A Kapcsolat

Minden Kapcsolat érintéssel "kezdődik". A szellem, a lélek, a tekintet, az eszmék, a tudás, az ajkak érintkeznek. Keep in touch-érintésben maradni!

Bevallom, ennek a bejegyzésnek a megírására már több, mint egy hónapja készülök. Valahogy úgy voltam vele, hogy éreztem, kell még valami, amit hozzáteszek, mielőtt kifakadna belőlem. Bár konkrétum "valamiséggel" most sem dicsekszem, érzem, hogy most mégis megszületett. Mert történt valami. Létrejött a Kapcsolat. Ha valaki megkérdezné, mi a kapcsolat, avagy mit jelent kapcsolatban lenni, élni, igencsak meggondolnám, mit válaszolok. Nemcsak azért, mert valamikor, valakik, valahol egy csomó agyrémet ültettek a fejembe e téma kapcsán, hanem azért is, mert most már egészen más kapcsolatokat tekintek kapcsolatnak, mint ezelőtt. Tudom, a kapcsolat sohasem csak az egyik kapcsolódó félben jön létre. Hanem a kettő között. Kapcsolathoz elősorban két szabad akarat kell, amelyet a vágy a kapcsolatra, mint elengedhetetlen tényező, katalizál. Úgy is mondhtanám, hogy közeget ad neki. Az előbb azt írtam, hogy a kapcsolat születik. Nem így van, a kapcsolat nem születik, mert mindig van. Egyszrűen csak felismerjük, nyitottak leszünk rá, és ebben a pillantban áramlani kezd a kapcsolódás. Ez így időben furcsán hangzik, mégis így van. Valójában ami megszületik, az a felismerés. Az már jobban igaz, hogy a kapcsolat alakul. Namármost, vegyünk egy egyszerű példát. Van például a kávéscsésze. Na, jó, nem kávézom, legyen inkább a teáscsésze. Szóval, ott van a teáscsésze a polcon, a konyhában, ragyogó titszán, várakozón. Kora reggel van, épp csak kinyitom a szemem, a konyha még hűs, most még nincs konyhaszagja. Elindulok, forrni teszem a vizet, előveszem a teát, kis papírtasak, illatos, zöld tea jázminnal és narancsvirággal, édesen bódító, mégis üdítő. Itt már kapcsolatok sokasága vonul fel előttem és bennem. Ahogy megérintem a tasakot, ahogy a tea illata az orromba száll, és belefúrja magát a csillók sokaságába, a víz, ahogy körbe-körbejár a kannában, mind sok sok kis kapcsolódás. A világ tele van rengeteg ilyen kapcsolattal, sőt, valójában az egész létezés csupa Kapcsolat, a teremtés egy kapcsolat a teremtő és a teremtett között, a születés, a fizikai világ, nem beszélve az érzésekről, mind ezernyi kapcsolatbót áll. Semmi nem létezik önmagában, azt is mondhatnám, hogy lényünk, életünk kapcsolatok szövevénye. És nem ritkán szövődménye is. Szóval, a teáscsésze. A víz felforrt, a teafű a kezemben. Számomra ez a rituálé legszentebb pillanata, amikor érintkezésbe lép a forró víz, és a száraz növény, és kipattan a Kapcsolat. Valami minőségileg megváltozik, valami új születik: a tea. És mindennek otthona a teáscsésze, mert ebben történik meg a találkozás. Ő adja a közeget, összehozza a vágyakat, még akkor is, ha azok nem tudnak egymásról. Tudom, hogy furcsa erről így beszélni, de azt gondolom, hogy még egy teát sem lehetne megfőzni anélkül, hogy azt ne akarná valami karmikus, vagy kozmikus (vagy miféle?) törvény. És elsősorban természetesen a tea, meg a forró víz. Másfelől meg, emberi vonatkozásban is így működik a dolog. A kapcsolat sohasem, vagy csak ritkán az elvárt és előre eltervezett normák és formák miatt, alapján jön létre. Mindig van valami közeg, miliő, amiben a kapcsolat létrejön. Ahol a vágynak tere van, ahol a megmozdulás élettel letik meg, és elkezd kifele áramlani. Namármost, vegyünk egy másik egyszerű példát. Van például egy ember. Az egyszerűség kedvéért nevezzük csupán Vörösnek. Aztán van egy másik ember, akit ezután Kéknek fogok nevezni. A közeg, amelyben találkoznak, a makrovilág, a Föld nevű bolygó. Még nem tudnak róla, hogy kettőjük között tudatossá lesz a Kapcsolat, de valahol mindketten akarják már. És abban a pillanatban, amikor erre a legnagyobb valószínűséggel a legmegfelelőbb az idő, a hely és a körülmény, a találkozás megtörténik. Mondhatni, "létrejön" (vagy léprejön?) a kapcsolat. Többezer idegsejt, milliónyi atom dolgozik az ügyön, mindent beleadva. Ennek eredményeképpen hangok, képek, illatok(!) kapcsolódnak egymásba, tekintetek, ízek raktározódnak el. Amit nagyon érdekes és érdemes megfigyelni, az az, hogy a kapcsolódás pillanatában minden megváltozik. Nem arról van szó, hogy teljesen más lesz (bár az is megtörténhet), egyszerűen csak változik. Vagyis mozgásban van. Tulajdonképpen ami nem változik meg, az nem "került bele" a kapcsolódási folyamatba. Igy történhet meg az, hogy Vörös már nem annyira vörös, és a Kékben megjelenik egy kis ibolyaszín. Előbb vagy utóbb Kék azon kapja magát, hogy Vörös a cipője orra. És Vörösnek vannak Kék napjai. A bőre alatt van-ahogy mondják-egyik a másiknak. Egy idő után azonban érdekes jelenség lesz megfigyelhető. A teáscsészében állni hagyott tea kezd égető vágyat érezni azirányba, hogy visszaalakuljon vízzé és narancsszirommá. Csakhogy ez az ötlet eleve halott, mert már sose lesz a teából forró víz, és illatos, száraz teafű. Vörös attól fél, hogy elvész az egyénisége, azt hiszi, ha közelebb megy a Kékhez, előbb lila foltos lesz, aztán már ő is Kékké változik. Kék attól fél, ha közelebb jön a Vörös, megszűnik a különcsége, nem lesz többé érdekes. Elkezdenek visszavonulni. És áll a csésze, benne a tea. Romlik, rohad. Egészen addig, amig a kapcsolat Megszakad.

