Fénypont

A szombat lett az emberért...(Mk. 2, 27-28)

2011-06-21T06:49:00.000-07:00

A történet szereplői kitlalált személyek. Bármely hasonlóság a valósággal csakis a véletlen műve lehet.

Történt egyszer, nem is olyan messze és nem is

olyan régen, hogy egy kedves barátném éppen férjhez menni készült. Úgy esett, hogy eme nemes és fontos eseményt egy, a számára oly kedves emlékeket hordozó, csendes kis templomban tervezte a maga és az ünneplő közönsége számára. Ez a kis templom valójában sok évig nyújtott neki megnyugvást és menedéket, és az itt lévő fiatalok közösségében gyakran otthon érezte magát. Barátainak nagy részét is itt ismerte meg, és bár már a valamikori közösségnek, meghitt helységeknek mára már nyoma veszett, és helyüket hideg, lelketlen rendszerezettség foglalta el, ő mégis szívesen visszajárt ide, vasárnapi misékre. És nemcsak, hiszen, ahogy mondtam, épp az esküvőjére készült.

Csodálatos idő volt, minden a helyére került, az esküvői menet is éppen érkezőben volt már, amikor a sekrestyében az idegenből érkezett pap kissé bátortalanul, valami enyhe kétségbeesettséggel az arcán, furcsa magyarsággal megkérdezte: nem tudjuk, merre van a szenteltvíz? És az egyéb kellékek?Hát, sajnos, nem tudtuk. Volt még egy pár elintéznivaló a mise kezdetéig, felkapcsoltuk az összes világítást a templomban, meggyújtottuk a gyertyákat. Az idegen pap ki-be futkorászott, aztán eltűnt valamerre. Néhány perc múlva megjelent a házigazda, kiváncsiságot színlelve az arcán, és az idegen papot kereste. Nem találta, így aztán vállvonogatva elment. Többet nem is láttam arrafele aznap. Az esküvő nagyon szép volt, igazi mély pillanatokkal. A szememet gyönyörködtető látványt csak egyetlen aprócska bizarr részlet zavarta: fél literes ásványvizes palack a fehér oltárterítőn. Végül is valahonnan muszáj volt szenteltvizet szerezni...

A szertartás végeztével igyekeztünk azonnal összeszedni a dolgokat: virágdíszeket a padokról, rózsaszirmokat a szőnyegről, huzatokat a székekről. Ahhoz képest, hogy elsőként kellett a lagzi színhelyére érnünk, úgy hiszem, rendet hagytunk magunk után.

...Két nap múlva eszembe jutott, hogy a székről a huzatokat a sekrestyébe tettem, és ideje őket elvenni onnan. Szóltam is az újdonsült arának, és megegyeztünk, hogy a helyszínen találkozunk. Kissé hamarabb értem oda, így aztán golndoltam, bemegyek addig a redházba, és ott várakozok. Pechemre, ugyanis odabent szembejött velem a házigazda. Szemei kerekre nyíltak, mintha csak azt kérdezte volna a tekintetével, hogy mit keresek ott? Vagy inkább azt, hogy hogyan jutottam be? Köztudott ugyanis, hogy ott, ahol régen egyetemistákba botlott az ember lépten nyomon, most csend és üresség kukucskált kifele, és csak kiváltságos egyéneknek volt saját kulcsuk az ajtóhoz. Kezdeti meglepetésén túljutva a házigazda sürgött, forgott, mintha ott sem lennék, aztán mégis úgy döntött, hogy megfeleő alany vagyok a szemrehányásra. Mellékesen megkérdezte, hogy milyen volt az esküvő, aztán sajnálkozó arckifejezéssel megjegyezte: jó nagy felfordulást hagytunk magunk után. Mire a szemem kikerekedett volna a csodálkozástól, sietve hozzátette: "na jó, vegül is nem Ti, hanem Ők." Pörgettem a fejemben a gondolatokat és a képkockákat: virágdíszek-kipipálva, rózsaszirmok-kipipálva, székhuzatok-kipipálva. Könyörgöm, mit nem tettünk a helyére, pedig nagyon-nagyon igyekeztünk?! Jaj, Istenem, a tüll! A fehér kristálytüllt otthagytuk a bejáratnál, a korláton. Már nem volt, mikor... Biztos az a baj. Habár, egy egyszerű kézmodulattal leoldozható, és senkinek sem okozhatott kellemetlenséget. Na, de biztos, ez lehet. Csak ez lehet... Így vaciláltam magamban a másodpercek törtrésze alatt, nem várva folytatást, ami azonban kéretlenü is megérkezett. "Ja, és gyertyával lecsepegtettétek az oltárterítőt, na és kiégettétek a reflektorokat...nem kéredeztétek meg, én nem tudtam semmiről. És most nézd meg, gyere, megmutatom, nem ég. Csak ez ég...nézd...na, nem , es sem, egyik sem ég." Mindezt előadva valami szánalmas, gyámoltalan, cinikusan mosolygó egyveleggel az arcán. Enyhe áramutésszerű érzést éreztem. Ami ezután következett, azt már csak valami erős erőfeszítés áran tudtam nyugodtnak látszó módon végignézni. Megérkezett kedves barátném, mosolyogva kezet fogott a pappal, aki azonban rögtön megjegyezte, hogy reméli, hogy többet nem fognak ebben a templomban megesküdni. Haha, nagyon vicces, a szavak mögötti üzenet azonban annál ütősebb volt. Majd ezt követte a szinpadias mozdualtsor, amellyel eltávolította az állítólagos gyertyafoltos tertítőt az anyaszentegyház oltáráról, és tüntetően elmondta, hogy bizony a házasságkötést igazoló okiratokat a sarokból szedte ki, és küldte el az illetékes szervekhez, ugyanis hanyagul "oda lettek dobva". (Mindezt annak ellenére, hogy az eskető pap szavahihetőségét meg nem kérdőjelezve, amaz az említett papírosokat átadta kedves házigazdánknak személyesen.) Miután mindezeket a fejünkre hordta, otthagyott bennünket, hiszen neki elő kellett készítenie a misét is. Döbbenten mentünk ki az udvarra. Ott legalább volt még levegő. Összetalálkoztunk egy jóbaráttal, és beszédbe elegyedtünk vele. Azt mondta, a mise alatt egyik reflektor sem égett. Direkt megfigyelte. Szóval, az igaz, hogy mi mindet felkapcsoltuk, de már egy sem éget...És ha égett volna?????

Ha az alma messze esne....

2011-01-30T06:49:00.000-08:00

Köd van. Megint. Nyirkos, tapogatozó cseppek hullnak alá. Néhol többen vannak, másutt kevesebben. Így van ez.

Az autó. Megint. Tegnap itt hagytam, most is itt van. A víz réátelepedett, szorosan, egymás mellé préselték magukat a gömböcskék. Megfagytak. A vékony kéreg szívósan tapad. Majd adok én neked....Így van ez.

A riasztó. Megint. Az ujjaim megfagytak, pedig a kesztyű...hagyjuk. A számok végül engedelmeskednek. Kifog a meleg. Így van ez.

Az emberek. Megint. Jönnek, kérnek, kapnak, adnak. Elmennek. Néha beszélnek, néha beszélek. Nem sokat mondunk egymásnak. Így van ez.

....................................................................................................................................................................

Hallottam egyszer valakitől, hogy hallott valakit arról beszélni, hogy mi, emberek mennyire nem akarjuk a változást. Napokig, évekig siránkozunk, hogy milyen betegek vagyunk, milyen rossz a házasságunk, a kapcsolatunk a gyerekkel, hogy rosszul bánik velünk a főnök, unalmas a munkánk, nincs öröm az életünkben, nincs időnk pihenni....Eléggé közhelyes lennék, ha most erre azt mondanám, hogy igen bizony, de mindez csak rajtunk múlik. Ugyanis látszólag ezzel mindenki egyetért. Mind tudjuk, hogy igen, ez rajtunk múlik. Még azt is merészen kijelentjük, hogy "nem bírjuk tovább, változásra van szükség az életünkben". No nem csak azert, mert végtelenül unalmas és egyhangú, hanem azért is, mert ami van, az már elavult, és nagyon sok esetben halott. Általában ilyenkor történik meg az, hogy valami berobban az életünkbe. Isten, sors, angyalok-kinek mi tetszik. És amikor berobban, akkor nagyjából két lehetőség van. Vagy vesszük a lapot, vagy nem. Ha vesszük a lapot, akkor erről már nincs mit beszélni, megy minden a maga rendje és módja szerint, csak hagyni kell. Ha nem vesszük a lapot, akkor....nos, itt már árnyaltabb a helyzet. Elsősorban azért, mert a legtöbbünk már sajnos nem lát a saját életterén továbbra. Röviden ez azt jelenti, hogy már azt sem igen vesszük észre, hogy változtatni kell. Mert valamiért úgy hisszük, nagyon jó nekünk, ami van, amiben vagyunk, ami körülvesz. Megszoktuk...Ez az! Megszoktuk. A megszokás roppant hasznos dolog, mondjuk, amikor az ember megtanul autót vezetni. Mert azt ugye mégsem lehet, hogy évekig úgy üljünk a volán mögé, mint tanuló korunkban: feszülten, gombóccal a torkunkban, görccsel a gyomrunkban. Kikészülnének az idegeink. Ki biza. Ilyenkor jó, hogy megszokjuk, hogy többfelé kell figyelni, gyorsan kell váltani, érezni, gondolkodni. És a végén annyira megszokjuk a vezetést, hogy automatikussá, ösztönössé válik. Nos, igen, ilyen esetekben nagyon jó és hasznos dolog a megszokás. Szükségszerű. De ha mondjuk egy fiatal lány azt szokja meg, hogy a barátja sorozatosan megalázza őt a többiek előtt,(hogy miért is engedi, abba most ne menjünk bele...) és netán meg is üti, féltékenységi rohamában, akkor majd vajon hogyan neveli anyaként a saját gyermekét? Hogy mindez teljesen megszokott, és természetes? Ha az elején még tiltakozik is, egy idő után észre sem fogja venni, hogy másra van szüksége, hogy másképp is lehet élni, és a beteg programot generációkon keresztül megszoktatja. Így élünk mi. Az utcán szemét van, az emberek nem tisztelik egymást, az egészségügyi rendszer bármit megtehet velünk, és sorolhatám. Mindez miért? Mert megszoktuk. Az egyetlen viszonyítási alapunk az, hogy volt ennél rosszabb is. Ha egyáltalán még viszonyítunk, mert a megszokásban annyira eltorzulhat az igényességünk, hogy mindet elfelejtünk, mintha mindenki amnéziában és érzéketlenségben szenvedne. És ez messze nem az, amire azt szokták mondani guruéknál, hogy "fogadd el a helyzetedet". Szó sincs elfogadásról. Inkább alvásról van szó, és nagy büdös hazugságokról. Tessék csak elképzelni egy alvót, aki még álmában is hazudozik magának. Elég kiábrándító, ugye? Aki érzi magában, hogy valami nem jó, és változtatni kellene, az szerencsés ember. Még vannak érzékei. A többinek meg kell teremteni az igényt, hogy igényes lehessen. Nem másokkal szemben, hanem elsősorban magával szemben. Akkor pedig szó nélkül fogja magát, és elkezd változni, szabad akaratából. És nem fogja másoktól várni a megmentést, és nem keni rá másokra a felelősséget. Mer nagyban gondolkodni. Nagy titot mondok: azok az emberek, akik csak panaszkodnak a helyzetük miatt, de nem tesznek semmit, azok nem akarnak változást!!! Jaj, nehogy elhigyjétek! Nem, erről szó sincs. Az emberiség nagyon nagyon nagy része a francokat akar változtatni a helyzetén. Amit ismerünk, az lehet, hogy rohadt szar, de legalább ismerük, és tudjuk manipulálni. A változás viszont lehet, hogy fájdalmas, és felelősséggel jár. Ha már itt tartunk, nagyban hasonlít a gyógyulás folyamatához (ha nem épp egy és ugyanaz). Mi, emberek, nem akarunk mást, csak enyhíteni a tüneteken. Bekapjuk a bogyót, hogy ne fájjon, ne legyen magas vérnyomásunk, ne legyünk idegesek, álmatlanok, éhesek.... De vajon hányszor kérdezzük meg, hogy mi okozza ezeket a tüneteket? És mi történne, ha valaki egy napon elvenné a magas vérnyomásunkat, az éhségünket, az álmatlanságunkat? Pánikba esnénk. Tudjátok, miért? Mert mi nem akarunk megváltozni, hiszen akkor nem lenne mentségünk, hogy miért vagyunk undokok, türelmetlenek, kövérek. Felelősek lennénk a saját életünkért. Pontosabban: lenne saját életünk. Abban viszont meg kellene tanulni kimenni a napfényre, nem egy göcsörtös fa árnyékában élni. És ott, a napfénynél le kellene vetni a felesleget, aztán elültetni a magot, és öntözni, gondozni, hogy fává növekedjen. És azt senki sem akarja. Így van ez.

Unatkozó Vatikán?

2010-10-19T08:12:00.000-07:00

Áldását adta a Simpson családra a Vatikán: a pápai állam hivatalos lapja a hét végén nyilvánította katolikusnak a bizarr televíziós sorozat családjának fejét, Homert és annak fiát, Bartot.

Vajon e nemes cselekedetet mi okból követte el a Katolikus Egyház? Netán Homer Simpson esdeklő kérése következtében volt ilyen nagyvonalú, vagy csupán abbéli ijedelmében, hogy ha már valós, élő, érezni és gondolkodni tudó egyedeket nem sikerül magába bolondítania (sajnos, mégis elég sokat sikerült), legalább ceruzával rajzolt, sárgafejű, gülüszemű példányokat a sorai között tudhasson?

Mi több, az Osservatore Romano vasárnapi cikke azt is leszögezte, hogy a szülők bátran leültethetik a sorozat elé a gyermekeiket.

