Húszezer éjszaka

Amikor a többé-kevésbé gyors számításon már túl vagyunk, - természetesen abban az esetben, ha nem rögtön a könyv hátlapján olvastuk el a megfejtést, - akkor következik a valós értékelése annak, hogy mit is jelent húszezer éjszaka érzelmekben és élettörténetekben kifejezve. D. Tóth Kriszta újonnan megjelent könyve igazi életbevágó kérdéskört jár körbe. Bár maguk a kérdések kevésbé megfogalmazhatóak és feltehetően meg kell érni egy bizonyos életkort ahhoz, hogy valamelyest aktuálisak és értelmezhetőek legyenek, a történet mégis folyékony, eseménydús, fordulatos, kiváncsivá téve azt az olvasót is, aki nem feltétlen azonosul a szereplőkkel. A szerző érdekesen építi fel a szereplők személyiségét, több helyen találunk töréseket a képek síkján, ahol segítségképpen vissza-visszanyúl a múltba, hogy a jelen alakulását alátámassza és megmagyarázza. Teszi mindezt anélkül, hogy ezzel unalmassá vagy túlságosan elbeszélő jellegűvé válna, hiszen érzékelésünket leköti annak a fiatal nőnek az élete, aki a mindennapi rutin és a kiüresedés elleni harcban végső soron az elevenséget választja, talán egy kevésbé várt módon.Helga, a negyven éves életmód tanácsadó élete bármely külső szemlélő számára tökéletesnek tűnik: gondoskodó, hűséges férj, csodálatos gyermekek, biztonságos otthon, testhez álló munka, ígéretes karrier. És mégis, mintha ez a varázsvilág, ez a remekbe szabott, kiszámítható, eltervezhető élet valahol hiányos lenne. Elméjében egyre gyakrabban jelennek meg képek a múltból, ahol a szenvedély, a dinamikusság és vakmerőség mindennapos szereplők voltak. Képek abból az időből, amikor még férje jelentette számára a romantikát, az erőt, a szexuális beteljesedést. A jelenben ennek már csak halvány nyomai vannak, így a békés családi élet számára paradox módon a hiány kifejeződésének színtere lesz, és a döntés elkerülhetetlen.A mű a sors-hívők számára igazi aha-élményt jelenthet. Ahogyan az igény és a vágy megjelenik arra, hogy újra azt érezzük, kívánatosak, érdekesek és újszerűek vagyunk valaki számára, aki felébreszti bennünk a rég elfeledett szenvedélyt, úgy jelenik meg ezzel egy időben a lehetőség is a változásra, mondhatni sorsszerűen. Egy idegen férfi személye, aki mindenben más, mint az, akivel évek óta együtt élünk, aki azonban éppen arra az önmagunkra ébreszt rá, akik akkor voltunk, amikor a férjünk belénk szeretett. Jogosan tevődik fel a kérdés, hogy melyik önmagunkat válasszuk, és mi a garancia arra, hogy ez az új szenvedély később nem válik-e ugyanolyan megszokássá, mint a jelen kapcsolatunk, amelyben végső soron elégedettek vagyunk? Emellett értékes társadalmi ábrázolás is egyben, mely bemutatja egy nagyvárosi nő dilemmáját a múltból megöröklött értékrend és a személyes boldogság kiteljesedése között. Úgy tűnik, a kettő nem hozható fedésbe egymással, hiszen a modern világban minden megengedhető, elfogadható és semmi sem számít, csak hogy mi magunk célba érjünk, bármi áron. Ezzel szemben a hűség, a család, az együtt töltött évtizedek értéke, szépsége és akár boldogsága csupán divatjamúlt utópiának tűnik, amelyben sokszor csak önmagunk megtagadása által tartható meg az egység.Valójában a központi kérdés a személyes szabadság kérdése, amikor dönteni lehet a két világ között: vagy az ismeretlen, bizsergető, ugyanakkor bizonytalan életet választani, vagy a már megszokott, unalmas, de biztos talajon nyugvó kapcsolatot, ami látszólag nélkülözi a szenvedélyt. A kérdés az, hogy mi alapján döntünk?D. Tóth Kriszta zseniális egyszerűséggel és teljesen valóságos, életszerű módon oldja fel ezt a dilemmát és vezet rá arra, hogy nem feltétlen szükségszerű ennyire fehéren és feketén látni a világot. Annál is inkább, mert a szenvedély ott nyugszik az eltelt évek alatt, és csak arra vár, hogy valaki kicsomagolja onnan. Ehhez persze be kell járni az önismeretnek egy újabb, mélyebb szintjét, és olykor visszatérni a kiindulási ponthoz, hogy tovább tudjuk lépni. A mű különleges izgalmát az adja, hogy az olvasó számára az utolsó pillanatig nem világos, hogyan dönt a főhős, és ő maga sem tudja eldönteni, hogy melyik irányba drukkoljon Helgának. A belső történések azonban rávezetik őt arra, hogy valóban lehetséges az, hogy újra szeressük, ami már a miénk, csak nem szabad hagynunk, hogy ez magától értetődővé váljon. 

A szombat lett az emberért...(Mk. 2, 27-28)

A történet szereplői kitlalált személyek. Bármely hasonlóság a valósággal csakis a véletlen műve lehet.

Történt egyszer, nem is olyan messze és nem is

olyan régen, hogy egy kedves barátném éppen férjhez menni készült. Úgy esett, hogy eme nemes és fontos eseményt egy, a számára oly kedves emlékeket hordozó, csendes kis templomban tervezte a maga és az ünneplő közönsége számára. Ez a kis templom valójában sok évig nyújtott neki megnyugvást és menedéket, és az itt lévő fiatalok közösségében gyakran otthon érezte magát. Barátainak nagy részét is itt ismerte meg, és bár már a valamikori közösségnek, meghitt helységeknek mára már nyoma veszett, és helyüket hideg, lelketlen rendszerezettség foglalta el, ő mégis szívesen visszajárt ide, vasárnapi misékre. És nemcsak, hiszen, ahogy mondtam, épp az esküvőjére készült.

Csodálatos idő volt, minden a helyére került, az esküvői menet is éppen érkezőben volt már, amikor a sekrestyében az idegenből érkezett pap kissé bátortalanul, valami enyhe kétségbeesettséggel az arcán, furcsa magyarsággal megkérdezte: nem tudjuk, merre van a szenteltvíz? És az egyéb kellékek?Hát, sajnos, nem tudtuk. Volt még egy pár elintéznivaló a mise kezdetéig, felkapcsoltuk az összes világítást a templomban, meggyújtottuk a gyertyákat. Az idegen pap ki-be futkorászott, aztán eltűnt valamerre. Néhány perc múlva megjelent a házigazda, kiváncsiságot színlelve az arcán, és az idegen papot kereste. Nem találta, így aztán vállvonogatva elment. Többet nem is láttam arrafele aznap. Az esküvő nagyon szép volt, igazi mély pillanatokkal. A szememet gyönyörködtető látványt csak egyetlen aprócska bizarr részlet zavarta: fél literes ásványvizes palack a fehér oltárterítőn. Végül is valahonnan muszáj volt szenteltvizet szerezni...

A szertartás végeztével igyekeztünk azonnal összeszedni a dolgokat: virágdíszeket a padokról, rózsaszirmokat a szőnyegről, huzatokat a székekről. Ahhoz képest, hogy elsőként kellett a lagzi színhelyére érnünk, úgy hiszem, rendet hagytunk magunk után.