A Kapcsolat nem hal meg. Még akkor sem, ha megszakadt. Hisz mindig is élt. Azért, mert élteti valami ősi vágy a kapcsolódásra. Még akkor is, ha soha többé nem találom meg a teáscsészémet. Talán eltörte valaki.

Hoppá!

Na, megérkeztem én is, nagy végrevalahára. Szándékosan nem akartam egy jó ideig blogizálni. Kicsit hagyni kellett, hogy a dolgok leülepedjenek. Nem akarok én mindenféléről beszámolni, nehogy már azt higgye valaki, hogy a bőség zavarában szenvedek, távol álljon tőlem! De van néhány pillanat, amit mindenképpen szeretnék megosztani. Ott van például a decemberi meseest. Hát, az remek volt, mindenestül. Ahogy Áron az általa olvasott, és furcsállott mesét olvasta, maga volt a tökéletes rácsodálkozás. Ha láttátok volna az arcát! Nekem az maradt meg leginkább. Lehet, hogy azért, mert a többit már szinte mind ismertem, meséstől, mesélőstől. De érdekes módon mégis mindig mindegyik más. És ez jó. Nagyon jó. Aztán jött a karácsony. Kicsit mindig félek tőle, mert mindig valami bonyodalom támad a környékén. De ez most más volt, különös volt. Békés volt. Pihegő melegbe bújó, lágy, mosolygó, szerető istenfény. Soha nem volt még ilyen szép karácsonyfánk, s csupa arany meg vörös volt, egészen a mennyezetig. Olyan jó volt mindnekit újra látni, átölelni! Ennyit régen nevettem, mint ezen az ünnepen. És újra hálát adtam azért, amiért van mit hálálkodnom: a családomért. És azért a mindent felülmúló érzésért, hogy van egy hely, ahol várnak rám...Voltam szánkán suhanó szélben, isteni volt! Láttam lovat lovasával a porhóban vágtázni, gyönyörűszép alkonyfényben. Szilveszterkor belemosolyogtam a jeges levegőbe, és megfogadtam, hogy immár sokadik éve, ismétcsak semmit sem fogadok meg, helyet hagyva minden lehetőségnek. Aztán újra hazautaztam, az otthon töltött néhány nap alatt szétjátszottuk magunkat a csöppségekkel, felforgattuk az egész házat. Úgy csüngtek rajtam, mint szaloncukor a karácsonyfán:) Igaz, én is rajtuk:) Valahogy mindenre volt idő: barátokra, borra, estékre...