Naná, hogy igen! Kettős fegyvernek kitéve. Egyrészt: sosem lehet elég korán elkezdeni a dogmatikai képletek emberpalántákba való ültetését, hhghgghjidvsewdrtyujhbvcghj célzattal (és mint tudjuk, a cél szentesíti az eszközt). Másrészt meg, a szülők, ahelyett, hogy maguk foglalkoznának a gyermekeik nevelésével, egy olyan kitalált figurára bízzák, aki a sajátjait egyetlen rész leforgása alatt legalább ötször feltrancsírozza, ledarálja, elgázolja...stb., nem is beszélve arról, amikor kiesnek a hintából, leesnek az ötödikről.... Lefogadom, hogy a vatikáni főmuftik nem néztek végig egyetlen "The Simpsons" epizódot sem, különben rájönnének, hogy nem gyermekek elé való a téma. Legalábbis nem olyan gyermekek elé, amilyeneket a vatikáni szent szellem nevelni kíván.

"Kevesen tudják, és ő mindent elkövet, hogy titokban tartsa. De igaz: Homer J. Simpson katolikus" - fogalmazott a lap, amely egy jezsuita pap e témában készült tanulmányára alapozta állítását.

Most akár azt is mondhatnám, hogy "jellemző". Csodálatos, hogy Homer, akinek freudi analízise során napvilágot látott lelkivilágát töviről hegyire kielemezték, szükségszerűen tagadja vallását (?). Ami még ennél is csodálatosabb, hogy a KáTé (katolikus titkosszolgálat, vagy mi a penész) hosszas és áldozatot nem ismerő munkája során kiderítette e nagyszerű tényt hősünk felekezeti hovatartozásáról. Minden elismerésem, komolyan.

A tanulmány a sorozat egy 2005-ös epizódját dolgozta fel, amely "Az Apa, a Fiú és a Szent Vendégsztár" címen futott a televízióban. A szerző szerint "a Simpson család azon kevés, gyerekek számára készült tévéműsor közé tartozik, amelyben a keresztény hit, a vallás és az istennel kapcsolatos kérdések visszatérő témák".

Igen valószínű, hogy a Szent Vendégsztár ejtette gondolkodóba az egybegyült klérust, számomra mindmáig kérdéses, hogy hogyan hozták kapcsolatba az eredeti szöveges Szentlélek-variációval? Azért az is lehangoló, hogy élő hit helyett rajzfilmsorozatokban vitatjuk meg a vallással kapcsolatos kérdéseinket.

Simpsonék evés előtt imádkoznak, és "a maguk módján hisznek a túlvilágban" - idézte a jezsuita tanulmányt a katolikus újság.

Mint ahogy a "katolikusok" nagy része is teszi. És akkor mi van? Talán ebben merül ki a...jaj, várjunk csak, hiszen valóban, szó sem volt egyébről, csak katolicizmusról, vallási hovatartozás kérdéséről. Nem is tudom, miért háborgok ezen, hiszen az egyház(ak) lassacskán tevékenységük fölét ebben fogják leszűrni: hányan vagyunk, akik ugyanahhoz a szörnyűséghez tartozunk-hogy a megboldogult Tony de Mello szavaival éljek? Most akkor betoboroztuk Simpsonékat, vagy mi van?

A kilencven országban sugárzott amerikai tévészériát tavaly decemberi elemzése után már másodszor illette elismerő szavakkal a Vatikán.

Al Jean, a sorozat executive producere mindenesetre hétfőn megdöbbenésének adott hangot a cikk nyomán. Mint az Entertainment Weeklynek nyilatkozta, "Teljesen világosan bemutattuk, hogy Homer nem katolikus. Képtelenségnek vélem, hogy péntekenként ellegyen anélkül, hogy húst enne, akárcsak egy órára is". Jean arra is emlékeztetett, hogy Homerék a springfieldi presbiluteránus egyházközösség tagjai. (Forrás: www.transindex.ro)

Na igen, erről a szörnyűségről beszéltem.

Zárszónak: nagyon vicces a sorozat, komolyan. Értelmesebb és nagyobb gyerekek akár élvezhetik, nézhetik is, semmi bajom ezzel. Csak az szomorít el, hogy a Vatikán és képviselői ide jutottak, hogy rajzfilmsztárokból képzelt riportban alkotnak vallási képviselőket. Ami két szempontból is rossz: skatulyáz és kisajátít (na most mondja meg valaki, hogy nézzék ezek után az evangélikus, presbiteriánus, zsidó gyerekek a sorozatot?), ugyanakkor meg a világ és az élő emberek problémái, lelkivilága messzemenően meghaladja egy televízió képernyőjét. Nagyon kár, hogy jezsuita papoknak ennyire nem jelent ez semmit. Már azon sem lepődnék meg, ha rövidesen boldoggá, azután pedig szentté avatnánk Homer J. Simpsont, példás és istenszerető életvitelének jutalmául. Legalább lenne egy újabb szentté avatási per, ami felemészti az emberek pénzét, miközben milliók halnak éhen. De sebaj, őket majd a Szent Vendégsztár gondviselésére bízzuk.

Híd

2010-10-07T14:25:00.000-07:00

...A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra....

How high?

2010-09-28T10:39:00.000-07:00

Van bennünk valami, ami folyamatosan felfele hív. Nem

tudni, mi az, lehet, valami genetikai kód, vagy hasonló,(Szendi Gábor szerint hitmodul van az ember agyában, azaz egy olyan terület, ami azért felelős, hogy az ember hinni tudjon, és vágyjon is arra, hogy higgyen) de az is lehet, hogy valamiféle magasabb szellemi szféra. Minden esetre érdekes, hogy a túléléshez egyáltalán nem szükséges, hogy az ember ideá(lo)khoz ragaszkodjék. Mármint, a biológiai túléléshez. Ahhoz simán elegendő az, hogy van hol lakni, van mit enni, van kivel....khmmm. Nem is meglepő, hogy nagyon sokan

így élnek. Azonban van valami, amitől az ember azt érzi, hogy ez nem minden, hogy ez nem elég. Hogy van valami magasabb, tökéletesebb, eszményibb valóság, és akármi is van, mindenki folyton fel akar emelkednil. Mert az is érdekes, hogy ez a "valami", ez valahol "fent" van, és valahogy minél fennebb megyünk, annál melegebb és fényesebb lesz minden. Ilyenkor aztán megszülenek az ötletek, hogy építsünk Pisában tornyot, másszuk meg a Mount Everestet, csináljunk repülőgépet, landoljunk a Holdon. És ritkán tudjuk, hogy mindezt azért tesszük, mert ami van, az nem elég, és amit keresünk, az meghaladja azt, amiben élünk, mégpedig felfelé. Hogy ez a fizikai világban úgy fejeződik ki, hogy szeretünk hegyet mászni, hát kérem! Mindennek megvan a maga helye. Tudati szinten megközelítve a dolgot, a magasabb állapotok elérésekor az ember azt veszi észre, hogy ha lenéz, akkor az addig oly fontos dolgok aprócskára töpörödnek, és egészen más dolgok lesznek fontosak. Lehet, hogy a valódi túléléshez kell ez, lehet, ha nem így lenne, és Buddha, Jézus és a többiek nem mutatták volna az utat, már rég nem létezne az ember. Hogy átvágjunk akadályokon, hogy megértsünk és megharcoljunk dolgokat, hogy felnőjjünk (ismét csak fel!), és talán a legmagasabb szinten, ha lehet ezt így nevezni, elfogadjunk és szeressünk, ahoz az kell, hogy a kicsinyességet magunk alatt hagyjunk, és magunk felé emelkedjünk. Félni is lehet közben, mert a mélység néha ijesztő és szédítő, de vajon, megéri-e úgy élni, hogy közben nem veszünk tudomást arról, hogy hol is vagyun, ráadásul még körülnézni is elfelejtünk?

Mi történik, ha...?

2010-08-09T13:18:00.000-07:00

Mi történik, ha alszol? S mi történik, ha álmot látsz? S mi történik, ha álmodban a mennyben jársz és leszakítasz egy különös, gyönyörû virágot? S mi történik, ha felébredvén a virág ott a kezedben? Nos, mi van akkor?

(D. Chopra)

Ami normális-és ami nem

2010-08-05T05:59:00.000-07:00

Mindennapi komunikációs megszokottságunk éterében legalább hússzor elhangzik ajkunkról a kifejezés: ez (nem) normális! De beszélünk elég gyakran a (nem) normális paraméterekről, (nem) normális esetről, (nem) normális állapotról, (nem) normális fejlődésről, (nem) normális testmagasságról, (nem) normális intelligenciáról, (nem) normális gondolkodásról, (nem) normális érzésekről, (nem) normális hozzáállásról, (nem) normális emberekről. Ha már az embernél tartunk, aki számunkra érthető és sajátos módon fontos, talán érdemes mgemlítenünk néhány szembeötlő dolgot, ami az ő normalitásával kapcsolatos lehet.

Pszichológiai alapértelmezés szerint a normális ember olyasvalaki, akinek hatékony a valóságészlelése, viselkedésének akaratlagos szabályozási képessége, önértékelése, elfogadása, képes érzelmi kapcsolatokat kialakítani, képességeit alkotótevékenységekben kifejezni. (Nem szeretnék abba bonyolódni, hogy mi is az, hogy valóság, mit jelent az akarat, a helyes önértékelés, kreativitás-ami például nem egy "szakember" véleménye szerint a depresszió jele és terméke....) Abban szintén megállapodik a pszichológia, hogy a normálistól eltérő viselkedést betegségnek nevezi, ugyanakkor kimondja, hogy az "egészséges" és "beteg" közötti határvonal egyáltalán nem egyértelmű. Mindez persze egy adott társadalmi rendszer kritériumai szerint, hiszen látható, hogy ez a körülírás meglehetősen szegényes, ráadásul világosan kimutatja, hogy az abnormalitás definició szerint nem más, mint eltérés a megszokott normáktól, a normálistól. Ebben a megközelítésben azoknak a személyeknek, akik hangokat hallanak, miközben látszólag senki nem beszél hozzájuk, a gyógyulásuknak egyetlen módja az, hogy olyan helyre utazzanak, ahol a társadalmi, törzsi szokások szerint ez teljesen elfogadható, mondhatni, normális. Meredek és embertelen az, hogy valakit csak azért nevezzünk betegnek, mert olyan dolgokat tesz, hall, mondd, amely számunkra, és az épp divatban levő pszichiátriai irányzatok számára elfogadhatatlan. Talán van valaki, aki ismeri a Végső Igazságot?

A kérdést, úgy gondolom, sokkal inkább úgy érdemes feltenni, hogy élhető-e az az élet, amelyet az egyén folytat, és hoz-e számára boldog, egyensúlyos kapcsolatokat? A megoldás, vagy ha úgy akarjuk, a válasz éppen az egyensúlyban lelhető fel. Féretéve a normalitással kapcsolatos, tanult és rögzült cimkézési sémákat, figyeljük meg, mi történik, ha hagyjuk, hogy a dolgok napvilágra kerüljenek. Nyilvánvaló, hogy létezik egy (vagy több) kritériumrendszer, az adott területeken belül, amelyben elengedhetelenül szükséges, hogy bizonyos korlátozások szerint értékeljük az életünk dolgait. Ilyen például a vércukorszint is, amely meghatározott értékek között normálisnak tekinthető, ellenkező esetben hipo-, illetve hiperglikémiáról beszélünk, és ennek súlyos következményei lehetnek az egészségünkre nézve. Azonban ha görcsösen ragaszkodunk az életünk mélyrétegeivel kapcsolatos korlátozások betartására, nem csupán a másik embert, de önmagunkat is megfosztjuk a fejlődés lehetőségeitől. A normativák, ha jól viszonyulunk hozzájuk, rengeteget segítenek bennünket, hogy önmagunkat megtaláljuk, és boldog, kiegyensúlyozott, teljes életet éljünk. Csak arra kell vigyázni, hogy sose azonosuljunk velük, inkább tekintsük őket lépcsőfokoknak, és mindezek mellett legyünk azok, akik akarunk lenni.

Nem ritka az, hogy olyan elvárásokkal nézünk szembe, amelyek teljesen idegenek belső világunktól, de eleget kell tennünk nekik, ha úgynevezett normális életet akarunk élni. Tisztán kell látni azt is, hogy egy normativákkal felszerelt társadalmi rendszer nem individumcentrikus, és még kevésbé törekszik arra, hogy az individum köré formálódott sajátos, egyéni változókat elismerje magáénak. Félre ne értsetek, ez így teljesen rendben van! Ha nem így lenne, egyetlen társadalom sem létezne, vagy létezett volna. Mindemellett érdekes tény, hogy a legtöbb értékrendet, amit egy hatékonyan együttélő csoport követ, olyan egyének szültek meg, akiknek volt bátorságuk szembenézni a saját félelmükkel, és kilépni a megszokottból és az elfogadottból, és megtalálni a módját annak, hogy általuk új, merészebb, tágasabb, boldogabb együttélés szülessen az emberek között. És bár ez eléggé ellenmondásosnak látszik, ennek az egyensúlya az, amely meghatározza éltünket.

Az, hogy mit fogadunk el, nagy mértékben a kondicionáltságunktól függ, és attól, hogy milyen környezeti és társadalmi hatásoknak voltunk kitéve, és ezekbe milyen szubjektív motivációk épültek be. Ebből kimozdulva, néhány egyéni példa a kontraszt kedvéért:

Indiában teljesen normális, hogy a tehetősebb kasztok férfiainak több nejük van, és kedvükre válogatnak köztük.

Európában teljesen normális, hogy egy férfinak egy (sem) felesége van, és nem szükseges, hogy az a kedvére legyen.

Darwin szerint teljesen normális, hogy az élet evolúció eredménye.

Jehova Tanúi szerint teljesen normális, hogy az élet véletlenektől mentes, isteni teremtés eredménye.

A reformátusok szerint teljesen normális, hogy papjai nősülnek, és ugyanolyan emberek, mint más földi halandó.

A Katolikus Egyház szerint teljesen normális, hogy a legszorosabb szeretetkapcsolattól fosztja meg papjait, és ezáltal egy külön fajt alkot belőlük.

Hitler szerint teljesen normális, hogy a zsidók csak szappannak valók, semmi másnak.