...Két nap múlva eszembe jutott, hogy a székről a huzatokat a sekrestyébe tettem, és ideje őket elvenni onnan. Szóltam is az újdonsült arának, és megegyeztünk, hogy a helyszínen találkozunk. Kissé hamarabb értem oda, így aztán golndoltam, bemegyek addig a redházba, és ott várakozok. Pechemre, ugyanis odabent szembejött velem a házigazda. Szemei kerekre nyíltak, mintha csak azt kérdezte volna a tekintetével, hogy mit keresek ott? Vagy inkább azt, hogy hogyan jutottam be? Köztudott ugyanis, hogy ott, ahol régen egyetemistákba botlott az ember lépten nyomon, most csend és üresség kukucskált kifele, és csak kiváltságos egyéneknek volt saját kulcsuk az ajtóhoz. Kezdeti meglepetésén túljutva a házigazda sürgött, forgott, mintha ott sem lennék, aztán mégis úgy döntött, hogy megfeleő alany vagyok a szemrehányásra. Mellékesen megkérdezte, hogy milyen volt az esküvő, aztán sajnálkozó arckifejezéssel megjegyezte: jó nagy felfordulást hagytunk magunk után. Mire a szemem kikerekedett volna a csodálkozástól, sietve hozzátette: "na jó, vegül is nem Ti, hanem Ők." Pörgettem a fejemben a gondolatokat és a képkockákat: virágdíszek-kipipálva, rózsaszirmok-kipipálva, székhuzatok-kipipálva. Könyörgöm, mit nem tettünk a helyére, pedig nagyon-nagyon igyekeztünk?! Jaj, Istenem, a tüll! A fehér kristálytüllt otthagytuk a bejáratnál, a korláton. Már nem volt, mikor... Biztos az a baj. Habár, egy egyszerű kézmodulattal leoldozható, és senkinek sem okozhatott kellemetlenséget. Na, de biztos, ez lehet. Csak ez lehet... Így vaciláltam magamban a másodpercek törtrésze alatt, nem várva folytatást, ami azonban kéretlenü is megérkezett. "Ja, és gyertyával lecsepegtettétek az oltárterítőt, na és kiégettétek a reflektorokat...nem kéredeztétek meg, én nem tudtam semmiről. És most nézd meg, gyere, megmutatom, nem ég. Csak ez ég...nézd...na, nem , es sem, egyik sem ég." Mindezt előadva valami szánalmas, gyámoltalan, cinikusan mosolygó egyveleggel az arcán. Enyhe áramutésszerű érzést éreztem. Ami ezután következett, azt már csak valami erős erőfeszítés áran tudtam nyugodtnak látszó módon végignézni. Megérkezett kedves barátném, mosolyogva kezet fogott a pappal, aki azonban rögtön megjegyezte, hogy reméli, hogy többet nem fognak ebben a templomban megesküdni. Haha, nagyon vicces, a szavak mögötti üzenet azonban annál ütősebb volt. Majd ezt követte a szinpadias mozdualtsor, amellyel eltávolította az állítólagos gyertyafoltos tertítőt az anyaszentegyház oltáráról, és tüntetően elmondta, hogy bizony a házasságkötést igazoló okiratokat a sarokból szedte ki, és küldte el az illetékes szervekhez, ugyanis hanyagul "oda lettek dobva". (Mindezt annak ellenére, hogy az eskető pap szavahihetőségét meg nem kérdőjelezve, amaz az említett papírosokat átadta kedves házigazdánknak személyesen.) Miután mindezeket a fejünkre hordta, otthagyott bennünket, hiszen neki elő kellett készítenie a misét is. Döbbenten mentünk ki az udvarra. Ott legalább volt még levegő. Összetalálkoztunk egy jóbaráttal, és beszédbe elegyedtünk vele. Azt mondta, a mise alatt egyik reflektor sem égett. Direkt megfigyelte. Szóval, az igaz, hogy mi mindet felkapcsoltuk, de már egy sem éget...És ha égett volna?????

Ha az alma messze esne....

Köd van. Megint. Nyirkos, tapogatozó cseppek hullnak alá. Néhol többen vannak, másutt kevesebben. Így van ez.

Az autó. Megint. Tegnap itt hagytam, most is itt van. A víz réátelepedett, szorosan, egymás mellé préselték magukat a gömböcskék. Megfagytak. A vékony kéreg szívósan tapad. Majd adok én neked....Így van ez.

A riasztó. Megint. Az ujjaim megfagytak, pedig a kesztyű...hagyjuk. A számok végül engedelmeskednek. Kifog a meleg. Így van ez.

Az emberek. Megint. Jönnek, kérnek, kapnak, adnak. Elmennek. Néha beszélnek, néha beszélek. Nem sokat mondunk egymásnak. Így van ez.

....................................................................................................................................................................

