelmesen, a férfi álszabadságáról. Tudta, hogy már jó ideje csak magának beszél, de már nem zavarta az, hogy nem figyelt őrá, és ha mégis, ez a figyelem valami különös visszahatás, reflexió vágyával született. A ferfi, aki mellette haladt, nem őt szerette, hanem a lehetőséget, ami vele járt. Ki akarta menekíteni magát egy olyan világból, melynek falai között lassú lépésekkel, de egyenesen a pusztulásba tartott. Megálltak egy pillanatra. Békés pillanat volt. Egyetlen pillanat, mélyről jövő, nem követelőző, magányos, halk tekintettekkel. A fiú magához húzta a lányt, és átölelte. Szorosan tartotta néhány pillanatig, aztán elegedte, megfordult, és elment. A lány várt néhány másodpercig, hogy megízleje az elszakadás fájdalmát, aztán bement...Lehunytam a szemem. Amikor kinyitottam, ott álltak egymással szemben, mozdulatlanul."