A zsidók szerint teljesen normális, hogy évekig menekültek a holokauszt emlékétől.

Belgiumban teljesen normális, hogy a metamizol évek óta betiltott hatóanyag, és csak nagyon indokolt esteben alkalmazható.

Romániában teljesen normális, hogy naponta húsz doboz Algocalmint adunk el, mindenfajta lelkifurdalás nélkül.

Mindenkor, amikor valakit felcimkézünk azzal, hogy tettei, gondolatai, érzései, élete szerintünk nem normális, két dolog jusson eszünkbe:

-a jelen helyzetében, lelki, szellemi, családi és egyéb hátterével együtt neki az a legkézenfekvőbb megnyilvánulása

-mit tennénk, ha a helyében lennénk?

Szerintem teljesen normális, hogy normális dolgok nem léteznek, és minnél inkább hangoztatjuk valaminek a normalitását, annál elgondolkodtatóbb, hogy miért tesszük.

Mások szerint normális, hogy őrült vagyok.

Lovefield-hatás és ellenhatás

2010-07-01T11:46:00.000-07:00

http://www.youtube.com/watch%3Fv%3D4meeZifCVro

Amikor a kagyló gyöngyöt terem (-részletek egy lány feljegyzéseiből)

2010-05-21T14:26:00.001-07:00

Az álmok nagyon furák tudnak lenni-mondta. Simított egyet a haján, talán kissé zavarban volt még, de aztán lazán kinyújtózótt az ágyon. -Miért mondod ezt?-kérdeztem, és arra gondoltam, ha sejtésem szerint nem éppen egy érdekfeszítő, hosszas és tartalmas beszégetésre készülnénk, valószínű, hogy egyszerűen csak hagynám, hogy az ölembe hajtsa a fejét, én meg belefúrnám ujjaimat a puha hajába. Ahogy ez az érzésekkel kevert gondolat átsuhant rajtam, odébb csúsztam, hogy még elenyésző lehetőséget se adjak a dolok ilyen irányú alakulásának. Még csak az kéne... Na, és erre mit tesz? Vakmerő, pimasz, kissé ügyetlen mozdulatokkal az ölembe furakodik...-na, na, várj egy pillanatot, azt mondod, hogy ő...ő??-Ó, igen, ne tudd meg! Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, az is, hogy éppen én, az is, hogy éppen ő, az is, hogy ott, és akkor, és úgy...ó, ha tudnád! Mindenesetre az első pillanatokban teljesen lefagytam, egyálatalán nem erre számítottam, semmiképpen. Vagyis, pontosabban, semmire sem számítottam, még arra sem voltam tudatos, csak ebben a pillanatban, hogy valahol mélyen már vágytam ezt. Na, és tudod, ahogy elkezdte az álmokról a sztorit, pont az jutott eszemebe, hogy valamikor még hónapokkal ezelőtt egy csomót álmodtam vele...-vele? marmint hogyhogy vele?-Hát vele, ővele, érted? Én sem igazán értettem, mit keres az álmaimban, nevteségesnek tartottam amúgy is, hogy az agy alvás közben miket produkál. Igaz, el is meséltem neki, de hidd el, legalább annyira csodálkozott, mint én. Aztán teljesen elfelejtettük. Na, s így.-(Láttam, hogy mondott volna még valamit, de aztán csak beharapta az alsó ajkát. Úgy tett, mintha itt abba akarná hagyni a mesélést, de aztán újra belekezdett).-Szóval, csak úgy, slussz, belefeküdt az ölembe. Behunyta a szemét, és nem szólt egy szót sem. Szokványos esetben, óó, mi a szokványos eset??..na, szóval, más esetben lehet, hogy nagyon kínosan éreztem volna magam, de ez valahogy más volt. Mondtam már, mintha ezer éve...de hisz te tudod, milyen. (Bólogattam, mert az jutott eszembe, hogy velem is hasonló történt. Villámcsapásként ért a dolog, később derült ki számomra, hogy valahol régen készülődött már. Fene tudja, ezek a dolgok tényleg "csakúgy" megtörténnek, senki sem várja, nem számít rá. Teljesen "szokványos" este, "szokványos" helyzettel, legalábbis kezdetben. Aztán egyszerre minden megváltozik, vagyis tudatossá lesz. Emlékszem, amikor belém hasított a felismerés, azt hittem, meghalok, szó szerint. A kezem reszketett, és az ajkaim hidegek voltak, egy szót sem tudtam szólni. Egyszerre volt ijesztő és döbbenetes élmény. Úgy szorított, fogott magához, mintha mindig is ez lett volna természetes létállapotunk, mintha csak ezért találkoztunk volna. Azt hittem, csak üres beszéd, hogy az idő megáll...de tényleg megállt! Jelenlétélményem volt....nem is tudom, hogy lehetne ezt szavakkal megformázni. Akkor tudtam meg magamról, hogy bennem élt mindvégig. Éreztem az érzéseit, és ez teljesen új volt, valóságos, hiteles. Egyetlen este alatt, amikor az ölemben feküdt, becsukott szemmel, és az arcán táncoló ujjaim nyomán finoman összerezzent, minden egy lett. Valahogy úgy éreztem, hogy ez az az, amit kerestem. Kerestem én?...Ez az a valóság, amiben élni tudok. Az a látás és az a tekintet, amelyben meztelen fürdök. Valami, ami elemi erővel összeköt, és ezen sem én, sem ő nem tudunk változtatni. Na, persze, nem is akarunk. Legalábbis nem akartunk, aztán ki tudja? Arra gondolok, hogy végül is, valahol mindenki ezt keresi, csak hát nekünk adott volt minden, és adottak voltunk mi, egymásnak. Kell ennél több? Mi lehet ennél több? És ha lehet, hol van az? ...Én azt hiszem, ez az igazi ajándék. Amit nem tudunk felértékelni. Amire nem tudjuk azt mondani, hogy ez "megható", "szép", "érdemes", hogy nem tudjuk azt mondani, hogy ez "kapcsolat"-e, "viszony"-e, vagy pusztán csak "szerelem". Valami ezeken túlmutat, és ez a valami, ez valami...valami elképesztő. Kicsalja az emberből az álmait, az energiát, ami nem fogy el, hanem megsokszorozódik, és magát az embert...)-Szóval, akkor azt mondta nekem, tudod, hogy "ismersz, és mégis ismersz". És ez olyan hihetetlen...

Eső után

2010-05-20T10:31:00.000-07:00

Kérem, ne fotózzanak, épp most jöttem a zuhany alól!

Új világrend?

2010-05-20T02:21:00.001-07:00

http://hatterhatalom.co.cc/?q=uj-vilagrend-es-ami-lesz

Széttört üvegpillangó

2010-04-01T12:23:00.000-07:00

Nagycsütörtök van. Azon gondolkodom, hogy még néhány perc, és nagypéntek. Valami készül, és én nem vagyok ott. Keresem az ízét, a hangulatát, de nem találom. Már akkor feltűnt, amikor a templomban megláttam, fekete vászonnal letakarva. Bizarr volt és ijesztő. Mozdulatlan, halott, és oda nem illő. Végignéztem az embereken, mindenki sötét ruhában volt, komor arccal, beesetten, üres szemekkel. Mint akik temetésen vannak, gyászosan előreejtett vállak ültek a padokban, foszladozó hangon siránkozva valami embertelenül szenvelgős, idejemúlt dallamon. Nem szerettem az érzést, ami bennem volt, nem tudtam azonosulni vele. Nem sok tartott vissza, hogy kirohanjak, a fehér kabátom amúgy is túlságosan elütött a közegtől, és azt hiszem, a hangulatom még inkább.

Készül valami. Érzem én azt, csak nem tudom, mi készül. Mert az, amit évek óta figyelek, az már lekopott forma. Hogy megkínozták, megalázták, felszegezték, megfosztották. Hogy meghalt. Ezt tudom. Nem újdonság. Semmi értelme, hogy minden évben újrakezdjük. Mert már semmit nem érzünk belőle, már régen semmi közünk hozzá, már nem a miénk. Ami megmaradt nekünk, az az önsajnálat, a bűntudat, és a magyarázkodás, hogy miért vagyunk érzéketlenek, boldogtalanok, hidegek és szeretetlenek. Ha egyáltalán még van magyarázkodás. Egyébként is, nem tökmindegy az egész felhajtás? Mi értelme az áldozatnak, ha nincs bennünk irgalom? Állítólag egyetlen igazi üzenete volt e horrorisztikus hős halálának, amely nagyjából azt az életfeladatot tűzte ki nekünk célul, hogy szeressük magunkat és egymást-bármilyen hihetetlen, csak ilyen sorrendben lehetséges. Ehez képest meg betegre gyömöszöljük az agyunkat tudománnyal, ami valamiféle halott istenről szól, sikeresen megnyessük a becsület, az önbecsülés, önbizalom, a szabadság, a természetes szexualitás, a hiteles élet, a béke, az igaz kapcsolatok virágzó fáját magunkban és másokban. Tesszük ezt természetesen a mindenekfölötti és abszolúte csodálatos szeretet nevében. És voilá, máris elérkeztünk a szeretet skizofréniájához: tüzet tűzzel...Mindeközben meg elragadóan siránkozunk egy olyasvalaki "sírja" előtt, -mintha nem lenne egyértelmű, hogy magunkat gyászoljuk-, aki a fejét verné a falba, ha tehetné, és az egész őrjöngő tömeget pszihiátriai kezelés alá iktatná. No, nem megtorlásképpen, pusztán csak azért, hogy hátha valami csoda folytán végre belátjuk, hogy amit művelünk, az nemhogy istentelen, hanem embertelen, aljas, hazug, képmutató, aberrált, és ezerszer inkább szól a saját önzésünkről, mint a szeretetről. És akkor talán volna értelme annak, hogy ha valaki annyira szeret, hogy meghalna értünk, akkor annyira is, hogy élni képes értünk, mert ez nagyobb áldozat, ha már itt tartunk. És levennénk a fekete vásznat a fehér falról, mert ami él, azt nem lehet többé megölni, és szétnéznénk, és mosolyognánk egymásra, és nem kellene félnünk és bujkálva szeretnünk, mert tudnánk, hogy a világon minden értünk van, az élet élni akar, és mi nem folytanánk meg, nyitott szemmel járnánk, és meglátnánk a magban a gyümölcsöt, élnénk a lehetőségeinkkel, a bölcsességünkkel, tudnánk, hogy Isten nem bocsájt meg, mert nem ítélkezik, és nem keresnénk a könyvekben és a szabályokban, mert rájönnénk, hogy bennünk van.

De addig még jó is, hogy otthagyjuk a fekete vásznat. Igy legalább nem látjuk az arcán a legördülő könycseppeket...De az arcát sem.

A kert közepe

2010-03-12T01:47:00.000-08:00

Ott áll egy fa, amelyről Isten megtiltotta, hogy gyümölcsöt vegyünk. A kíváncsiság mégis hajt, és megszegjük a tilalmat. A következmény nem rögtön látszik. Hiszen a gyümölcs jó, nem kapunk tőle gyomorrontást. Oly ártatlannak tűnik, hogy többet tudjunk jóról és rosszról. Telik az idő, s egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy tudásba zártuk a jót és a rosszat. Négyszögletbe a kört. Összeilleszthetetlen alakzatok.

Tudásunk nagyon értékes, de csak akkor, ha azt is elfogadjuk, hogy a dolgok lényegét, azaz közepét nem tudással szerezzük meg. Az ember hajlamos megfordítani a dolgot: szeretné a kör közepét birtokolni, és mindenki mást elküldeni onnan.

Akik hasznosak, azok valahol belül maradhatnak a körön, de akik haszontalanok, azok kiszorulnak. A baj csak az, hogy az ilyen köröket nem lehet harmóniába hozni. Mindenki a maga vallását kezdi élni. Önmagunk fölé lépünk. De ezzel éppen önmagunkat tapossuk el. Ezt akadályozza meg [Jézus], aki az emberi emberre építi az emberfeletti embert.

Sánta János

Háegyennegy

2010-01-28T09:33:00.000-08:00

Csitulni látszik a médiafelhajtás a rémséges, pusztító sertésinfluenza körül. Több oltóközpontot is bezártak, mivel a lakosság nem mutatott különösebb érdeklődést a vélhetően katasztrófális mellékhatásokkal rendelkező vakcina iránt. Nem is csoda, hiszen a napokban még a kapszidfenekük is befagyhatott a szerencsétlen vírusoknak, nemhogy bármiféle fertőzőképes akcióra is képesek lettek volna. Azért nem árt az óvatosság, mert azt mondják a nagyok, hogy most csak lesben állnak a piszkok, és sunyi módon mutálódnak jobbra-balra, hogy megújult erővel, és errenessükön gonosz mosollyal újra támadásba lendüljenek. A huszonegyedik század egyik legjobban kidolgozott, legszélesebben mediatizált tömegmanipulációs kísérletéről beszélünk. Hónapok óta rettegésben tartja a világot, emberek milliói esnek súlyos depresszióba a lehetséges következményektől való félelmükben. Azok, akik már a kezdet kezdetén, a nem kellőképpen tesztelt oltóanyag szinte, vagy egészen önkezűleg történő beadása után körmükön patásodást, testükön erős sörték megjelenését, fülkagylóik terebélyesedését figyeltél meg, mára már egy biztonságos helyen vannak, a társadalom még egészségesnek mondható egyedeitől távol eső helyen. Ez utóbbi csoport megoszlik a "nemérdekel" és a "jajistenemmileszhaelkapom" két szélsőséges formája között. Az első csoport egyedei a magas értelmiségből, illetve a társadalom perifériájára szorított, mindemellett csökkent emocionális és értelmi képességekkel rendelkező, hajléktalan rétegből kerülnek ki. Második csoportba tartozik a Föld lakosságának több, mint kéharmada, tehát azok az egyedek, akik átlagosnak mondható intelligenciahányadossal és tudással rendelkeznek, a témában való bárminemű mélyreható ismeret nélkül. Őket röviden hisztériásoknak is szokás nevezni. Namármost, adott ez a kis girnyó vírus, a maga szerencsétlen genetikai kombinációjával, amelynek következtében, valamely rejtélyes oknál fogva erős affinitást mutat a Homo sapiens sapiens bizonyos egyedei iránt. Mind tudjuk, ezen egyedek általában gyanúsan sok betegégtől gyötörtetett múlttal rendelkeznek, és elhalálozásuk rejtélyes okának pontosítására fennhangon kihirdetik mindenféle komunikációs csatornán: a bűnbak a fent említett parányi kórokozó, természetesen többedmagával. Annak ellenére persze, hogy az intézmenyek, amelyek utolsó kenetként a fehér lepedőt tolják a szerencsétlen áldozat arcába, kötelességükhöz híven egy vakhangot sem adnak ki arról, hogy minek következtében hunyt el a célszemély. (Itt szeretném zárójelben megjegyezni, hogy becsülettel írható a vírus javára a tény, hogy nem személyválogató, hiszen már voltak olyan értesülések, melyek szerint az elhunyt az igazságszolgáltatás fakabátos képviselője volt.) Röviden összefogalva tehát, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy valamely érdekeltség következtében valahol útjára bocsátottak egy kedves kis mikroszkópikus lényt, hogy megtizedelje az emberiséget, talán a globális túlnépesedés megfékezése végett. Nem is csoda, gondoljunk csak Kínára. Apropó Kína, néhány éve még az égből készült alászállni a vész, szintén ugyanilyen célzattal. Ki ne emlékezne a papírzsepivel szaladgáló, tüsszögő tyúkokra, akik kétségbeesett károgással hozták az emberiség tudtára: itt a vég! Érdekes jellegzetessége a dolognak, hogy a történelem megismétli önmagát, már ami az eredendőséget illeti. Valahogy mindig a pajtából jön a veszély...