Tövisek és rózsák

Az utóbbi időszak hozaléka mindenből tartalmazott egy keveset. Ha megpróbalok visszaemlékezni, azt látom, hogy a csendes, nyugodt pillanatok lágy környezetéből hirtelen, átmenet nélkül zuhantam, zuhantunk az adrenalin duzzasztotta állapotokba. Az elmúlt hétvége igzi békés perceket hozott, begubózós melegben festegettem poharaimat, kedves barátaim társaságában, új dekoratív elemeket fantáziálva. Kampánycsend volt, és véget ért a propaganda parádézása is. Az emberi tudatos rosszindulat megformálása feledésbe merült lassan bennem is, csak a csodálkozás maradt utána: ha ilyen ez az ország, ilyen a bürokrácia, ilyen az, amikor azért vagyok mellőzve és megalázva, mert történetesen éppen az anyanyelvem helyett (de a masik fél által annak tudatában) egy idegen nyelven beszélek, annak ellenére, hogy az előbbihez jogom lenne, még egy olyan szervnél is, mint a román rendőrség, akkor mi az értelme annak, hogy vagyunk, és hogy azért dolgozunk, hogy egymást segítsük? És ebben a lebegő állapotban egyszercsak elém szaladt egy lüktető, fiatal, törékeny élet, pörögve, suhanva. Az élet egyszerűen csoda! Ahogy az ember is. A végső percek rémülete szaladt át rajtam, felülemelkedve a pillanaton, kilépve az emberi kiszámított gyorsaságon, és valami tökéletes nyugalomba helyezett. Azt hiszem, ezt nevezik lélekjelenlétnek. Nem tudom, hogyan álltam meg, a cselekvések sorozatát nem én, hanem valami erősebb, magasabb Jelenlét irányította. Minden pontosan kiszámított volt, a hajszálnál is vékonyab fonál tartotta összefűzve az eseményeket. Lebukott a kocsi jobb oldalán, azt hittem, vége. Kiszálltam, odamentem, már felállt. Karcolás sem esett rajta, reszketett, dadogott, és vékony kis ujjaival görcsösen ölelte magához a bórvizes flakonba töltött házitejet. Összeszedtük, amennyire tudtuk, már szaladt volna, már rohant volna, zokogva könyörgött, ne mondjam el az apjának, hiszen ő már nagy, és tudnia kéne, hogy nem szabad átrohanni az úton, anélkül, hogy körülnézne. Még akkor sem, ha egy vicsorgó kutya rohan rá. Inkább egy kutyaharapás...Visszaültem a kocsiba, és tovább vezettem. Aztán az egész utolért, amikor már hazaértem, és becsuktam az ajtót magam mögött. Mi van, ha gyorsabban megyek, akár csak egy kicsivel is? Mi van, ha jeges az út? Mi van, ha épp felrepillantok, és a másodperc törtrészével később lépek a fékre? Mi van, ha nem én vagyok ott, hanem egy többtonnás kamion? Egy ember élete. Lecseréltem a gumikat, és megnéztem: jocskán látszik rajtuk a fékezés. Ilyen csodálatos az élet. Aztán az egész hét munkával telt. Jól esett a mozgalmasság, nem szeretek tétlenül ülni, főleg a munkahelyen. Mindez idő alatt csendesen figyeltem a környezetemet, a barátaimat. Hogy hogyan szakad szét egy kapcsolat azért, mert nem egyformán vagyunk érettek a szeretetre, és van úgy, hogy a másik ember nem tud mit kezdeni azzal, amivel megajándékozzuk: saját magával. És látom azt, hogy a szeretetből hogyan lesz agresszió, irígység és fájdalom, ha visszautasítanak. Beleütközünk a tehetetlenségbe. Volt egy nagyon kellemes élményem, aminek kiváltó oka egy éjfél utáni virtuális beszélgetés volt. Ugyanis rájöttem, hogy az, ami összeköt bennünket, sokkal erősebb annál, mint ami szétválaszt. Függetenül attól, hogy mit hiszünk, hogy mit hazudunk a másiknak és magunknak, mennyire kapálózunk, és védekezünk. Mert mindketten védekezünk. Ahogy már az első perctől fogva tettük. És az jó ebben az volt, most, néhany nappal ezelőtt, hogy abban a pillanatban, ahogy én erre rájöttem, szabaddá váltam, és anélkül hatottam, hogy bármilyen erőltetettség irányított volna. A napokban olvastam valami nagyon jót, ami már régóta a szívem vágya, mintha csak megsejttetem volna, hogy ilyen az igaz, az igazi, a valós, a bátor, a kihívó---mi is?----: A barátság legnagyobb próbája nem az, ha a magunk hibáit tárjuk fel barátunknak, hanem, ha neki tárjuk fel az övéit.