Hallottam egyszer valakitől, hogy hallott valakit arról beszélni, hogy mi, emberek mennyire nem akarjuk a változást. Napokig, évekig siránkozunk, hogy milyen betegek vagyunk, milyen rossz a házasságunk, a kapcsolatunk a gyerekkel, hogy rosszul bánik velünk a főnök, unalmas a munkánk, nincs öröm az életünkben, nincs időnk pihenni....Eléggé közhelyes lennék, ha most erre azt mondanám, hogy igen bizony, de mindez csak rajtunk múlik. Ugyanis látszólag ezzel mindenki egyetért. Mind tudjuk, hogy igen, ez rajtunk múlik. Még azt is merészen kijelentjük, hogy "nem bírjuk tovább, változásra van szükség az életünkben". No nem csak azert, mert végtelenül unalmas és egyhangú, hanem azért is, mert ami van, az már elavult, és nagyon sok esetben halott. Általában ilyenkor történik meg az, hogy valami berobban az életünkbe. Isten, sors, angyalok-kinek mi tetszik. És amikor berobban, akkor nagyjából két lehetőség van. Vagy vesszük a lapot, vagy nem. Ha vesszük a lapot, akkor erről már nincs mit beszélni, megy minden a maga rendje és módja szerint, csak hagyni kell. Ha nem vesszük a lapot, akkor....nos, itt már árnyaltabb a helyzet. Elsősorban azért, mert a legtöbbünk már sajnos nem lát a saját életterén továbbra. Röviden ez azt jelenti, hogy már azt sem igen vesszük észre, hogy változtatni kell. Mert valamiért úgy hisszük, nagyon jó nekünk, ami van, amiben vagyunk, ami körülvesz. Megszoktuk...Ez az! Megszoktuk. A megszokás roppant hasznos dolog, mondjuk, amikor az ember megtanul autót vezetni. Mert azt ugye mégsem lehet, hogy évekig úgy üljünk a volán mögé, mint tanuló korunkban: feszülten, gombóccal a torkunkban, görccsel a gyomrunkban. Kikészülnének az idegeink. Ki biza. Ilyenkor jó, hogy megszokjuk, hogy többfelé kell figyelni, gyorsan kell váltani, érezni, gondolkodni. És a végén annyira megszokjuk a vezetést, hogy automatikussá, ösztönössé válik. Nos, igen, ilyen esetekben nagyon jó és hasznos dolog a megszokás. Szükségszerű. De ha mondjuk egy fiatal lány azt szokja meg, hogy a barátja sorozatosan megalázza őt a többiek előtt,(hogy miért is engedi, abba most ne menjünk bele...) és netán meg is üti, féltékenységi rohamában, akkor majd vajon hogyan neveli anyaként a saját gyermekét? Hogy mindez teljesen megszokott, és természetes? Ha az elején még tiltakozik is, egy idő után észre sem fogja venni, hogy másra van szüksége, hogy másképp is lehet élni, és a beteg programot generációkon keresztül megszoktatja. Így élünk mi. Az utcán szemét van, az emberek nem tisztelik egymást, az egészségügyi rendszer bármit megtehet velünk, és sorolhatám. Mindez miért? Mert megszoktuk. Az egyetlen viszonyítási alapunk az, hogy volt ennél rosszabb is. Ha egyáltalán még viszonyítunk, mert a megszokásban annyira eltorzulhat az igényességünk, hogy mindet elfelejtünk, mintha mindenki amnéziában és érzéketlenségben szenvedne. És ez messze nem az, amire azt szokták mondani guruéknál, hogy "fogadd el a helyzetedet". Szó sincs elfogadásról. Inkább alvásról van szó, és nagy büdös hazugságokról. Tessék csak elképzelni egy alvót, aki még álmában is hazudozik magának. Elég kiábrándító, ugye? Aki érzi magában, hogy valami nem jó, és változtatni kellene, az szerencsés ember. Még vannak érzékei. A többinek meg kell teremteni az igényt, hogy igényes lehessen. Nem másokkal szemben, hanem elsősorban magával szemben. Akkor pedig szó nélkül fogja magát, és elkezd változni, szabad akaratából. És nem fogja másoktól várni a megmentést, és nem keni rá másokra a felelősséget. Mer nagyban gondolkodni. Nagy titot mondok: azok az emberek, akik csak panaszkodnak a helyzetük miatt, de nem tesznek semmit, azok nem akarnak változást!!! Jaj, nehogy elhigyjétek! Nem, erről szó sincs. Az emberiség nagyon nagyon nagy része a francokat akar változtatni a helyzetén. Amit ismerünk, az lehet, hogy rohadt szar, de legalább ismerük, és tudjuk manipulálni. A változás viszont lehet, hogy fájdalmas, és felelősséggel jár. Ha már itt tartunk, nagyban hasonlít a gyógyulás folyamatához (ha nem épp egy és ugyanaz). Mi, emberek, nem akarunk mást, csak enyhíteni a tüneteken. Bekapjuk a bogyót, hogy ne fájjon, ne legyen magas vérnyomásunk, ne legyünk idegesek, álmatlanok, éhesek.... De vajon hányszor kérdezzük meg, hogy mi okozza ezeket a tüneteket? És mi történne, ha valaki egy napon elvenné a magas vérnyomásunkat, az éhségünket, az álmatlanságunkat? Pánikba esnénk. Tudjátok, miért? Mert mi nem akarunk megváltozni, hiszen akkor nem lenne mentségünk, hogy miért vagyunk undokok, türelmetlenek, kövérek. Felelősek lennénk a saját életünkért. Pontosabban: lenne saját életünk. Abban viszont meg kellene tanulni kimenni a napfényre, nem egy göcsörtös fa árnyékában élni. És ott, a napfénynél le kellene vetni a felesleget, aztán elültetni a magot, és öntözni, gondozni, hogy fává növekedjen. És azt senki sem akarja. Így van ez.

Unatkozó Vatikán?

Áldását adta a Simpson családra a Vatikán: a pápai állam hivatalos lapja a hét végén nyilvánította katolikusnak a bizarr televíziós sorozat családjának fejét, Homert és annak fiát, Bartot.

Vajon e nemes cselekedetet mi okból követte el a Katolikus Egyház? Netán Homer Simpson esdeklő kérése következtében volt ilyen nagyvonalú, vagy csupán abbéli ijedelmében, hogy ha már valós, élő, érezni és gondolkodni tudó egyedeket nem sikerül magába bolondítania (sajnos, mégis elég sokat sikerült), legalább ceruzával rajzolt, sárgafejű, gülüszemű példányokat a sorai között tudhasson?

Mi több, az Osservatore Romano vasárnapi cikke azt is leszögezte, hogy a szülők bátran leültethetik a sorozat elé a gyermekeiket.

Naná, hogy igen! Kettős fegyvernek kitéve. Egyrészt: sosem lehet elég korán elkezdeni a dogmatikai képletek emberpalántákba való ültetését, hhghgghjidvsewdrtyujhbvcghj célzattal (és mint tudjuk, a cél szentesíti az eszközt). Másrészt meg, a szülők, ahelyett, hogy maguk foglalkoznának a gyermekeik nevelésével, egy olyan kitalált figurára bízzák, aki a sajátjait egyetlen rész leforgása alatt legalább ötször feltrancsírozza, ledarálja, elgázolja...stb., nem is beszélve arról, amikor kiesnek a hintából, leesnek az ötödikről.... Lefogadom, hogy a vatikáni főmuftik nem néztek végig egyetlen "The Simpsons" epizódot sem, különben rájönnének, hogy nem gyermekek elé való a téma. Legalábbis nem olyan gyermekek elé, amilyeneket a vatikáni szent szellem nevelni kíván.

"Kevesen tudják, és ő mindent elkövet, hogy titokban tartsa. De igaz: Homer J. Simpson katolikus" - fogalmazott a lap, amely egy jezsuita pap e témában készült tanulmányára alapozta állítását.

Most akár azt is mondhatnám, hogy "jellemző". Csodálatos, hogy Homer, akinek freudi analízise során napvilágot látott lelkivilágát töviről hegyire kielemezték, szükségszerűen tagadja vallását (?). Ami még ennél is csodálatosabb, hogy a KáTé (katolikus titkosszolgálat, vagy mi a penész) hosszas és áldozatot nem ismerő munkája során kiderítette e nagyszerű tényt hősünk felekezeti hovatartozásáról. Minden elismerésem, komolyan.

A tanulmány a sorozat egy 2005-ös epizódját dolgozta fel, amely "Az Apa, a Fiú és a Szent Vendégsztár" címen futott a televízióban. A szerző szerint "a Simpson család azon kevés, gyerekek számára készült tévéműsor közé tartozik, amelyben a keresztény hit, a vallás és az istennel kapcsolatos kérdések visszatérő témák".

Igen valószínű, hogy a Szent Vendégsztár ejtette gondolkodóba az egybegyült klérust, számomra mindmáig kérdéses, hogy hogyan hozták kapcsolatba az eredeti szöveges Szentlélek-variációval? Azért az is lehangoló, hogy élő hit helyett rajzfilmsorozatokban vitatjuk meg a vallással kapcsolatos kérdéseinket.

Simpsonék evés előtt imádkoznak, és "a maguk módján hisznek a túlvilágban" - idézte a jezsuita tanulmányt a katolikus újság.

Mint ahogy a "katolikusok" nagy része is teszi. És akkor mi van? Talán ebben merül ki a...jaj, várjunk csak, hiszen valóban, szó sem volt egyébről, csak katolicizmusról, vallási hovatartozás kérdéséről. Nem is tudom, miért háborgok ezen, hiszen az egyház(ak) lassacskán tevékenységük fölét ebben fogják leszűrni: hányan vagyunk, akik ugyanahhoz a szörnyűséghez tartozunk-hogy a megboldogult Tony de Mello szavaival éljek? Most akkor betoboroztuk Simpsonékat, vagy mi van?