Az ember azt gondolná, hogy régen ilyesmi elő sem fordult. Még hogy madár, meg influenza? Azonban aki így látja, annak nem csupán történelmi, hanem irodalmi, és egyébfajta műveltsége is meglehetősen hiányos. Gondoljunk csak Szilágyi Erzsébetre. (Hitelesség és a gyengébbek kedvéért: Hunyadi János özvegye, Hunyadi Mátyás édesanyja.) A történet ismerős, 1457-et írunk. (Több, mint ötszáz éves történelem!!!) Erzsébet, alighogy megírja levelét fiának, fekete viaszból tesz rá pecsétet. (Hátborzongató deja vu, ha valaki emlékszik még a szintén néhány éve trendinek számító Baccillus anthracis világkörüli turnéjának szinte kizárólagosnak hitt utaztatási módozatára!). Próbálja elküldeni Prágába így is, úgy is, de nem sikerül, pedig sokan vállalkoznának rá. (Népességnövekedés!). Végül egy fekete madár fertőződik meg, mert megkaparintja a levelet, de mire észbe kap az udvar népe, már hetethét országon is túl van.

Szalad a Sokaság Nyomba, hogy lelõje.

Madarat Nem egyet, Százat is meglõnek:

Híre sincs, Nyoma sincs A levélvivõnek.

Szóval, aki még mindig azt hiszi, hogy ez újkeletű...Disznó, vagy tyúk, egyre megy. Nem kell annyira félni tőle. S talán akkor nem vonzzuk be az életünkbe.

Angel

2010-01-24T13:45:00.000-08:00

Na, valahogy így kezdődik el az élet ismét. Hideg, lelketlen körtáncát megjárva, megerősödve, és hitetlen hittel, újra. Sokmindent megtanultam az elmúlt néhány hónapban.

Hogy vannak emberek, akik egyszerűen csak megérzik azt, hogy mi történik azokkal, akiket szeretnek. És vannak emberek, akiknek a sorsa valamiért összeforr akkor is, ha azok, akik szeretik őket, megérzik azt, hogy mi történik velük.

Hogy vannak emberek, akik félnek. És vannak, akik erőt kapnak a kétség közepén.

Hogy vannak emberek, akikről azt hisszük, mellettünk állnak, és kiderül róluk, hogy mégsem. És vannak, akikről nem tudjuk, hogy mindvégig ott voltak.

Hogy vannak emberek, akik azt hiszik, nekik kell irányítani a világot. És vannak emberek, akik megélik a változásokat.

Hogy vannak emberek, akik sosem gondolnak arra, ami megtörténhet. És vannak, akik tudják, hogy megtörténik.

Hogy vannak emberek, akik nem mernek túllépni a saját korlátaikon. És vannak, akik Élnek.

Mindezeken túl pedig, vannak angyalok. Itt, közöttünk.

És minden: kegyelem.

Mozaik

2009-06-27T13:53:00.000-07:00

Egy kedves, rég nem látott barátom egyszer azt mondta: "nem baj, ha összetörik a szíved. Az apró darabokból igen szép mozaikot lehet készíteni...". Bevallom, akkor és ott nem igazán tudtam örülni ennek. Aztán lassan kiderült, hogy igaza volt. Mint általában. Rájöttem, hogy igaz a mondás, miszerint: ahol Isten becsuk egy ajtót, kinyit egy ablakot. Ha elveszítünk valakit, az élet kárpótol érte. Új világok lépnek a régiek helyébe, és néha, ha van elég bátorságunk ahhoz, hogy elengedjük a dolgokat, egészen meglepődünk, mennyire nem áll meg az élet. Váratlan fordulatokban tálcán kínálja elénk a lehetőségeket. Szeretem az ilyen pillanatokat. Ilyenkor érzem azt, hogy élek. Mindenki más hang, szín, más tapintás, más íz, más illat. Más forgatag, más múlt, más vágyvilág. Néha jó beleülni ebbe a szinfóniába, kézbe venni a széttört darabokat, és összeillesztgetni. Csak úgy, ahogy jönnek, válogatás nélkül élvezni a jelenlét örömét, duruzsolni a lomha cigarettafüst felhomályában egy forró teával és hagyni, hogy a dolgok hassanak. Meglepő módon egyszercsak a darabok elkezdenek maguktól helyezkedni, és összeállni. Nem számít már, hogy mi volt, és mi lesz, csak az szamít, ami van. A többi elveszett darabka is megkerül egyszer. Mind visszajön azon az ablakon.

Eső után...

2009-06-25T12:55:00.000-07:00

Látomás (-Részletek egy lány feljegyzéseiből)

2009-06-22T13:03:00.000-07:00

"Az utolsók voltak, akik kiléptek az épületből. Fújt a szél, és a hajnal már lassan éledezett a fák alatt. Látni lehetett, ahogy az égbolt percről percre világosodik a napfelkelte irágyában. Haja lelógott, bele az arcába. Szemei fátyolosak voltak, és kissé mámorosak, talán a bortól, talán valami mástól. Keze bizonytalanul fogta össze a kendőt a vállán. Fázott. A cipőt is szívesen levette volna már, de még nem lehetett. Kiléptek az utcára. Szorosan egymás mellett mentek, és szótlanul szívták magukba a hűvös, harmatszagú levegőt. Ő szólalt meg először. -Fázol?-kérdezte, teljesen feleslegesen. Hangja érdes volt, rekedt, zárt. Sötéten fénylő szemeit a hajnalpír fele fordította, vádlóan. Jobb szerette volna, ha még mindig éjszaka van. A lány szorosabbra húzta magán a fekete kendőt, és szótlanul intette, hogy nem. Aztán elmosolyodott magában: már napok óta hazudott neki. És magának is. Most azonban, hogy előtte is világossá vált mindez, valami bánatos nyugalom szállta meg. De az is lehet, hogy túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy bármit is gondoljon. Engedte, hogy sodorja az ár. Amikor tegnap megcsókolta őt, nem is váratlanul, mondhatni sorsszerűen a szűk sikátorban, nem érzete a szenvedély ízét. A fiú ajkai szinte hidegek voltak, erőtlenek, élettelenek, és mégis erőszakosak, követelőzőek. -Már nem annyira-válaszolta. Maga is meglepődött, mennyire könnyen ment egészen mást mondani. Az teste remegett. Nem csak a hidegtől, hanem a felismeréstől, ahogy ott ment mellette a férfi, időtlen ideje már, talán többezer éve-és most először érezte idegennek, távolinak, közömbösnek. Kábultnak hitt tudatában és lüktető ereiben, női testének minden meg nem tett mozdulatában ott volt a válasz. Már tudta, és azt is tudta, hogy a kérdés sohasem létezett igazán. A világ, ahol ők ketten találkoztak, nem létezett, mert semmi sem volt, ami összetartotta volna. Nem volt valóság benne, sem szín, árnyalat, zene, tánc, nem voltak mosolyok, illatok, rezdülések, könnyek és sóhajtások. Nem volt benne élet. És legfőléppen: nyugalom. Az utóbbi néhány nap, mint egy állandósult készenléti állapot, úgy robbant be az életébe, annak ellenére, hogy hónapok óta vágyott rá. Mégis, nem akart semmit sem eltervezni, teret adott az életnek, de az élet beszorult a falak közé. Fuldokolni látszott, ő is, és a férfi is. Ekkor megfogta a kezét, és ő ujjait belefonta a férfi ujjai közé. A szél arcába fújta cigarettafüsttől telített, széthullott fürtjeit. Sírni szeretett volna. Lágy, meg nem szűnő könnyekkel, órákon keresztül. Ehelyett szótlanul, szenvtelen arcall, botladozva ment, hallgatta a hamis történeteket, ismételten, türelmesen, a férfi álszabadságáról. Tudta, hogy már jó ideje csak magának beszél, de már nem zavarta az, hogy nem figyelt őrá, és ha mégis, ez a figyelem valami különös visszahatás, reflexió vágyával született. A ferfi, aki mellette haladt, nem őt szerette, hanem a lehetőséget, ami vele járt. Ki akarta menekíteni magát egy olyan világból, melynek falai között lassú lépésekkel, de egyenesen a pusztulásba tartott. Megálltak egy pillanatra. Békés pillanat volt. Egyetlen pillanat, mélyről jövő, nem követelőző, magányos, halk tekintettekkel. A fiú magához húzta a lányt, és átölelte. Szorosan tartotta néhány pillanatig, aztán elegedte, megfordult, és elment. A lány várt néhány másodpercig, hogy megízleje az elszakadás fájdalmát, aztán bement...Lehunytam a szemem. Amikor kinyitottam, ott álltak egymással szemben, mozdulatlanul."

Az már nem én lennék

2009-05-26T12:45:00.000-07:00

Sok-sok kemény, munkával töltött nap, hét van mögöttem, mögöttünk. De megérte! Aki ott volt, láthatta, érezhette. Őszintén mondom, nem számítottam arra, ami történt. Egészen elmerültem a folyamatban, ki gondolt arra, milyen lesz a fogadtatás? Az alkotás öröme, a felszabadulás, az önkifejezés öröme mellett az elfogadás és a meglepetés örömével néztünk szembe. Köszönöm mindenkinek, aki mellettem, mellettünk állt! Csodás est volt! Annál is inkább, mert most tudatosult bennem igazán, hogy csak akkor érek valamit magam számára, ha nem alkuszom meg. Mert az már nem én lennék. Ezt már régebb is mondtam Neked, de ma talán még időszerűbb: fontosabb vagy annál. Jójó, tudom, hogy utálod, amikor ezt mondom, s nem is akarod érteni, de ez így van nagyon jól, mert a pillanat mindent meghoz, amit kell. Csak benne kell élni. Azért köszönöm Neked azt a pillanatot.

Nahát!

2009-04-21T11:17:00.000-07:00

A hétvége terméke. Persze, csak fotókból, a teljsség ígénye nélkül. Igazán csinos kis pele volt!

Tavasz

2009-03-23T12:35:00.000-07:00

Na, hát én már nagyon unom a telet, mégis még a ma esti sétánál is jégdarabok potyogtak a fejemre. Azonban, úgy tűnik, amióta Mazsoláról leevettük a téli gumikat, mégiscsak kitavaszodott kicsit. Persze, lehet, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz, de mostanában Mazsola olya szomorú, gondoltam, talán ennek örülne egy kicsit. A hét végén Vármezőben anyuékkal az erdőben sétáltunk, és virágokat kerestünk a vastag, puha avarban. Hát igen, van, aki őzek után jár az erdőn, és van, aki virágok után. És találtunk!

Énekellek magamhoz

2009-02-17T11:37:00.000-08:00

Ha eldobod a szerelmed, nem lesz semmid. Nem lesz álmod, történeted, semmid... Ritkán írok filmekről kommentet. De ez, ez valami különleges volt most számomra. Az is ritka, hogy rögtön a film után ne bírjak magammal. De ennek nem tudtam ellenállni, még én sem. Azt hiszem, elsősorban esztétikailag varázsolt el, ott fogott meg, ahol nagyon is érzékeny vagyok: a szépségnél. Gyönyörűszép, elképesztően kontrasztos, hihetetlenül tiszta, panorámikus, valóságos, élénk, és még sorolhatnám. S különös, mégsem giccses, mű, vagy túldíszített. És a kedvencem, az az arany fény, a lemenő Nap sugarainak bronzpalettája, a fény, amelynek ölelésében minden ember arca kisimul, számtalanszor megjelenik. A történet maga a változatosság, drámai és megnyerő, címszavakban: halál, harc, szerelem. A kissé makacs asszony, aki farmer lesz a sors különös fordulatából, és kezébe veszi az életét, a férfi, aki úgy szeret, mint egy csendes, mély öblű folyó: halkan, de erősen és teljesen, a szabadság, aki egy félvér benszülött kisfiú képében tűnik fel, mind egy egységes formában ölt testet. Ausztrália. A kontinens, ahol értelme van a túlélésért folytatott küzdelem minden apró cselekedetének, a gyűlölködés közepén az összetartásnak, a kihívásnak a szerelemben, a miszikának és annak az ősi tudásnak, ami képes a szakadékba rohanó marhacsordát megállítani, ahol értelme van az elválásnak, csak azért, hogy egy dallal énekeljük vissza magunkhoz azokat, akiket szeretünk. Van valami ebben a filmben. Nekem tetszett.