Gyilkos Nap

A fény ömlik az aszfalton. A beesési szög szinte nulla fokos. A por rárakódik az üvegre, es az apró szemcséken a fotonok táncot járnak, végiscsúsznak a szélvédő hajzálvékony barázdáin, ide-oda cikázva, egészen parádésan. Szerencse, hogy festett az út, követem a nyomokat, egyébként semmit nem látok, hiába a napellenző meg a napszemüveg. Nem lehet kikerülni. Különös virtuális valóság ez, a sebességet nem érzékelem, olyan, mintha a semmibe mennék. Csakhogy...mégsem. Ennek egyértelmű jele az, hogy a semmiben a feltételezések szerint nem ütközik "semmi", (mert az anyag és az antiangyag találkozásakor már mindkettő energiává alakul, bár állítólag nemrég ismét kipurcant a részecskegyorsító, nem tudom, hogy állnak vele), de a következő kanyarban egy sprinter ragadt fel az útját elálló fémkorlátra, néhány perccel azelőtt, hogy odaértem. Szinte beleszaladt az engem kielőző kis volkswagen. Nagyon siethetett. Összerezzentem. Valamivel később, az arany sugáron tovább hajtva hazafele, egy busz állt félig keresztbe az úttesten. Épp annyi időm volt, hogy kikerüljem, már jöttek az ellentétes sávban. A visszapillantóba a sofőr fiatalnak tűnt, egyik kezével a fejét fogta, másikkal a telefonját markolta. Legyalulta az út szélén parkoló taxit, aki feltehetően szintén sietett valahová, és elébe ugrott...Ismét összerezzentem, s önkéntelenül eszembe jutott, mennyire hajszálon múlik minden. Vagy még azon sem. Nem tudni, mi vakította meg őket, a Nap fénye, kegyetlen ősz végi sugárban folyva, vagy a saját önfejük. Amikor hazaértem, és kiszálltam, szó szerint tudatosan kellett az izmaimat ellazítanom. Nem tudott nem eszembe jutni....Ahogy az sem, hogy semmit nem tudunk előre kiszámítani, a miértekre pedig végképp nem kapunk választ. A nagy komikus terv Készítője nem kérdez, hanem a legjobb belátása szerint engedi meg a dolgok alakulásának kusza folyamatát a maga megrázó, tragikus módján lezajlani. Még akkor is, ha talán nem csak két, hanem három életet is kér. Talán...Titok. Olyan titok ez, amit nem tudunk sosem megfejteni. S hiszem, hogy nem is kell. Valamiért így van ez. S amikor lemegy a Nap, mi nem tehetünk mást, csak hálát adunk azért, ami még megvan. Ami lényeges, az úgyis megmarad. Nem csak az emlékeinkben. Vigyázzatok, hogyan vezettek!