A kilencven országban sugárzott amerikai tévészériát tavaly decemberi elemzése után már másodszor illette elismerő szavakkal a Vatikán.

Al Jean, a sorozat executive producere mindenesetre hétfőn megdöbbenésének adott hangot a cikk nyomán. Mint az Entertainment Weeklynek nyilatkozta, "Teljesen világosan bemutattuk, hogy Homer nem katolikus. Képtelenségnek vélem, hogy péntekenként ellegyen anélkül, hogy húst enne, akárcsak egy órára is". Jean arra is emlékeztetett, hogy Homerék a springfieldi presbiluteránus egyházközösség tagjai. (Forrás: www.transindex.ro)

Na igen, erről a szörnyűségről beszéltem.

Zárszónak: nagyon vicces a sorozat, komolyan. Értelmesebb és nagyobb gyerekek akár élvezhetik, nézhetik is, semmi bajom ezzel. Csak az szomorít el, hogy a Vatikán és képviselői ide jutottak, hogy rajzfilmsztárokból képzelt riportban alkotnak vallási képviselőket. Ami két szempontból is rossz: skatulyáz és kisajátít (na most mondja meg valaki, hogy nézzék ezek után az evangélikus, presbiteriánus, zsidó gyerekek a sorozatot?), ugyanakkor meg a világ és az élő emberek problémái, lelkivilága messzemenően meghaladja egy televízió képernyőjét. Nagyon kár, hogy jezsuita papoknak ennyire nem jelent ez semmit. Már azon sem lepődnék meg, ha rövidesen boldoggá, azután pedig szentté avatnánk Homer J. Simpsont, példás és istenszerető életvitelének jutalmául. Legalább lenne egy újabb szentté avatási per, ami felemészti az emberek pénzét, miközben milliók halnak éhen. De sebaj, őket majd a Szent Vendégsztár gondviselésére bízzuk.

Híd

...A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra....

How high?

Van bennünk valami, ami folyamatosan felfele hív. Nem

tudni, mi az, lehet, valami genetikai kód, vagy hasonló,(Szendi Gábor szerint hitmodul van az ember agyában, azaz egy olyan terület, ami azért felelős, hogy az ember hinni tudjon, és vágyjon is arra, hogy higgyen) de az is lehet, hogy valamiféle magasabb szellemi szféra. Minden esetre érdekes, hogy a túléléshez egyáltalán nem szükséges, hogy az ember ideá(lo)khoz ragaszkodjék. Mármint, a biológiai túléléshez. Ahhoz simán elegendő az, hogy van hol lakni, van mit enni, van kivel....khmmm. Nem is meglepő, hogy nagyon sokan

így élnek. Azonban van valami, amitől az ember azt érzi, hogy ez nem minden, hogy ez nem elég. Hogy van valami magasabb, tökéletesebb, eszményibb valóság, és akármi is van, mindenki folyton fel akar emelkednil. Mert az is érdekes, hogy ez a "valami", ez valahol "fent" van, és valahogy minél fennebb megyünk, annál melegebb és fényesebb lesz minden. Ilyenkor aztán megszülenek az ötletek, hogy építsünk Pisában tornyot, másszuk meg a Mount Everestet, csináljunk repülőgépet, landoljunk a Holdon. És ritkán tudjuk, hogy mindezt azért tesszük, mert ami van, az nem elég, és amit keresünk, az meghaladja azt, amiben élünk, mégpedig felfelé. Hogy ez a fizikai világban úgy fejeződik ki, hogy szeretünk hegyet mászni, hát kérem! Mindennek megvan a maga helye. Tudati szinten megközelítve a dolgot, a magasabb állapotok elérésekor az ember azt veszi észre, hogy ha lenéz, akkor az addig oly fontos dolgok aprócskára töpörödnek, és egészen más dolgok lesznek fontosak. Lehet, hogy a valódi túléléshez kell ez, lehet, ha nem így lenne, és Buddha, Jézus és a többiek nem mutatták volna az utat, már rég nem létezne az ember. Hogy átvágjunk akadályokon, hogy megértsünk és megharcoljunk dolgokat, hogy felnőjjünk (ismét csak fel!), és talán a legmagasabb szinten, ha lehet ezt így nevezni, elfogadjunk és szeressünk, ahoz az kell, hogy a kicsinyességet magunk alatt hagyjunk, és magunk felé emelkedjünk. Félni is lehet közben, mert a mélység néha ijesztő és szédítő, de vajon, megéri-e úgy élni, hogy közben nem veszünk tudomást arról, hogy hol is vagyun, ráadásul még körülnézni is elfelejtünk?

Mi történik, ha...?

Mi történik, ha alszol? S mi történik, ha álmot látsz? S mi történik, ha álmodban a mennyben jársz és leszakítasz egy különös, gyönyörû virágot? S mi történik, ha felébredvén a virág ott a kezedben? Nos, mi van akkor?

(D. Chopra)

Ami normális-és ami nem

Mindennapi komunikációs megszokottságunk éterében legalább hússzor elhangzik ajkunkról a kifejezés: ez (nem) normális! De beszélünk elég gyakran a (nem) normális paraméterekről, (nem) normális esetről, (nem) normális állapotról, (nem) normális fejlődésről, (nem) normális testmagasságról, (nem) normális intelligenciáról, (nem) normális gondolkodásról, (nem) normális érzésekről, (nem) normális hozzáállásról, (nem) normális emberekről. Ha már az embernél tartunk, aki számunkra érthető és sajátos módon fontos, talán érdemes mgemlítenünk néhány szembeötlő dolgot, ami az ő normalitásával kapcsolatos lehet.

Pszichológiai alapértelmezés szerint a normális ember olyasvalaki, akinek hatékony a valóságészlelése, viselkedésének akaratlagos szabályozási képessége, önértékelése, elfogadása, képes érzelmi kapcsolatokat kialakítani, képességeit alkotótevékenységekben kifejezni. (Nem szeretnék abba bonyolódni, hogy mi is az, hogy valóság, mit jelent az akarat, a helyes önértékelés, kreativitás-ami például nem egy "szakember" véleménye szerint a depresszió jele és terméke....) Abban szintén megállapodik a pszichológia, hogy a normálistól eltérő viselkedést betegségnek nevezi, ugyanakkor kimondja, hogy az "egészséges" és "beteg" közötti határvonal egyáltalán nem egyértelmű. Mindez persze egy adott társadalmi rendszer kritériumai szerint, hiszen látható, hogy ez a körülírás meglehetősen szegényes, ráadásul világosan kimutatja, hogy az abnormalitás definició szerint nem más, mint eltérés a megszokott normáktól, a normálistól. Ebben a megközelítésben azoknak a személyeknek, akik hangokat hallanak, miközben látszólag senki nem beszél hozzájuk, a gyógyulásuknak egyetlen módja az, hogy olyan helyre utazzanak, ahol a társadalmi, törzsi szokások szerint ez teljesen elfogadható, mondhatni, normális. Meredek és embertelen az, hogy valakit csak azért nevezzünk betegnek, mert olyan dolgokat tesz, hall, mondd, amely számunkra, és az épp divatban levő pszichiátriai irányzatok számára elfogadhatatlan. Talán van valaki, aki ismeri a Végső Igazságot?