Elmenni messze

2009-02-16T13:03:00.000-08:00

Hát elmentünk. Fene se gondolta, hogy egy gyanútlan péntektizenhárom ilyen galibát fog okozni. Így, utólag visszagondolva persze most már rémlik, hogy egy fekete kutya átblattyogott az úton, balról jobbra (vagy jobbról balra?). Úgy látszik, manapság még a kutyákban sem lehet megbízni. Minden azzal kezdődött, hogy hat óra körül kicsit furcsán kevés fény esett a havas úttestre. Fellöktem a hosszúfényt, s lássatok csudát, hát csak úgy úszott a fényárban a hópihék tengere! Kiment a rövidfény, állapítottuk meg. Nosza, próbálkozás. Kicsit fura volt, hogy egyszerre mindkettő, kivettük hát az összes bíztosítékot. Mindegyik ép volt. Nem maradt más, csak az égők. Még mindig furán egyszerre. Míg kioperáltuk az egyiket, a kezem szétfagyott, Marci világított, majd váltottunk. Csak egy tartalékom volt, szükségünk volt még egyre. Milyen furcsa, hogy egyszerre mindkettő! A következő kútnál megvettük, majd azt is beoperáltuk. Nem hittük el, hogy véletlen: egyszerre mindkettő. De végül minden rendben lett, gyönyörű, új, olajozott fényben továbbhaladtunk. Nem egészen sokáig, mert akkor eddigi életem legőrültebb előzését hajottam végre. Azzal nem is volt baj, csak épp finomjeges volt az úttest. Volán el, hátsó kerék kicsúsz, tekerés, volán el, hátsó kerék ki másik oldalra. Akkor már hagytam, hadd menjen, s Mazsola szépen kipördült, majd befordult az ellenkező sávba, éppen úgy, mintha vissza akarna indulni. Vettük a levegőt, meg a pillanatot szaporán, már jöttek is szembe, szidtak, mint a bokrot, s be kell vallanom, igazuk volt, még akkor is, ha nem láttam őket időben. Midnenesetre, azokban a percekben hálát adtam, hogy így esett, és ismételten bocsánatot kérek azoktól, akik velem voltak, és akikért vállaltam a felelősséget. Na, de minden jó, ha a vége jó, mondaná egy kedves ismerősöm, lassan, de biztosan csak megérkeztünk, és az érzés mindenért kárpótolt. Minden volt ebben a két napban: jó barátok, hóesés, sült pityóka túróval és vajjal, kártya gyertyafényben, szalmával töltött nájlonzsák, nevetés, ölelés. S amit a szavak nem tudnak elmondani, tegyék meg a képek.

Misztérium

2009-02-11T13:42:00.000-08:00

Bejött. Mozgása hosszú, kissé feszes lépteinek köszönhetően elitista vonásokat hordozott. Ahogy megjelent, a levegő egyszerre elkezdett örvényleni, de a következő pillanatban már meg is dermedt. Arcvonásai kissé lágyak voltak, és ahogy beszélt, folyton változtak. Szavai metszőn hasították az izzó jeget, kimondta a rejtett gondolatokat, nevükön nevezte az érzeseket, amiket más nem mert. Mindenkinek a szolgája volt, mert azt tette, amit az emberek nem mertek megtenni, ott volt, ahol vágytak lenni, de nem mertek kockáztatni. Valójában csak egy bábu volt, ami úgy mozgott, ahogy az éppen aktuális bárki kívánta, akár akaratán kívül is. Ő mégis elemi erőket mozgatott, felkavart, és megzavart, összehozott és szétrombolt, de mindig a megfeleő időben, a megfeleő helyen. Mindent ismert, amit ember valaha megtapasztlahat, érzelmi húrokon kvótákat különített el egymástól, és tudta, a szerelem nem más, mint mindent felemésztő tüzes örvény, a boldogság mámortól feszes tömlőjéből kicsurranó nektár. De bármennyire is próbálkoztunk legyőzni, a látszólagos veresége nem befolyásolta őt abban, hogy igazi győztes legyen...Az előadás után spontán találkozót rögtönöztek nekünk a színészekkel. Mivel senki sem volt rá felkészülve, nagyon, nagyon értékes percek voltak. Akkor mondtam én is valamit, amiben benne volt az a szó: misztérium. A Bólyai utcán jöttünk lefele, amikor utolért valaki, hozzáért a vállamhoz, és a fülembe súgta: igen, ez valóban misztérium. Aztán sietve továbbment...

A Kapcsolat

2009-02-08T12:30:00.001-08:00

Minden Kapcsolat érintéssel "kezdődik". A szellem, a lélek, a tekintet, az eszmék, a tudás, az ajkak érintkeznek. Keep in touch-érintésben maradni!

Bevallom, ennek a bejegyzésnek a megírására már több, mint egy hónapja készülök. Valahogy úgy voltam vele, hogy éreztem, kell még valami, amit hozzáteszek, mielőtt kifakadna belőlem. Bár konkrétum "valamiséggel" most sem dicsekszem, érzem, hogy most mégis megszületett. Mert történt valami. Létrejött a Kapcsolat. Ha valaki megkérdezné, mi a kapcsolat, avagy mit jelent kapcsolatban lenni, élni, igencsak meggondolnám, mit válaszolok. Nemcsak azért, mert valamikor, valakik, valahol egy csomó agyrémet ültettek a fejembe e téma kapcsán, hanem azért is, mert most már egészen más kapcsolatokat tekintek kapcsolatnak, mint ezelőtt. Tudom, a kapcsolat sohasem csak az egyik kapcsolódó félben jön létre. Hanem a kettő között. Kapcsolathoz elősorban két szabad akarat kell, amelyet a vágy a kapcsolatra, mint elengedhetetlen tényező, katalizál. Úgy is mondhtanám, hogy közeget ad neki. Az előbb azt írtam, hogy a kapcsolat születik. Nem így van, a kapcsolat nem születik, mert mindig van. Egyszrűen csak felismerjük, nyitottak leszünk rá, és ebben a pillantban áramlani kezd a kapcsolódás. Ez így időben furcsán hangzik, mégis így van. Valójában ami megszületik, az a felismerés. Az már jobban igaz, hogy a kapcsolat alakul. Namármost, vegyünk egy egyszerű példát. Van például a kávéscsésze. Na, jó, nem kávézom, legyen inkább a teáscsésze. Szóval, ott van a teáscsésze a polcon, a konyhában, ragyogó titszán, várakozón. Kora reggel van, épp csak kinyitom a szemem, a konyha még hűs, most még nincs konyhaszagja. Elindulok, forrni teszem a vizet, előveszem a teát, kis papírtasak, illatos, zöld tea jázminnal és narancsvirággal, édesen bódító, mégis üdítő. Itt már kapcsolatok sokasága vonul fel előttem és bennem. Ahogy megérintem a tasakot, ahogy a tea illata az orromba száll, és belefúrja magát a csillók sokaságába, a víz, ahogy körbe-körbejár a kannában, mind sok sok kis kapcsolódás. A világ tele van rengeteg ilyen kapcsolattal, sőt, valójában az egész létezés csupa Kapcsolat, a teremtés egy kapcsolat a teremtő és a teremtett között, a születés, a fizikai világ, nem beszélve az érzésekről, mind ezernyi kapcsolatbót áll. Semmi nem létezik önmagában, azt is mondhatnám, hogy lényünk, életünk kapcsolatok szövevénye. És nem ritkán szövődménye is. Szóval, a teáscsésze. A víz felforrt, a teafű a kezemben. Számomra ez a rituálé legszentebb pillanata, amikor érintkezésbe lép a forró víz, és a száraz növény, és kipattan a Kapcsolat. Valami minőségileg megváltozik, valami új születik: a tea. És mindennek otthona a teáscsésze, mert ebben történik meg a találkozás. Ő adja a közeget, összehozza a vágyakat, még akkor is, ha azok nem tudnak egymásról. Tudom, hogy furcsa erről így beszélni, de azt gondolom, hogy még egy teát sem lehetne megfőzni anélkül, hogy azt ne akarná valami karmikus, vagy kozmikus (vagy miféle?) törvény. És elsősorban természetesen a tea, meg a forró víz. Másfelől meg, emberi vonatkozásban is így működik a dolog. A kapcsolat sohasem, vagy csak ritkán az elvárt és előre eltervezett normák és formák miatt, alapján jön létre. Mindig van valami közeg, miliő, amiben a kapcsolat létrejön. Ahol a vágynak tere van, ahol a megmozdulás élettel letik meg, és elkezd kifele áramlani. Namármost, vegyünk egy másik egyszerű példát. Van például egy ember. Az egyszerűség kedvéért nevezzük csupán Vörösnek. Aztán van egy másik ember, akit ezután Kéknek fogok nevezni. A közeg, amelyben találkoznak, a makrovilág, a Föld nevű bolygó. Még nem tudnak róla, hogy kettőjük között tudatossá lesz a Kapcsolat, de valahol mindketten akarják már. És abban a pillanatban, amikor erre a legnagyobb valószínűséggel a legmegfelelőbb az idő, a hely és a körülmény, a találkozás megtörténik. Mondhatni, "létrejön" (vagy léprejön?) a kapcsolat. Többezer idegsejt, milliónyi atom dolgozik az ügyön, mindent beleadva. Ennek eredményeképpen hangok, képek, illatok(!) kapcsolódnak egymásba, tekintetek, ízek raktározódnak el. Amit nagyon érdekes és érdemes megfigyelni, az az, hogy a kapcsolódás pillanatában minden megváltozik. Nem arról van szó, hogy teljesen más lesz (bár az is megtörténhet), egyszerűen csak változik. Vagyis mozgásban van. Tulajdonképpen ami nem változik meg, az nem "került bele" a kapcsolódási folyamatba. Igy történhet meg az, hogy Vörös már nem annyira vörös, és a Kékben megjelenik egy kis ibolyaszín. Előbb vagy utóbb Kék azon kapja magát, hogy Vörös a cipője orra. És Vörösnek vannak Kék napjai. A bőre alatt van-ahogy mondják-egyik a másiknak. Egy idő után azonban érdekes jelenség lesz megfigyelhető. A teáscsészében állni hagyott tea kezd égető vágyat érezni azirányba, hogy visszaalakuljon vízzé és narancsszirommá. Csakhogy ez az ötlet eleve halott, mert már sose lesz a teából forró víz, és illatos, száraz teafű. Vörös attól fél, hogy elvész az egyénisége, azt hiszi, ha közelebb megy a Kékhez, előbb lila foltos lesz, aztán már ő is Kékké változik. Kék attól fél, ha közelebb jön a Vörös, megszűnik a különcsége, nem lesz többé érdekes. Elkezdenek visszavonulni. És áll a csésze, benne a tea. Romlik, rohad. Egészen addig, amig a kapcsolat Megszakad.

A Kapcsolat nem hal meg. Még akkor sem, ha megszakadt. Hisz mindig is élt. Azért, mert élteti valami ősi vágy a kapcsolódásra. Még akkor is, ha soha többé nem találom meg a teáscsészémet. Talán eltörte valaki.

Hoppá!

2009-01-12T07:56:00.001-08:00

Na, megérkeztem én is, nagy végrevalahára. Szándékosan nem akartam egy jó ideig blogizálni. Kicsit hagyni kellett, hogy a dolgok leülepedjenek. Nem akarok én mindenféléről beszámolni, nehogy már azt higgye valaki, hogy a bőség zavarában szenvedek, távol álljon tőlem! De van néhány pillanat, amit mindenképpen szeretnék megosztani. Ott van például a decemberi meseest. Hát, az remek volt, mindenestül. Ahogy Áron az általa olvasott, és furcsállott mesét olvasta, maga volt a tökéletes rácsodálkozás. Ha láttátok volna az arcát! Nekem az maradt meg leginkább. Lehet, hogy azért, mert a többit már szinte mind ismertem, meséstől, mesélőstől. De érdekes módon mégis mindig mindegyik más. És ez jó. Nagyon jó. Aztán jött a karácsony. Kicsit mindig félek tőle, mert mindig valami bonyodalom támad a környékén. De ez most más volt, különös volt. Békés volt. Pihegő melegbe bújó, lágy, mosolygó, szerető istenfény. Soha nem volt még ilyen szép karácsonyfánk, s csupa arany meg vörös volt, egészen a mennyezetig. Olyan jó volt mindnekit újra látni, átölelni! Ennyit régen nevettem, mint ezen az ünnepen. És újra hálát adtam azért, amiért van mit hálálkodnom: a családomért. És azért a mindent felülmúló érzésért, hogy van egy hely, ahol várnak rám...Voltam szánkán suhanó szélben, isteni volt! Láttam lovat lovasával a porhóban vágtázni, gyönyörűszép alkonyfényben. Szilveszterkor belemosolyogtam a jeges levegőbe, és megfogadtam, hogy immár sokadik éve, ismétcsak semmit sem fogadok meg, helyet hagyva minden lehetőségnek. Aztán újra hazautaztam, az otthon töltött néhány nap alatt szétjátszottuk magunkat a csöppségekkel, felforgattuk az egész házat. Úgy csüngtek rajtam, mint szaloncukor a karácsonyfán:) Igaz, én is rajtuk:) Valahogy mindenre volt idő: barátokra, borra, estékre...