Sweet November (by L. a.)

"Ha szeretnélek, csak hagynám, hogy esténként az ölembe hajtsd a fejed, lehunyd a szemed, én meg kisímítanám az arcodból hajad, hogy jobban lássalak.Talán elaludnál, s érezném a lélegzetvételed forró leheletét a combomon, és nem mozdulnék, nehogy elillanjon törékeny üvegszárnyain a Szerelem. Ha szeretnélek, néha nem akarnálak megcsókolni, csak épp érinteni kívánnám az ajkaid, hogy megállítsam a vágyat egy pillanatra, mintha örökké így akarnálak érezni. Talán megfognád a kezem, és elhinném, hogy sohasem engeded el. Ha szeretnélek, nem akarnálak megkötni, ha menni akarsz, de minden nap újra hinném, hogy visszatérsz. Talán, ha te is szeretnél..."

Mit miért?

Az emlékezés nem nekik fontos. A fényt nem nekik gyújtjuk. Magunknak. Mert azt hisszük, egyedül vagyunk. Pedig nem.

In memoriam

Kezdett foszladozni. Szörnyű érzés volt fokozatosan rájönni, hogy lassan vége lesz. Eljön az ideje, és leépül. Megöregszik, botladozik, meggörnyed, erejét veszti, szépsége lerombolódik. És egyszerre, egy váratlan, hirtelen pillanatában az utolsó lélegzetvételével még felpörög, aztán zuhanni kezd, megállíthatatlanul, a pusztulásba. Az idő megérlelte a folyamatot. Aztán bekövetkezett, amit már régen sejtettem. És...amitől féltem is, meg, talán készültem is rá valamilyen formában. A helyzet elviselhetetlenné vált, az állapota kritikus lett, már csak a gépek tartották életben. Sápadt volt, ahogy ott zihált, mindenféle csövek lógtak ki belőle, a kezével már nem tudott fogni, esetlenül markolászta a lepedőt kínjában. Látszott, hogy nagyon fél, szemei rémülten csillogtak, idegesen forgatta őket, már-már agresszíven nézett rám is. Különös, elszánt nyugalom lett urrá rajtam. Megfogtam a kezét. Hideg volt a tapintása. El akarta húzni, de én nem engedtem. Azt akartam, hogy még egyszer, utoljára a szemembe nézzen. Bele akartam látni a belsejébe, a középpontjába. Oda, ahol nem fél, oda, ahonnan valaha kimosolygott a világra. Dühös volt rám. Kerülte a tekintetemet, és elfordította a fejét. Nem akarta, hogy lássam a gyengeségét. Nem akarta, hogy lássam összeomlani a képet, amit magáról az én szememnek alkotott. Eszébe sem jutott, hogy én nem ilyennek láttam Őt. Az utolsó erejét megfeszítve védte magát. Tőlem? Nem tudom. Nem akart meghalni, de élni nem tudott már. Hetek óta lebegett élet és halál között. Mindene felmondta a szolgálatot. A szíve dobogott még, de a vére nem szállította az oxigént a szerveihez. A teste úgy feküdt ott, mint egy hasztalan, korhadt tuskó, ami még tűzrevalónak sem jó. Ültem az ágya mellett. Hallgattunk. Már mindent elmondtunk egymásnak, amit lehetett. Amit nem sikerült, azt a csend mondta el helyettünk. Aztán döntöttem. Nem volt már tovább. Hajnali fél egy volt, egy lélek sem járt arrafelé. A világ megnyugodott. Felálltam, odaléptem a lélegeztető gépéhez, és kirántottam a konnektorból...