A kérdést, úgy gondolom, sokkal inkább úgy érdemes feltenni, hogy élhető-e az az élet, amelyet az egyén folytat, és hoz-e számára boldog, egyensúlyos kapcsolatokat? A megoldás, vagy ha úgy akarjuk, a válasz éppen az egyensúlyban lelhető fel. Féretéve a normalitással kapcsolatos, tanult és rögzült cimkézési sémákat, figyeljük meg, mi történik, ha hagyjuk, hogy a dolgok napvilágra kerüljenek. Nyilvánvaló, hogy létezik egy (vagy több) kritériumrendszer, az adott területeken belül, amelyben elengedhetelenül szükséges, hogy bizonyos korlátozások szerint értékeljük az életünk dolgait. Ilyen például a vércukorszint is, amely meghatározott értékek között normálisnak tekinthető, ellenkező esetben hipo-, illetve hiperglikémiáról beszélünk, és ennek súlyos következményei lehetnek az egészségünkre nézve. Azonban ha görcsösen ragaszkodunk az életünk mélyrétegeivel kapcsolatos korlátozások betartására, nem csupán a másik embert, de önmagunkat is megfosztjuk a fejlődés lehetőségeitől. A normativák, ha jól viszonyulunk hozzájuk, rengeteget segítenek bennünket, hogy önmagunkat megtaláljuk, és boldog, kiegyensúlyozott, teljes életet éljünk. Csak arra kell vigyázni, hogy sose azonosuljunk velük, inkább tekintsük őket lépcsőfokoknak, és mindezek mellett legyünk azok, akik akarunk lenni.

Nem ritka az, hogy olyan elvárásokkal nézünk szembe, amelyek teljesen idegenek belső világunktól, de eleget kell tennünk nekik, ha úgynevezett normális életet akarunk élni. Tisztán kell látni azt is, hogy egy normativákkal felszerelt társadalmi rendszer nem individumcentrikus, és még kevésbé törekszik arra, hogy az individum köré formálódott sajátos, egyéni változókat elismerje magáénak. Félre ne értsetek, ez így teljesen rendben van! Ha nem így lenne, egyetlen társadalom sem létezne, vagy létezett volna. Mindemellett érdekes tény, hogy a legtöbb értékrendet, amit egy hatékonyan együttélő csoport követ, olyan egyének szültek meg, akiknek volt bátorságuk szembenézni a saját félelmükkel, és kilépni a megszokottból és az elfogadottból, és megtalálni a módját annak, hogy általuk új, merészebb, tágasabb, boldogabb együttélés szülessen az emberek között. És bár ez eléggé ellenmondásosnak látszik, ennek az egyensúlya az, amely meghatározza éltünket.

Az, hogy mit fogadunk el, nagy mértékben a kondicionáltságunktól függ, és attól, hogy milyen környezeti és társadalmi hatásoknak voltunk kitéve, és ezekbe milyen szubjektív motivációk épültek be. Ebből kimozdulva, néhány egyéni példa a kontraszt kedvéért:

Indiában teljesen normális, hogy a tehetősebb kasztok férfiainak több nejük van, és kedvükre válogatnak köztük.

Európában teljesen normális, hogy egy férfinak egy (sem) felesége van, és nem szükseges, hogy az a kedvére legyen.

Darwin szerint teljesen normális, hogy az élet evolúció eredménye.

Jehova Tanúi szerint teljesen normális, hogy az élet véletlenektől mentes, isteni teremtés eredménye.

A reformátusok szerint teljesen normális, hogy papjai nősülnek, és ugyanolyan emberek, mint más földi halandó.

A Katolikus Egyház szerint teljesen normális, hogy a legszorosabb szeretetkapcsolattól fosztja meg papjait, és ezáltal egy külön fajt alkot belőlük.

Hitler szerint teljesen normális, hogy a zsidók csak szappannak valók, semmi másnak.

A zsidók szerint teljesen normális, hogy évekig menekültek a holokauszt emlékétől.

Belgiumban teljesen normális, hogy a metamizol évek óta betiltott hatóanyag, és csak nagyon indokolt esteben alkalmazható.

Romániában teljesen normális, hogy naponta húsz doboz Algocalmint adunk el, mindenfajta lelkifurdalás nélkül.

Mindenkor, amikor valakit felcimkézünk azzal, hogy tettei, gondolatai, érzései, élete szerintünk nem normális, két dolog jusson eszünkbe:

-a jelen helyzetében, lelki, szellemi, családi és egyéb hátterével együtt neki az a legkézenfekvőbb megnyilvánulása

-mit tennénk, ha a helyében lennénk?

Szerintem teljesen normális, hogy normális dolgok nem léteznek, és minnél inkább hangoztatjuk valaminek a normalitását, annál elgondolkodtatóbb, hogy miért tesszük.

Mások szerint normális, hogy őrült vagyok.

Lovefield-hatás és ellenhatás

http://www.youtube.com/watch%3Fv%3D4meeZifCVro

Amikor a kagyló gyöngyöt terem (-részletek egy lány feljegyzéseiből)