Tövisek és rózsák

2008-12-07T02:37:00.000-08:00

Az utóbbi időszak hozaléka mindenből tartalmazott egy keveset. Ha megpróbalok visszaemlékezni, azt látom, hogy a csendes, nyugodt pillanatok lágy környezetéből hirtelen, átmenet nélkül zuhantam, zuhantunk az adrenalin duzzasztotta állapotokba. Az elmúlt hétvége igzi békés perceket hozott, begubózós melegben festegettem poharaimat, kedves barátaim társaságában, új dekoratív elemeket fantáziálva. Kampánycsend volt, és véget ért a propaganda parádézása is. Az emberi tudatos rosszindulat megformálása feledésbe merült lassan bennem is, csak a csodálkozás maradt utána: ha ilyen ez az ország, ilyen a bürokrácia, ilyen az, amikor azért vagyok mellőzve és megalázva, mert történetesen éppen az anyanyelvem helyett (de a masik fél által annak tudatában) egy idegen nyelven beszélek, annak ellenére, hogy az előbbihez jogom lenne, még egy olyan szervnél is, mint a román rendőrség, akkor mi az értelme annak, hogy vagyunk, és hogy azért dolgozunk, hogy egymást segítsük? És ebben a lebegő állapotban egyszercsak elém szaladt egy lüktető, fiatal, törékeny élet, pörögve, suhanva. Az élet egyszerűen csoda! Ahogy az ember is. A végső percek rémülete szaladt át rajtam, felülemelkedve a pillanaton, kilépve az emberi kiszámított gyorsaságon, és valami tökéletes nyugalomba helyezett. Azt hiszem, ezt nevezik lélekjelenlétnek. Nem tudom, hogyan álltam meg, a cselekvések sorozatát nem én, hanem valami erősebb, magasabb Jelenlét irányította. Minden pontosan kiszámított volt, a hajszálnál is vékonyab fonál tartotta összefűzve az eseményeket. Lebukott a kocsi jobb oldalán, azt hittem, vége. Kiszálltam, odamentem, már felállt. Karcolás sem esett rajta, reszketett, dadogott, és vékony kis ujjaival görcsösen ölelte magához a bórvizes flakonba töltött házitejet. Összeszedtük, amennyire tudtuk, már szaladt volna, már rohant volna, zokogva könyörgött, ne mondjam el az apjának, hiszen ő már nagy, és tudnia kéne, hogy nem szabad átrohanni az úton, anélkül, hogy körülnézne. Még akkor sem, ha egy vicsorgó kutya rohan rá. Inkább egy kutyaharapás...Visszaültem a kocsiba, és tovább vezettem. Aztán az egész utolért, amikor már hazaértem, és becsuktam az ajtót magam mögött. Mi van, ha gyorsabban megyek, akár csak egy kicsivel is? Mi van, ha jeges az út? Mi van, ha épp felrepillantok, és a másodperc törtrészével később lépek a fékre? Mi van, ha nem én vagyok ott, hanem egy többtonnás kamion? Egy ember élete. Lecseréltem a gumikat, és megnéztem: jocskán látszik rajtuk a fékezés. Ilyen csodálatos az élet. Aztán az egész hét munkával telt. Jól esett a mozgalmasság, nem szeretek tétlenül ülni, főleg a munkahelyen. Mindez idő alatt csendesen figyeltem a környezetemet, a barátaimat. Hogy hogyan szakad szét egy kapcsolat azért, mert nem egyformán vagyunk érettek a szeretetre, és van úgy, hogy a másik ember nem tud mit kezdeni azzal, amivel megajándékozzuk: saját magával. És látom azt, hogy a szeretetből hogyan lesz agresszió, irígység és fájdalom, ha visszautasítanak. Beleütközünk a tehetetlenségbe. Volt egy nagyon kellemes élményem, aminek kiváltó oka egy éjfél utáni virtuális beszélgetés volt. Ugyanis rájöttem, hogy az, ami összeköt bennünket, sokkal erősebb annál, mint ami szétválaszt. Függetenül attól, hogy mit hiszünk, hogy mit hazudunk a másiknak és magunknak, mennyire kapálózunk, és védekezünk. Mert mindketten védekezünk. Ahogy már az első perctől fogva tettük. És az jó ebben az volt, most, néhany nappal ezelőtt, hogy abban a pillanatban, ahogy én erre rájöttem, szabaddá váltam, és anélkül hatottam, hogy bármilyen erőltetettség irányított volna. A napokban olvastam valami nagyon jót, ami már régóta a szívem vágya, mintha csak megsejttetem volna, hogy ilyen az igaz, az igazi, a valós, a bátor, a kihívó---mi is?----: A barátság legnagyobb próbája nem az, ha a magunk hibáit tárjuk fel barátunknak, hanem, ha neki tárjuk fel az övéit.

Gyilkos Nap

2008-11-13T12:40:00.000-08:00

A fény ömlik az aszfalton. A beesési szög szinte nulla fokos. A por rárakódik az üvegre, es az apró szemcséken a fotonok táncot járnak, végiscsúsznak a szélvédő hajzálvékony barázdáin, ide-oda cikázva, egészen parádésan. Szerencse, hogy festett az út, követem a nyomokat, egyébként semmit nem látok, hiába a napellenző meg a napszemüveg. Nem lehet kikerülni. Különös virtuális valóság ez, a sebességet nem érzékelem, olyan, mintha a semmibe mennék. Csakhogy...mégsem. Ennek egyértelmű jele az, hogy a semmiben a feltételezések szerint nem ütközik "semmi", (mert az anyag és az antiangyag találkozásakor már mindkettő energiává alakul, bár állítólag nemrég ismét kipurcant a részecskegyorsító, nem tudom, hogy állnak vele), de a következő kanyarban egy sprinter ragadt fel az útját elálló fémkorlátra, néhány perccel azelőtt, hogy odaértem. Szinte beleszaladt az engem kielőző kis volkswagen. Nagyon siethetett. Összerezzentem. Valamivel később, az arany sugáron tovább hajtva hazafele, egy busz állt félig keresztbe az úttesten. Épp annyi időm volt, hogy kikerüljem, már jöttek az ellentétes sávban. A visszapillantóba a sofőr fiatalnak tűnt, egyik kezével a fejét fogta, másikkal a telefonját markolta. Legyalulta az út szélén parkoló taxit, aki feltehetően szintén sietett valahová, és elébe ugrott...Ismét összerezzentem, s önkéntelenül eszembe jutott, mennyire hajszálon múlik minden. Vagy még azon sem. Nem tudni, mi vakította meg őket, a Nap fénye, kegyetlen ősz végi sugárban folyva, vagy a saját önfejük. Amikor hazaértem, és kiszálltam, szó szerint tudatosan kellett az izmaimat ellazítanom. Nem tudott nem eszembe jutni....Ahogy az sem, hogy semmit nem tudunk előre kiszámítani, a miértekre pedig végképp nem kapunk választ. A nagy komikus terv Készítője nem kérdez, hanem a legjobb belátása szerint engedi meg a dolgok alakulásának kusza folyamatát a maga megrázó, tragikus módján lezajlani. Még akkor is, ha talán nem csak két, hanem három életet is kér. Talán...Titok. Olyan titok ez, amit nem tudunk sosem megfejteni. S hiszem, hogy nem is kell. Valamiért így van ez. S amikor lemegy a Nap, mi nem tehetünk mást, csak hálát adunk azért, ami még megvan. Ami lényeges, az úgyis megmarad. Nem csak az emlékeinkben. Vigyázzatok, hogyan vezettek!

Sweet November (by L. a.)

2008-11-05T12:36:00.000-08:00

"Ha szeretnélek, csak hagynám, hogy esténként az ölembe hajtsd a fejed, lehunyd a szemed, én meg kisímítanám az arcodból hajad, hogy jobban lássalak.Talán elaludnál, s érezném a lélegzetvételed forró leheletét a combomon, és nem mozdulnék, nehogy elillanjon törékeny üvegszárnyain a Szerelem. Ha szeretnélek, néha nem akarnálak megcsókolni, csak épp érinteni kívánnám az ajkaid, hogy megállítsam a vágyat egy pillanatra, mintha örökké így akarnálak érezni. Talán megfognád a kezem, és elhinném, hogy sohasem engeded el. Ha szeretnélek, nem akarnálak megkötni, ha menni akarsz, de minden nap újra hinném, hogy visszatérsz. Talán, ha te is szeretnél..."

Mit miért?

2008-11-03T13:46:00.000-08:00

Az emlékezés nem nekik fontos. A fényt nem nekik gyújtjuk. Magunknak. Mert azt hisszük, egyedül vagyunk. Pedig nem.

In memoriam

2008-11-03T12:39:00.000-08:00

Kezdett foszladozni. Szörnyű érzés volt fokozatosan rájönni, hogy lassan vége lesz. Eljön az ideje, és leépül. Megöregszik, botladozik, meggörnyed, erejét veszti, szépsége lerombolódik. És egyszerre, egy váratlan, hirtelen pillanatában az utolsó lélegzetvételével még felpörög, aztán zuhanni kezd, megállíthatatlanul, a pusztulásba. Az idő megérlelte a folyamatot. Aztán bekövetkezett, amit már régen sejtettem. És...amitől féltem is, meg, talán készültem is rá valamilyen formában. A helyzet elviselhetetlenné vált, az állapota kritikus lett, már csak a gépek tartották életben. Sápadt volt, ahogy ott zihált, mindenféle csövek lógtak ki belőle, a kezével már nem tudott fogni, esetlenül markolászta a lepedőt kínjában. Látszott, hogy nagyon fél, szemei rémülten csillogtak, idegesen forgatta őket, már-már agresszíven nézett rám is. Különös, elszánt nyugalom lett urrá rajtam. Megfogtam a kezét. Hideg volt a tapintása. El akarta húzni, de én nem engedtem. Azt akartam, hogy még egyszer, utoljára a szemembe nézzen. Bele akartam látni a belsejébe, a középpontjába. Oda, ahol nem fél, oda, ahonnan valaha kimosolygott a világra. Dühös volt rám. Kerülte a tekintetemet, és elfordította a fejét. Nem akarta, hogy lássam a gyengeségét. Nem akarta, hogy lássam összeomlani a képet, amit magáról az én szememnek alkotott. Eszébe sem jutott, hogy én nem ilyennek láttam Őt. Az utolsó erejét megfeszítve védte magát. Tőlem? Nem tudom. Nem akart meghalni, de élni nem tudott már. Hetek óta lebegett élet és halál között. Mindene felmondta a szolgálatot. A szíve dobogott még, de a vére nem szállította az oxigént a szerveihez. A teste úgy feküdt ott, mint egy hasztalan, korhadt tuskó, ami még tűzrevalónak sem jó. Ültem az ágya mellett. Hallgattunk. Már mindent elmondtunk egymásnak, amit lehetett. Amit nem sikerült, azt a csend mondta el helyettünk. Aztán döntöttem. Nem volt már tovább. Hajnali fél egy volt, egy lélek sem járt arrafelé. A világ megnyugodott. Felálltam, odaléptem a lélegeztető gépéhez, és kirántottam a konnektorból...

Holtak nyomában

2008-10-27T09:21:00.000-07:00

A tegnap délután Erzsébetvárosban voltunk, az örmény temetőben. A város (korábbi nevén Ebesfalva) egy Szeben megyei település (gyengébbek kedvéért Sibiu, de gondolom, effajta gyengébbek nem olvasgatnak engem gyakorta), Medgyestől körülbelül húsz kilóméterre. Első lakói szászok voltak, aztán 1685-ben gyergyóból örmény családok költöztek be ide. Ugyanakkor itt volt 1447-től az Apafi család uradalmi központja, a ma is álló várkastélyt meg lehet csodálni, bár inkább rendbe kéne tenni. Igaz, az örmény katolikus templom tetőzetét megjavították, mert két éve még úgy nézett ki, hogy lezuhan a mennyezet. És dícséretes dolog, hogy még megvan a macskakő a főtéri utcácskákon. Úgy tűnik, nekik értékes a tény, hogy a bazalt sokkal többet ér a járdakőnél. És nem(csak) pénzben. Nem mint egyes marosvásárhelyi előljáróságoknak. No, de ez nem a politika tárháza. Szóval elmentünk sírokat keresni. Egy kedves baráti házaspárnak segítettünk, egész délután mappával a kezünkben róttuk a sorokat. Nem is hittem volna, hogy egy temető ilyen rendszerezett, (magyarán egységekre tagolt), sorok és parcellák vannak benne és szinte mindenhol remekül áttekinthető. Hamar belejöttünk a helyszínelésbe, bár aprólékos munka vol. Juli a papírokkal szaladgált, én meg minden arra érdemeset lefotóztam. Igazi élmény volt olyan síremlékeket látni, amelyek még homokkőből készültek, valahol a tizenkilencedik század elején, vésve, faragva. (A borostyán azért remek munkát végzett, jócskán katalizálva az idő vasfoga által keltett hatásokat.) A temetőknek amúgy is sajátos hangulatuk van, ennek aztán különösen az. Van benne valami időtlenség, valami kultikus nyugalom, ősmeleg. Semmi halálhagulatom nem volt, sőt, nagyon is éreztem, hogy estefelé még a legsárgult, száradt indákon fityegő savanykás szőlőt is megettem volna. Egészen felfrissültem az őszi szellőtől, és a kábult, jóleső fáradtság később ellazított. De megérte, és ha minden igaz, könyv lesz a dologból.

És akkor jön a holnap...(L. a. )

2008-10-24T09:37:00.000-07:00

Még egy nap, s az ágy, hol fekszel, mást pihentet. Odakinntről erős kézzel húzza be a fény a csendet, de az élet ott lapul, s a halk nesz is elcsitul... Most gondolkodol, melletted a fal ágaskodik konokul, s az utca rideg, esti hagja messze elvonul. A szobád nagy és meleg, Csupa szín, könyv, képzelet, Mert teéretted lett, s általad a gyermek, aki született... Egyetlen perc, s azt hiszed, nem bírod a kötelet, a szív mélye elborul, s arcodon a vonalak összefutnak. Kegyetlen és gyönyörű úr, ki megnehezíti életed, mert nem az fáj, ahová helyezed fehér kezedet. Még egy perc. Ez már az, aminek jönnie kellett, s vége van, mert a zaj megtörte a csendet. Ébredj fel, a Nap beragyog a fehér falaid közé, szétfeszíti a képeket, és előleget ad: az életet.

S szép, mint mindig...

2008-10-23T09:47:00.001-07:00

A helyzet az, hogy a tegnap reggel Mazsolát belepték a falevelek. Szegénykét alig tudtam kiásni a sárga kupac alól. Azt hiszem, akkor jöttem rá, hogy lassan már nemcsak, hogy itt van az ősz, hanem mindjárt úgy elsétál az ablak alatt, hogy csupa jégezüstöt hagy maga után. Aztán fogtam a kicsikémet, és egész héten meghitten magammal cipeltem mindenfelé, hogy lencsevégre kapjam a ruháiból kivetkőző, elalvó természetet...Na és a színek!

Mese arról, ki hogyan szeret

2008-10-21T13:52:00.000-07:00

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik. Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret. Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret. Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik. Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel. Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel. De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet. Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett. Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret. Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja. Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben. Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek. Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba. Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot. Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot. Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa. (Somlyó György)

Anna és Samu

2008-10-21T13:12:00.000-07:00

Az alábbi párbeszédnek az uszodában voltam szem-és fültanúja, ma délután. Figyeljetek! -Szia! -Szia! (pirulós mosoly, elvégre ő a férfi, így természetes, hogy bátortalanabb) -Hogy hívnak? (a két kérdés között alámerül, körbeúszkálja az új ismerőst, majd rózsaszín úszósapkája ismét felbukkan, nevetve prüszköli a vizet) -Samu. -Hány éves vagy? (kérdez ismét, vékony kis karjával kapaszkodva lógatja magát a vízbe. Samunak tetszhet a dolog, mert néhány pillanatig elfelejt válaszolni, és zavarában elengedi a kapaszkodót, vakarózik, és nagyokat pislog, de mikor végre megszólal, nem hallom, mit mond) -Tuszd úszni? (lényeges kérdés, mert ez eldönti a következőkben lezajló eseményeket, ugyanis ha a válasz nem, akkor, hajrá, majd ő megtanítja, így ni!-és már alá is bukik, mint egy kiskacsa-, amennyiben meg igenlő a válasz, akkor gyerünk, csobbanjunk együtt...okos kis perszóna) Egy óra múlva arra lettem figyelmes, hogy Anna és Samu a medence szélén, egymással szemben térdelnek, ugyanabban a pózban-a pszihológia ezt tüköreffektusnak nevezi, állítása szerint olyan személyek, például szerelmesek között jön létre, akik közel vannak egymáshoz-, és igazi nevetésük néha belebuborékol az uszoda morajló hullámzásába. Az élet ilyen egyszerű. Ők még megteszik, mindenféle gátlás nélkül, hogy leszólítják egymást, közelednek. Mi már nem merjük. Tudja valaki, miért?

Zen(e)mese-L. a.

2008-10-13T11:55:00.000-07:00

...Hajnalodott. A nap óvatosan cirógatta első sugaraival az égbolt alját, rózsaszínbe és ibolyába öltöztette a harmatot odalennt a völgyben. Kilépett a fényre. Egy pillanatra megtántorodott a hirtelen élességtől. Szemeit bizonytalanul fordította a Nap felé, de aztán egyenesen belé nézett. Különös szeme volt, tekintete tükörsima vízfelülethez hasonlított-szinte áttetsző, szemei kék sugárban ragyogtak, ahogy a fény áthaladt rajtuk. Amikor a földre nézett, szivárványhártyája felvette a lombok és a föld színét, mély barnává változott, és olivazöld patakocskák csordogáltak benne. Ahogy a fénysugarak megsimogatták az arcát, egész testében megremegett. A meleg átjárta lényét, lassan haladva omlasztotta le róla az éjszaka sötétjét. Kitágult a tér, az idő hatalmas gomolyaggá kuszálódott, magával ragadva a világ megannyi létező hangját. Beleszédült a sokféleség mámorába. Aztán egyre erősebben, egyre tágabbá, sugárzóbbá szélesedett a tér, újabb és újabb hangokat szólaltatva, harmónikusan egybecsendülve, megszólalt az ébredés, az élet dala, átölelve az összes ismerős és még ismeretlen hangot, világot, embert.

Good Will Hunting

2008-10-12T15:07:00.000-07:00

Ismét egy film, amit másodszor néztem meg. Évekkel ezelőtt láttam már, de a sors keze midig bekavar. Ezúttal is igazi ínyenchez illően fűszerezett. Csak úgy keresgéltem, és a mappa valamiért másodszor is ugyanoda nyílt ki. Hát, gondoltam, egye fene. Amúgy sem emlékeztem már arra, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem annak idején. Szóval, szinte tiszta lappal indultam, csak azt tudtam, hogy Matt kisfiús mosolya és lefegyverző fogsora uralja a képernyőt, valamiféle matematikai guru szerepében (amúgy a filmben felbukkanó összes kockafejnek utánanéztem, és elképesztő, micsoda élettörténetek bukkantak fel!), Robin pedig hozza a formáját-és ismét nagyot alakít. De nem bántam meg. Valahogy szorosan összekapcsolódott néhány bennem felmerülő kérdéssel, felelettel, és meglátással. És egy idő után rádöbbentem, hogy ez a Will gyerek nagyon emlékeztet valakire. Aztán ez a szentimentális, pulóveres, vizenyős kék szemű pszihológus is. Persze Skyler (olyan szép neve van, mostanában a szavak szimbolikájával is foglalkozom, és lámlám, a "skyler" az valami olyasmit láttat velem, ami csak úgy szeli a frissen festett kékeget), a szépszemű, vicces, belevaló, szókimondó hölgyemény sem elhanyagolandó analógia. Nos, a film elképesztő hatással volt rám. Semmi special effect, semmi nagy durranás. Egyszerűen csak egy '97es alkotás. De... Legszívesebben most egy csomó kérdést tennék fel neked, kedves Te, és hagynám, hogy magad add meg rá a feleletet, de egyelőre beérem azzal, hogy csak megfigyelek. Azt, hogy vannak a világon értékes emberek, akik nem akarják ezt magukról elhinni, mert az felelősséggel jár. Azt, hogy minden embert eltaszító önvédő mechanizmusnak, intimitástól való rettegésnek mélyen gyökerező oka van. Azt, hogy hiába szeretsz valakit, ha ő képtelen megbocsájtani önmagának. Azt, hogy a valódi élet csakis tökéletlen lehet. Azt, hogy a türelem sokszorosan visszatéríti a befektetett energiát. Azt, hogy nem elég tudni, ismerni kell. Azt, hogy nem elég élni, átélni kell. Azt, hogy az igazi nyertes nem mindig győztes. Azt, hogy a világon semmi sem fontosabb annál, hogy az ember "soulmate"közegben éljen. És most kérdezek: mi lesz veled akkor, ha nincsenek melletted szentimentális "pszihológusok", akik talán felforgatják az életedet, és persze a magukét is becsülettel, a visszahatás kedvéért, de legalább elérték, hogy egy centivel tovább láss, kibillenj a megszokott nekemmindegy állapotból, és egy lépéssel közelebb kerülj a saját középpontodhoz? Mi lesz veled akkor, ha nem mondja meg neked egy könnyeivel küszködő leányzó, hogy még akkor is kellesz neki, ha egy önelégült, önző, gyáva alak vagy, aki fél attól, hogy elhagyják, inkább lebeszéli magát és elmenekül? Mi lesz veled akkor, ha nem küzd érted senki, (még akkor is, ha mások úgy hiszik, hogy időveszteség) pusztán azért, mert jó kölyök vagy a szemében? Mi lesz veled akkor, ha nem hozod meg a jó döntést, semmit sem változol, és a holnap még mindig úgy és ott talál, ahol a ma? Mondd, mi lesz akkor? De nem is. Inkább így: ki leszel Te akkor? Na ja, és most Ki vagy?

Hol a fák az égig érnek...

2008-10-05T03:09:00.000-07:00

Visszatértem a "normális" kerékvágásba, ismét itt, ugyanúgy. Vagyis mégsem ugyanúgy, mert az elmúlt három hétben csupa olyan dolog történt az életemben, amitől nagyon sok minden egészen más irányt vett. Ujjáértékeltem, kérdeztem, kerestem, találtam, felforgattam, megsemmisítettem, utaztam, látogattam, nevettem, játszottam, beszélgettem, figyeltem, sírtam, feltöltődtem. És újjászülettem. Görögország kellemesen elszórakoztatott, és visszavár. Ahogy egy kedves barátom mondaná, azért hagytam ki bizonyos dolgokat, hogy okot találjak arra. Szavak helyett hadd beszéljen róla néhány szubjektív kép, egyébfajta beszámolót már megírtak mások. Nekem az utazásról, a váratlan kalandról, a másságról és az élet spontaneitásáról szólt. Ahogy mezítláb a reggeli nedves homokban lépkedve a felkelő Napot csodáltuk, kényeztettük magunkat a méz csodálatos ízvilágával, a hullámok közé vetettük magunkat, vagy ahogy a szentmisét ünnepeltük vasárnaponként a belső udvarban: mind különleges pillanata volt az életemnek. Valahogy csendesen-mozgalmas, értékes időszak volt. Annál is inkább, mert döntéseket hoztam fontos dolgokban, és úgy érzem, visszatért az erőm. Aztán hazamentem, a szabadság utolsó napsugarai otthon csiklandoztak. Vasárnap fogtam a szüleimet, és elmentünk Gödére, a kicsimamámhoz. Nagyapám testvérének és az ő férjének nem voltak gyerekeik, pedig számomra ők voltak az álompár. Békés harmóniában és egymásrafigyelésben éltek, néha vitatkoztak, még haragudtak is egymásra, de ma már tudom, a kapcsolatuk titka az volt, hogy nem csak kivülről, hanem belülről is ismerték és szerették egymást. És ez most is érződik, pedig kicsitatám már tizenegy éve halott. Egyéni kívánságomra-mit lehet tenni, ha már ilyen ellenállhatatlan vagyok?-felkerekedtünk, és egy vízmosáson felmentünk az erdőbe. Azelőtt este a medve is arrafele járt, meglátogatta a háztájat, megdézsmálta az almafákat a kismackóval, de hát ez nem ritkaság arrafelé. Aztán kimásztunk a sziklára, és alattunk elnyúlt hosszan a falu. Drága kicsimamám úgy rettegett, mikor a sziklafal peremére kiültem, hogy megsajnáltam szegényt. Azt modta, iszonya van, hogy leeshetek... Hiába mondtam, hogy meg se moccanok, csak az ujjaim játszottak az exponáló gombbal. Nem számít, mondta, azonnal jöjjek be onnan, különben megharagszik, és sose jön velem fel többé! Ismerős érzés...Gyermekkorom boldog emlékei! Számos nyarat tölöttem ott, és még több élményt hoztam haza magammal, sok köztük ma is olyan eleven, mint régen, amikor az éjszaka közepén hálóingben egymásba kapaszkodva mentünk medvét lesni a kertbe. A hegy alá. S milyen az élet, akkor ajándékoz, amikor nem is számítunk rá: margarétát találtam az egyik tuskó tövében, és rókagombát a másikban. (Aznap este anyukám el is készítette, nagyon finom volt!) Azt mondták, szerencse leánya vagyok. Ekkor vettem észre a bokorban a-mit is? Mert elhúzta a csíkot, de nem modhatnám, hogy nem ijedtem meg annyira, hogy még beszélni is alig tudtam, csak mutogatni volt erőm. Nem lett volna áldásos egy anyamedvével harcba szállni, az tény. Ennek ellenére, vagy éppen ettől csodálatos nap volt. Egytlen árnyék suhant végig rajta, egy nagyon szeretett ember halála. Azon meditáltam, mennyire fel sem fogjuk, milyen nagy ajándék az, hogy élünk. És mennyire nem tudjuk megállítani a halált, sem szaktudással, sem szeretettel. Pedig ha valahol volt, őnáluk biztosan...Aztán a következő napokban látogatási körúton voltam. Barátnőm kisfia, Péter egy pillanat alatt valósággal belém szeretett, és egész nap körülöttem járta az udvarlós táncot. Lehetne tanulni tőle. Jó volt velük lenni, mert ezek azok a kapcsolatok számomra, amelyeket nem emészt fel az idő pH-ja (bár szerintem az időnek nics ilyen hatalma, a kapcsolat azért megy szét, mert valójában sose volt, vagy ha igen, nem a Kapcsolódási Pontban keletkezett), amelyek akkor is ott folytatódnak, ahol abbamaradtak, annak ellnére, hogy több mint egy fél éve nem láttuk egymást. Azt hiszem, ehhez az kell, hogy álarcnélküliséget vállaljunk. És beszélgettünk, igazi, valós, egymásrafigyelős beszélgetéssel a gyermeknevelésről, a házasságról, az anyaságról, a világ dolgairól, a lélekről. Aztán meglátogattam a kersztlámyom, de olyan fürge kis ravasz, hogy nem tudtam lencsevégre kapni, mert hintázni ment a nagyapjával, de a hugát, Rebit annál inkább. Kis tündérmanó! Feltöltöttek ezek a gyerekek. Mert olyan valóságosak, hitelesek, áttetszőek és őszinték. Csak azt teszik, amit akarnak, és tudják, mindig tudják, mi az! Összességében véve meg ajéndék volt minden perce az elmúlt napoknak, én meg energikusan, kreatívan, új ötletekkel és tervekkel léptem át a küszöböt. Mert vannak dolgok, amiket magam mögött hagytam, és vannak, amik ezután várnak rám. Bátorság kérdése az egész, hogy elfogajuk-e az élettől a felkínált lehetőségeket.