Az álmok nagyon furák tudnak lenni-mondta. Simított egyet a haján, talán kissé zavarban volt még, de aztán lazán kinyújtózótt az ágyon. -Miért mondod ezt?-kérdeztem, és arra gondoltam, ha sejtésem szerint nem éppen egy érdekfeszítő, hosszas és tartalmas beszégetésre készülnénk, valószínű, hogy egyszerűen csak hagynám, hogy az ölembe hajtsa a fejét, én meg belefúrnám ujjaimat a puha hajába. Ahogy ez az érzésekkel kevert gondolat átsuhant rajtam, odébb csúsztam, hogy még elenyésző lehetőséget se adjak a dolok ilyen irányú alakulásának. Még csak az kéne... Na, és erre mit tesz? Vakmerő, pimasz, kissé ügyetlen mozdulatokkal az ölembe furakodik...-na, na, várj egy pillanatot, azt mondod, hogy ő...ő??-Ó, igen, ne tudd meg! Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, az is, hogy éppen én, az is, hogy éppen ő, az is, hogy ott, és akkor, és úgy...ó, ha tudnád! Mindenesetre az első pillanatokban teljesen lefagytam, egyálatalán nem erre számítottam, semmiképpen. Vagyis, pontosabban, semmire sem számítottam, még arra sem voltam tudatos, csak ebben a pillanatban, hogy valahol mélyen már vágytam ezt. Na, és tudod, ahogy elkezdte az álmokról a sztorit, pont az jutott eszemebe, hogy valamikor még hónapokkal ezelőtt egy csomót álmodtam vele...-vele? marmint hogyhogy vele?-Hát vele, ővele, érted? Én sem igazán értettem, mit keres az álmaimban, nevteségesnek tartottam amúgy is, hogy az agy alvás közben miket produkál. Igaz, el is meséltem neki, de hidd el, legalább annyira csodálkozott, mint én. Aztán teljesen elfelejtettük. Na, s így.-(Láttam, hogy mondott volna még valamit, de aztán csak beharapta az alsó ajkát. Úgy tett, mintha itt abba akarná hagyni a mesélést, de aztán újra belekezdett).-Szóval, csak úgy, slussz, belefeküdt az ölembe. Behunyta a szemét, és nem szólt egy szót sem. Szokványos esetben, óó, mi a szokványos eset??..na, szóval, más esetben lehet, hogy nagyon kínosan éreztem volna magam, de ez valahogy más volt. Mondtam már, mintha ezer éve...de hisz te tudod, milyen. (Bólogattam, mert az jutott eszembe, hogy velem is hasonló történt. Villámcsapásként ért a dolog, később derült ki számomra, hogy valahol régen készülődött már. Fene tudja, ezek a dolgok tényleg "csakúgy" megtörténnek, senki sem várja, nem számít rá. Teljesen "szokványos" este, "szokványos" helyzettel, legalábbis kezdetben. Aztán egyszerre minden megváltozik, vagyis tudatossá lesz. Emlékszem, amikor belém hasított a felismerés, azt hittem, meghalok, szó szerint. A kezem reszketett, és az ajkaim hidegek voltak, egy szót sem tudtam szólni. Egyszerre volt ijesztő és döbbenetes élmény. Úgy szorított, fogott magához, mintha mindig is ez lett volna természetes létállapotunk, mintha csak ezért találkoztunk volna. Azt hittem, csak üres beszéd, hogy az idő megáll...de tényleg megállt! Jelenlétélményem volt....nem is tudom, hogy lehetne ezt szavakkal megformázni. Akkor tudtam meg magamról, hogy bennem élt mindvégig. Éreztem az érzéseit, és ez teljesen új volt, valóságos, hiteles. Egyetlen este alatt, amikor az ölemben feküdt, becsukott szemmel, és az arcán táncoló ujjaim nyomán finoman összerezzent, minden egy lett. Valahogy úgy éreztem, hogy ez az az, amit kerestem. Kerestem én?...Ez az a valóság, amiben élni tudok. Az a látás és az a tekintet, amelyben meztelen fürdök. Valami, ami elemi erővel összeköt, és ezen sem én, sem ő nem tudunk változtatni. Na, persze, nem is akarunk. Legalábbis nem akartunk, aztán ki tudja? Arra gondolok, hogy végül is, valahol mindenki ezt keresi, csak hát nekünk adott volt minden, és adottak voltunk mi, egymásnak. Kell ennél több? Mi lehet ennél több? És ha lehet, hol van az? ...Én azt hiszem, ez az igazi ajándék. Amit nem tudunk felértékelni. Amire nem tudjuk azt mondani, hogy ez "megható", "szép", "érdemes", hogy nem tudjuk azt mondani, hogy ez "kapcsolat"-e, "viszony"-e, vagy pusztán csak "szerelem". Valami ezeken túlmutat, és ez a valami, ez valami...valami elképesztő. Kicsalja az emberből az álmait, az energiát, ami nem fogy el, hanem megsokszorozódik, és magát az embert...)-Szóval, akkor azt mondta nekem, tudod, hogy "ismersz, és mégis ismersz". És ez olyan hihetetlen...

Eső után

Kérem, ne fotózzanak, épp most jöttem a zuhany alól!

Új világrend?

http://hatterhatalom.co.cc/?q=uj-vilagrend-es-ami-lesz

Széttört üvegpillangó

Nagycsütörtök van. Azon gondolkodom, hogy még néhány perc, és nagypéntek. Valami készül, és én nem vagyok ott. Keresem az ízét, a hangulatát, de nem találom. Már akkor feltűnt, amikor a templomban megláttam, fekete vászonnal letakarva. Bizarr volt és ijesztő. Mozdulatlan, halott, és oda nem illő. Végignéztem az embereken, mindenki sötét ruhában volt, komor arccal, beesetten, üres szemekkel. Mint akik temetésen vannak, gyászosan előreejtett vállak ültek a padokban, foszladozó hangon siránkozva valami embertelenül szenvelgős, idejemúlt dallamon. Nem szerettem az érzést, ami bennem volt, nem tudtam azonosulni vele. Nem sok tartott vissza, hogy kirohanjak, a fehér kabátom amúgy is túlságosan elütött a közegtől, és azt hiszem, a hangulatom még inkább.

Készül valami. Érzem én azt, csak nem tudom, mi készül. Mert az, amit évek óta figyelek, az már lekopott forma. Hogy megkínozták, megalázták, felszegezték, megfosztották. Hogy meghalt. Ezt tudom. Nem újdonság. Semmi értelme, hogy minden évben újrakezdjük. Mert már semmit nem érzünk belőle, már régen semmi közünk hozzá, már nem a miénk. Ami megmaradt nekünk, az az önsajnálat, a bűntudat, és a magyarázkodás, hogy miért vagyunk érzéketlenek, boldogtalanok, hidegek és szeretetlenek. Ha egyáltalán még van magyarázkodás. Egyébként is, nem tökmindegy az egész felhajtás? Mi értelme az áldozatnak, ha nincs bennünk irgalom? Állítólag egyetlen igazi üzenete volt e horrorisztikus hős halálának, amely nagyjából azt az életfeladatot tűzte ki nekünk célul, hogy szeressük magunkat és egymást-bármilyen hihetetlen, csak ilyen sorrendben lehetséges. Ehez képest meg betegre gyömöszöljük az agyunkat tudománnyal, ami valamiféle halott istenről szól, sikeresen megnyessük a becsület, az önbecsülés, önbizalom, a szabadság, a természetes szexualitás, a hiteles élet, a béke, az igaz kapcsolatok virágzó fáját magunkban és másokban. Tesszük ezt természetesen a mindenekfölötti és abszolúte csodálatos szeretet nevében. És voilá, máris elérkeztünk a szeretet skizofréniájához: tüzet tűzzel...Mindeközben meg elragadóan siránkozunk egy olyasvalaki "sírja" előtt, -mintha nem lenne egyértelmű, hogy magunkat gyászoljuk-, aki a fejét verné a falba, ha tehetné, és az egész őrjöngő tömeget pszihiátriai kezelés alá iktatná. No, nem megtorlásképpen, pusztán csak azért, hogy hátha valami csoda folytán végre belátjuk, hogy amit művelünk, az nemhogy istentelen, hanem embertelen, aljas, hazug, képmutató, aberrált, és ezerszer inkább szól a saját önzésünkről, mint a szeretetről. És akkor talán volna értelme annak, hogy ha valaki annyira szeret, hogy meghalna értünk, akkor annyira is, hogy élni képes értünk, mert ez nagyobb áldozat, ha már itt tartunk. És levennénk a fekete vásznat a fehér falról, mert ami él, azt nem lehet többé megölni, és szétnéznénk, és mosolyognánk egymásra, és nem kellene félnünk és bujkálva szeretnünk, mert tudnánk, hogy a világon minden értünk van, az élet élni akar, és mi nem folytanánk meg, nyitott szemmel járnánk, és meglátnánk a magban a gyümölcsöt, élnénk a lehetőségeinkkel, a bölcsességünkkel, tudnánk, hogy Isten nem bocsájt meg, mert nem ítélkezik, és nem keresnénk a könyvekben és a szabályokban, mert rájönnénk, hogy bennünk van.

De addig még jó is, hogy otthagyjuk a fekete vásznat. Igy legalább nem látjuk az arcán a legördülő könycseppeket...De az arcát sem.

A kert közepe

Ott áll egy fa, amelyről Isten megtiltotta, hogy gyümölcsöt vegyünk. A kíváncsiság mégis hajt, és megszegjük a tilalmat. A következmény nem rögtön látszik. Hiszen a gyümölcs jó, nem kapunk tőle gyomorrontást. Oly ártatlannak tűnik, hogy többet tudjunk jóról és rosszról. Telik az idő, s egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy tudásba zártuk a jót és a rosszat. Négyszögletbe a kört. Összeilleszthetetlen alakzatok.

Tudásunk nagyon értékes, de csak akkor, ha azt is elfogadjuk, hogy a dolgok lényegét, azaz közepét nem tudással szerezzük meg. Az ember hajlamos megfordítani a dolgot: szeretné a kör közepét birtokolni, és mindenki mást elküldeni onnan.

Akik hasznosak, azok valahol belül maradhatnak a körön, de akik haszontalanok, azok kiszorulnak. A baj csak az, hogy az ilyen köröket nem lehet harmóniába hozni. Mindenki a maga vallását kezdi élni. Önmagunk fölé lépünk. De ezzel éppen önmagunkat tapossuk el. Ezt akadályozza meg [Jézus], aki az emberi emberre építi az emberfeletti embert.

Sánta János

Háegyennegy

Csitulni látszik a médiafelhajtás a rémséges, pusztító sertésinfluenza körül. Több oltóközpontot is bezártak, mivel a lakosság nem mutatott különösebb érdeklődést a vélhetően katasztrófális mellékhatásokkal rendelkező vakcina iránt. Nem is csoda, hiszen a napokban még a kapszidfenekük is befagyhatott a szerencsétlen vírusoknak, nemhogy bármiféle fertőzőképes akcióra is képesek lettek volna. Azért nem árt az óvatosság, mert azt mondják a nagyok, hogy most csak lesben állnak a piszkok, és sunyi módon mutálódnak jobbra-balra, hogy megújult erővel, és errenessükön gonosz mosollyal újra támadásba lendüljenek. A huszonegyedik század egyik legjobban kidolgozott, legszélesebben mediatizált tömegmanipulációs kísérletéről beszélünk. Hónapok óta rettegésben tartja a világot, emberek milliói esnek súlyos depresszióba a lehetséges következményektől való félelmükben. Azok, akik már a kezdet kezdetén, a nem kellőképpen tesztelt oltóanyag szinte, vagy egészen önkezűleg történő beadása után körmükön patásodást, testükön erős sörték megjelenését, fülkagylóik terebélyesedését figyeltél meg, mára már egy biztonságos helyen vannak, a társadalom még egészségesnek mondható egyedeitől távol eső helyen. Ez utóbbi csoport megoszlik a "nemérdekel" és a "jajistenemmileszhaelkapom" két szélsőséges formája között. Az első csoport egyedei a magas értelmiségből, illetve a társadalom perifériájára szorított, mindemellett csökkent emocionális és értelmi képességekkel rendelkező, hajléktalan rétegből kerülnek ki. Második csoportba tartozik a Föld lakosságának több, mint kéharmada, tehát azok az egyedek, akik átlagosnak mondható intelligenciahányadossal és tudással rendelkeznek, a témában való bárminemű mélyreható ismeret nélkül. Őket röviden hisztériásoknak is szokás nevezni. Namármost, adott ez a kis girnyó vírus, a maga szerencsétlen genetikai kombinációjával, amelynek következtében, valamely rejtélyes oknál fogva erős affinitást mutat a Homo sapiens sapiens bizonyos egyedei iránt. Mind tudjuk, ezen egyedek általában gyanúsan sok betegégtől gyötörtetett múlttal rendelkeznek, és elhalálozásuk rejtélyes okának pontosítására fennhangon kihirdetik mindenféle komunikációs csatornán: a bűnbak a fent említett parányi kórokozó, természetesen többedmagával. Annak ellenére persze, hogy az intézmenyek, amelyek utolsó kenetként a fehér lepedőt tolják a szerencsétlen áldozat arcába, kötelességükhöz híven egy vakhangot sem adnak ki arról, hogy minek következtében hunyt el a célszemély. (Itt szeretném zárójelben megjegyezni, hogy becsülettel írható a vírus javára a tény, hogy nem személyválogató, hiszen már voltak olyan értesülések, melyek szerint az elhunyt az igazságszolgáltatás fakabátos képviselője volt.) Röviden összefogalva tehát, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy valamely érdekeltség következtében valahol útjára bocsátottak egy kedves kis mikroszkópikus lényt, hogy megtizedelje az emberiséget, talán a globális túlnépesedés megfékezése végett. Nem is csoda, gondoljunk csak Kínára. Apropó Kína, néhány éve még az égből készült alászállni a vész, szintén ugyanilyen célzattal. Ki ne emlékezne a papírzsepivel szaladgáló, tüsszögő tyúkokra, akik kétségbeesett károgással hozták az emberiség tudtára: itt a vég! Érdekes jellegzetessége a dolognak, hogy a történelem megismétli önmagát, már ami az eredendőséget illeti. Valahogy mindig a pajtából jön a veszély...

Az ember azt gondolná, hogy régen ilyesmi elő sem fordult. Még hogy madár, meg influenza? Azonban aki így látja, annak nem csupán történelmi, hanem irodalmi, és egyébfajta műveltsége is meglehetősen hiányos. Gondoljunk csak Szilágyi Erzsébetre. (Hitelesség és a gyengébbek kedvéért: Hunyadi János özvegye, Hunyadi Mátyás édesanyja.) A történet ismerős, 1457-et írunk. (Több, mint ötszáz éves történelem!!!) Erzsébet, alighogy megírja levelét fiának, fekete viaszból tesz rá pecsétet. (Hátborzongató deja vu, ha valaki emlékszik még a szintén néhány éve trendinek számító Baccillus anthracis világkörüli turnéjának szinte kizárólagosnak hitt utaztatási módozatára!). Próbálja elküldeni Prágába így is, úgy is, de nem sikerül, pedig sokan vállalkoznának rá. (Népességnövekedés!). Végül egy fekete madár fertőződik meg, mert megkaparintja a levelet, de mire észbe kap az udvar népe, már hetethét országon is túl van.

Szalad a Sokaság Nyomba, hogy lelõje.

Madarat Nem egyet, Százat is meglõnek:

Híre sincs, Nyoma sincs A levélvivõnek.

Szóval, aki még mindig azt hiszi, hogy ez újkeletű...Disznó, vagy tyúk, egyre megy. Nem kell annyira félni tőle. S talán akkor nem vonzzuk be az életünkbe.

Angel

Na, valahogy így kezdődik el az élet ismét. Hideg, lelketlen körtáncát megjárva, megerősödve, és hitetlen hittel, újra. Sokmindent megtanultam az elmúlt néhány hónapban.

Hogy vannak emberek, akik egyszerűen csak megérzik azt, hogy mi történik azokkal, akiket szeretnek. És vannak emberek, akiknek a sorsa valamiért összeforr akkor is, ha azok, akik szeretik őket, megérzik azt, hogy mi történik velük.

Hogy vannak emberek, akik félnek. És vannak, akik erőt kapnak a kétség közepén.

Hogy vannak emberek, akikről azt hisszük, mellettünk állnak, és kiderül róluk, hogy mégsem. És vannak, akikről nem tudjuk, hogy mindvégig ott voltak.

Hogy vannak emberek, akik azt hiszik, nekik kell irányítani a világot. És vannak emberek, akik megélik a változásokat.

Hogy vannak emberek, akik sosem gondolnak arra, ami megtörténhet. És vannak, akik tudják, hogy megtörténik.

Hogy vannak emberek, akik nem mernek túllépni a saját korlátaikon. És vannak, akik Élnek.

Mindezeken túl pedig, vannak angyalok. Itt, közöttünk.

És minden: kegyelem.

Mozaik

Egy kedves, rég nem látott barátom egyszer azt mondta: "nem baj, ha összetörik a szíved. Az apró darabokból igen szép mozaikot lehet készíteni...". Bevallom, akkor és ott nem igazán tudtam örülni ennek. Aztán lassan kiderült, hogy igaza volt. Mint általában. Rájöttem, hogy igaz a mondás, miszerint: ahol Isten becsuk egy ajtót, kinyit egy ablakot. Ha elveszítünk valakit, az élet kárpótol érte. Új világok lépnek a régiek helyébe, és néha, ha van elég bátorságunk ahhoz, hogy elengedjük a dolgokat, egészen meglepődünk, mennyire nem áll meg az élet. Váratlan fordulatokban tálcán kínálja elénk a lehetőségeket. Szeretem az ilyen pillanatokat. Ilyenkor érzem azt, hogy élek. Mindenki más hang, szín, más tapintás, más íz, más illat. Más forgatag, más múlt, más vágyvilág. Néha jó beleülni ebbe a szinfóniába, kézbe venni a széttört darabokat, és összeillesztgetni. Csak úgy, ahogy jönnek, válogatás nélkül élvezni a jelenlét örömét, duruzsolni a lomha cigarettafüst felhomályában egy forró teával és hagyni, hogy a dolgok hassanak. Meglepő módon egyszercsak a darabok elkezdenek maguktól helyezkedni, és összeállni. Nem számít már, hogy mi volt, és mi lesz, csak az szamít, ami van. A többi elveszett darabka is megkerül egyszer. Mind visszajön azon az ablakon.

Eső után...

Látomás (-Részletek egy lány feljegyzéseiből)

"Az utolsók voltak, akik kiléptek az épületből. Fújt a szél, és a hajnal már lassan éledezett a fák alatt. Látni lehetett, ahogy az égbolt percről percre világosodik a napfelkelte irágyában. Haja lelógott, bele az arcába. Szemei fátyolosak voltak, és kissé mámorosak, talán a bortól, talán valami mástól. Keze bizonytalanul fogta össze a kendőt a vállán. Fázott. A cipőt is szívesen levette volna már, de még nem lehetett. Kiléptek az utcára. Szorosan egymás mellett mentek, és szótlanul szívták magukba a hűvös, harmatszagú levegőt. Ő szólalt meg először. -Fázol?-kérdezte, teljesen feleslegesen. Hangja érdes volt, rekedt, zárt. Sötéten fénylő szemeit a hajnalpír fele fordította, vádlóan. Jobb szerette volna, ha még mindig éjszaka van. A lány szorosabbra húzta magán a fekete kendőt, és szótlanul intette, hogy nem. Aztán elmosolyodott magában: már napok óta hazudott neki. És magának is. Most azonban, hogy előtte is világossá vált mindez, valami bánatos nyugalom szállta meg. De az is lehet, hogy túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy bármit is gondoljon. Engedte, hogy sodorja az ár. Amikor tegnap megcsókolta őt, nem is váratlanul, mondhatni sorsszerűen a szűk sikátorban, nem érzete a szenvedély ízét. A fiú ajkai szinte hidegek voltak, erőtlenek, élettelenek, és mégis erőszakosak, követelőzőek. -Már nem annyira-válaszolta. Maga is meglepődött, mennyire könnyen ment egészen mást mondani. Az teste remegett. Nem csak a hidegtől, hanem a felismeréstől, ahogy ott ment mellette a férfi, időtlen ideje már, talán többezer éve-és most először érezte idegennek, távolinak, közömbösnek. Kábultnak hitt tudatában és lüktető ereiben, női testének minden meg nem tett mozdulatában ott volt a válasz. Már tudta, és azt is tudta, hogy a kérdés sohasem létezett igazán. A világ, ahol ők ketten találkoztak, nem létezett, mert semmi sem volt, ami összetartotta volna. Nem volt valóság benne, sem szín, árnyalat, zene, tánc, nem voltak mosolyok, illatok, rezdülések, könnyek és sóhajtások. Nem volt benne élet. És legfőléppen: nyugalom. Az utóbbi néhány nap, mint egy állandósult készenléti állapot, úgy robbant be az életébe, annak ellenére, hogy hónapok óta vágyott rá. Mégis, nem akart semmit sem eltervezni, teret adott az életnek, de az élet beszorult a falak közé. Fuldokolni látszott, ő is, és a férfi is. Ekkor megfogta a kezét, és ő ujjait belefonta a férfi ujjai közé. A szél arcába fújta cigarettafüsttől telített, széthullott fürtjeit. Sírni szeretett volna. Lágy, meg nem szűnő könnyekkel, órákon keresztül. Ehelyett szótlanul, szenvtelen arcall, botladozva ment, hallgatta a hamis történeteket, ismételten, türelmesen, a férfi álszabadságáról. Tudta, hogy már jó ideje csak magának beszél, de már nem zavarta az, hogy nem figyelt őrá, és ha mégis, ez a figyelem valami különös visszahatás, reflexió vágyával született. A ferfi, aki mellette haladt, nem őt szerette, hanem a lehetőséget, ami vele járt. Ki akarta menekíteni magát egy olyan világból, melynek falai között lassú lépésekkel, de egyenesen a pusztulásba tartott. Megálltak egy pillanatra. Békés pillanat volt. Egyetlen pillanat, mélyről jövő, nem követelőző, magányos, halk tekintettekkel. A fiú magához húzta a lányt, és átölelte. Szorosan tartotta néhány pillanatig, aztán elegedte, megfordult, és elment. A lány várt néhány másodpercig, hogy megízleje az elszakadás fájdalmát, aztán bement...Lehunytam a szemem. Amikor kinyitottam, ott álltak egymással szemben, mozdulatlanul."

Az már nem én lennék

Sok-sok kemény, munkával töltött nap, hét van mögöttem, mögöttünk. De megérte! Aki ott volt, láthatta, érezhette. Őszintén mondom, nem számítottam arra, ami történt. Egészen elmerültem a folyamatban, ki gondolt arra, milyen lesz a fogadtatás? Az alkotás öröme, a felszabadulás, az önkifejezés öröme mellett az elfogadás és a meglepetés örömével néztünk szembe. Köszönöm mindenkinek, aki mellettem, mellettünk állt! Csodás est volt! Annál is inkább, mert most tudatosult bennem igazán, hogy csak akkor érek valamit magam számára, ha nem alkuszom meg. Mert az már nem én lennék. Ezt már régebb is mondtam Neked, de ma talán még időszerűbb: fontosabb vagy annál. Jójó, tudom, hogy utálod, amikor ezt mondom, s nem is akarod érteni, de ez így van nagyon jól, mert a pillanat mindent meghoz, amit kell. Csak benne kell élni. Azért köszönöm Neked azt a pillanatot.