Álruhás angyalok

2008-09-27T13:37:00.000-07:00

Ha talákozol angyalokkal-sokan élnek közöttünk emberként-, onnan lehet felismerni őket, hogy fokozott felelősségtudattal élnek. Bármilyen hivatásuk lehet. Lehet anya, apa, asztalos, szobafestő, költő, muzsikus, vízvezeték-szerelő, mérnök, orvos, bőrdíszműves, vállalkozó, hajléktalan, sőt, elvileg még politikus is (nincs átkozott szakma, csak méltatlan hozzáállás!)-szóval egy angyal onnan ismerhető meg, hogy felelősséget érez minden tettéért. Manapság elterjedt a hír, hogy nagyon sok angyal vállal embersorsot. Látják, hogy a földi élet sodródik a végzete felé, s mivel félő, hogy civilizációjának halálával az ember az egész természetet magával rántja, az angyalok már nem tudnak felülről segíteni. Megszületnek. Magukra veszik az emberi életet, és megpróbálják ezt a tébolyult emberfajt személyes jelenlétükkel megjavítani. Sok kisgyereknél fedezhetők fel angyali intelligenciák. Ilysemi régebben is előfordult, de soha ilyen tömegesen. Az angyalok egyrészt láthatatlanok, mésrészt közöttünk élnek, álruhában. Ezzel egy idő óta komolyan számolni kell. Nem tudod, ki a gyereked, a barátod, vagy az idegen, aki leül melléd a villamoson. Lehet, hogy angyal. Érzékenyebb, finomabb. S bármilyen sötét és mélyre süllyedt gengsztervilágban élünk, ő úgy érzi, hogy mégsem tehet meg mindent. Neki nem szabad. Mindenki lop, neki nem lehet. Mindenki megbízhatatlan, link, ő nem lehet az. Mindenki gátlástalanul hazudik, ő elpirul. Nem engedi hazudni a „származása”. Egyszerű, romlatlan lelkű emberek ezek, jók, tiszták és becsületesek. Rengetegen vannak. Ezekre mondjuk, hogy „rendes emberek”. Nem idevalók. Emlékeznek még egy erkölcsre, amit ma már régóta nem tanítanak. Hozzák magukkal. Bár nem tanulták, nem is tapasztalhatták sehol-a vérükbe van írva.Tudják, hogy másokhoz jónak kell lenni, s bár roppant hátrányos manapság, tisztességesnek kell maradni. Hogy angyallal beszélsz, azt onnan tudod megállapítani, hogy felelősséget érez érted. Nem prófétálni kezd, hanem vállal téged-mert el kell számolnia veled. Fontos vagy neki. Akkor is, ha egyszer lát életében. S azt szeretné, ha ő is fontos lenne neked-akárcsak egy futó pillanatig. Az már rajtad múlik, hogy egy angyal segítségét elfogadod-e vagy sem. Általában az történik, hogy rendelkezzék bármiféle hatalmas erővel, bölcsességgel és varázshalalommal, segítő szándékát az ember önteltsége messzire tudja taszítani magától. A vaknak visszaadni a látását, a leprást meggyógyítani, a halottat föltámasztani és a tengert lecsendesíteni-ezt még tudja egy angyal. Nem nagy kunszt. De egy egocentrikus embert meggyőzni: lehetetlen. Minden jó szándék lepattan róla. Az ego-nak, amíg össze nem törik, mérhetetlen hatalma van! Az ego félelmetes erejét tévesen „szabad akaratnak” nevezik. Szabadságról itt természetesen szó sincs. Ha csak a megszólíthatatlan őrültet és a semmibe zuhanó meteort nem tekintjük szabadnak. Nem. Az ego esztelen pörgése, bár az egységtől messzire hajítja az embert, korántsem szabad, mert szüntelenül beleütközik a visszahatások tragikus sorozatába. Vagyis a kemény törvénybe. Az angyal az egocentrikus embert a sorsára hagyja. Nem tud mást tenni. A felelőssége odáig terjed, hogy megtett-e érte mindent. Egy angyal, ha törtlénetesen az anyád lesz, élete végéig felelősséget vállal érted. Így érzi, így gondolja. És így is teszi. Ha elbuksz, mérhetetlenül fáj a szíve érted, de ha nemcsak az anyád, de bölcs angyalod is, tudja, hogy ez már sajnos a te számvetésed a saját lelkeddel-ő többet nem tehetett érted. Egy angyal, ha elvesz feleségül, nem fog elhagyni. Lehetsz beteg, szegény, bolond, meg is csalhatod szegényt: nem hagy el. Te elhagyhatod, ő nem. Miért? Mert felelősséget vállalt érted. Ha valaki hűséget esküszik neked,és mégis elhagy, az lehet jó ember, boldogtalan ember, meg is lehet érteni, föl is lehet menteni, el lehet magyarázni, hogy miért tette-de hogy nem angyal, az biztos. Csak ember. Esendő ember, mint te vagy én. Ahonnan egy álruhás angyalt tévedhetetlenül föl tudsz ismerni, az nem a jósága, nem a bölcsessége. Nem is a csodatévő hatalma. Az igazi angyalt a kedélyéről lehet megismerni. Lényéből szüntelenül árad valami megmagyarázhatatlan derű. Az életet sokan iskolához hasonlítják, ahol tanulni kell, üzemhez, ahol dolgzni kell, néha börtönhöz, ahol az ember bűnhődik. Az angyal mindezeken túl van. Túl van ahittanórákon, a filozófiákon, most már látja, hogy az Élet nem egyéb, mint játék. Úgy él, ahogy a madár fürdik a tócsában, vagy a hal fickándozik, önfeledten kiugrik a vízből, nem azért, mert éhes, hanem „csak úgy”. Mint amikor az ember táncra perdül, nem azért, mert valaki fölkéri, hanem mert nem bír magával. Kedve van hozzá. Jókedve. Ezért a kedv szóért hívjuk a mi csodálatos anyanyelvünkön „kedvesem”-nek azt, akit nagyon szeretünk. És ha valakinek a kedvében jársz, azt jelenti, hogy nagy örömöt okozol neki. Kedvesség nélkül nem tudok elképzelni szeretetet. A Mennyország „zenés-táncos” hely. Ahogy az egész kozmosz is az. Mindig és mindenhol zene szól. Tudod, miért fütyülünk, dalolunk? Megérint bennünket az öröklét mámora. Az, hogy fenemód jó lenni. Az istenélmény nem egyéb, mint a szüntelen „jó lenni!” állapota. Ez a mennyei állapot. Ehhez nem is kell a „mennyben” élni, mert ez nem hely kérdése, hanem tudatállapoté. Isten országa közöttünk van. Aki így él, gondolkozik, aki a lélekkel játszva örvendezik, az minden világban szabad lény. De aki nem így él s nem így gondolkozik, annak börtön minden világ. Játéknak én azt a tevékenységet tartom, ami gyönyörüséggel jár. A szeretkezést, a gyermekkel való foglalkozást, az alkotást, a házépítést, a kertgondozást, az embernevelést, a gyógyítást, az összefüggések megértését, az imádkozást, a meditációt, a sportot, ha olyat tanulsz, ami érdekel, a főzést, a vendéglátást, a barátkozást, a jó beszélgetést, a fürdést, a feltalálást, a szüretet és a borivást, a szentmisét, a mesélést, a nehézségek legyőzését, a bajok derűs elviselését, és a szép halált is. Ez mind játék. És békésen aludni, és szépet álmodni nem az? És jól ébredni nem az? Vagyis játék. Most már látod, hogy szótáramban a két legangyalibb tulajdonság, a felelősség és a játék összefügg. Emberszótárban ez két ellentétes fogalom. Az angyalszótárban nem. Ha a felelősség-akármilyen súlyos én nehéz-nem jár gyönyörűséggel, az nem angyali dolog. Valójában az öröm nélküli tevékenység nem is „felelősség”, hanem terhes „kötelesség”. A felelősség boldog szolgálat, a kötelelességben ellenben le vagyunk kötözve. Az angyalok szüntelen örömben élnek. Nem is lehet másképp, hiszen minél közelebb él valaki Istenhez, annál örömtelibb állapotban van. (M. P. nyomán)

Sürgős!-de miért?

2008-09-08T00:17:00.000-07:00

Beszélgettem egy kedves barátommal. Le volt törve, éreztem. Meg is kérdeztem, miért? Elmesélte. És rájöttem, mennyire tipikus emberi reakció bennünk az, hogy mindent azonnal, és rögtön akarunk. Ráadásul akkor, amikor még jóformán nem is ismerjük akaratunk tárgyát. Megismerünk valakit, aki történetesen kellőképpen szimpatikus ahhoz, hogy egyszercsak észrevegyük, hogy kell még belőle, még, még, egyre több, csak éppen egy rövid idő után bepörgünk. És felgyorsítjuk a ritmust, sűrítenénk vele az eseményeket, de ebben a kevésbé áldásos állapotban nem is vesszük észre, hogy bennünk kialakulnak már bizonyos elvárások, amelyeknek még csak épp ébredezniük kéne. Ilyenkor történik az, hogy mi természetesnek veszünk bizonyos közeledési felületeket, amiket a másik ember talán másképp él meg. Egyáltalán, vagy még egyelőre-ki tudná azt megmondani? Az jutott eszembe, hogy ennek mennyiféle gyökere lehet. Talán a sok csalódás-sorozat után hamar akarunk biztosak lenni (miben is?), mert kapaszkodni akarunk valamibe, valakibe. Vagy épp menekülünk valamitől. Ilyenkor azt hisszük, nyitottak vagyunk, pedig valójában a félelmünk és a kicsinyes egónk türelmetlenkedik. Én is voltam így, ne gondoljátok, hogy nem. Nem az a baj, hogy vágyjuk a masik embert, hanem az, hogy attól tesszük függővé az önértékelésünket, hogy jelentkezik-e, és ha nem, mért nem (jaj, vajon mégse kellek neki, pedig a jelek...), de ha igen, akkor az most már vajon azt jelenti? (mit is?). Á, nem kell annyit gondolkodni. Nyilvánvaló, hogy vannak egyértelmű, és vannak tűrhetetlen helyzetek is, amikor ki kell abból zökkenteni a másikat. De én nem hiszem, hogy ez egy bármilyen fajta kapcsolat elején szükséges lenne. Ilyenkor még hagyni kell, hogy a dolgok, emberek, eszmék, helyzetek eljussanak hozzád, és egy lépést sem sietni feléjük. Hadd alakuljanak, szabadon. Mert ami így alakul, az valószínűleg semmiféle kényszert nem szenved el. Ehhez, úgy hiszem, kell egy nagyfokú önismeret, és annak a szabadsága, hogy az ember jól érzi magát a bőrében. Aztán jöhetnek mások. Van külső idő, és van belső idő, valóban. De a kettő valahol egyensúlyban van egymással. Mint ahogy nem lehet öt nap alatt kiszeretni valakiből, úgy nem lehet beleszeretni sem. Mert ehhez távolság (és idő) kell, hogy azon keresztül közeledhessünk egymáshoz. Különben csak elsietett dolog az egész. Nem szabad. És főleg nem...

Részletek egy lány feljegyzéseiből

2008-09-07T11:49:00.000-07:00

Levél Tehozzád... Az íriszeknél vártál minket. Vele mentem, és az úton arról beszélgettünk, vajon milyen érzések vannak Benned. Bevalottam Neki, hogy nagyon félek. Megkérdezte, mitől? Hát, hogy is mondjam, olyan borzasztó nehéz volt megfogalmazni. Tőled. Vagyis attól a "tőled", akitől elváltam nyolc és fél hónappal ezelőtt. Nem tudtam, közben milyenné alakultál, de azt igen, hogy azzal a kőkemény zártsággal találkozni számomra egyenlő a halállal. Ő megértett. Megfogta a kezem. Érintése megnyugtató volt, kívántam, hogy ilyen közel legyen mindig...Az íriszekre két nappal ezelőtt, csodás körülmények között találtam. Épp a temetőben sétáltam, lassan és nyugalomban. Meglehetősen hideg volt, fújt a szél, de valahogy jól esett. Sehogy nem ment ki az álom a fejemből, amit azelőtt álmodtam. Veled. Egyszer csak egy szajkó billent az utamba. Amolyan ösztönszerű lépésekkel a nyomába eredtem, erre mit tesz? Beveti magát a sírok sűrűjébe. Nem is tudom, talán volt benne valami kedves játékosság, kénytelen voltam utána menni. Mintha szándékosan egyre beljebb csalogatott volna, aztán még egyszer hátranézett, hogy meggyőződjön róla, utána mentem, sikerült az akciója, és huss-elszállt. Na, gondoltam, vége a vadászatnak, azzal megfordultam, és földbe gyökerezett a lábam. Az egyik síron egy halom írisz virágzott, pompázott kövéren és hűsen az estben. Nem bírtam tovabb menni. Leroskadtam. Egyszerűen ámulatos volt, ahogy idevezetett. Csodálatosan szépek voltak. És a szívembe nyilaltál. Az is, hogy ezeket a virágokat hoztad nekem az utolsó napok egyikén. Nem tudtam visszatartani a sírást. Olyan természetesen fakadt fel bennem, mint ahogy egy túláradó folyó áttöri a gátat. A szívem ölelt magában és siratott Téged. Aztán valahonnan egyszerre csak megszólalt bennem a dal foszlánya, amit még talán sohasem halottam eddig így szólani: akarom, lásd és megszeresd magad! Csak ez az egyetlen sor, csak ez, tízszer, százszor, ezerszer, egyre erősebben zúgott bennem, és egyre mélyebbre vitte a vágyat, hogy valóban így legyen. Tudtam, ha szívedig nem is hatol, de bárhol is vagy, biztosan megérzed ezt. Mert akarom, AKAROM! S talán nem is én, csupán ajkam rebesgeti halkan és suttogón, de bennem valami szentebb, nagyobb akarat óv téged, és akar! Zokogva sírtam, és sírt velem az akarat, oly nagyon vágytam Rád, hogy meglásd, és megszeresd magad. Isten szeme rajtad legyen, és úgy nézz magadba, mintha csak kicsiny gyermekedet óvnád. És tudj végre sírni...Sokáig ültem ott, Veled. Aztán késő volt már, elindultam. De attól a perctől egyre csak zúgott, zengett bennem az AKARAT, boldog szava az éltető igen-nek. Másnap E. arra kért, hogy próbáljak belemenni Veled egy már átélt szituációba, de úgy, hogy ott legyen Ő is. Nagyon szerettem volna. Így jutottunk ismét az íriszekhez. Valahogy úgy képzeltem el, hogy Terád majd ott találunk, légy ott, mire megérkezünk. Nem akartam egyedül menni. Nagyon féltem...Aztán megérkeztünk. Lestem az arcod, mi tükröződik rajta. A szokásos arc volt, sőt, néha inkább arctalan voltál. Most is azt érzetem, hogy éppen csak miattam, mert annyira akartam, azért mentél bele a dologba. Az Ő nyugalma erőt adott. Segített, hogy ott volt, az érzéseim tiszták és nyugodtak voltak. Szerettelek abban a pillanatban is. Az első időutazásunk oda vitt vissza, amikor én lementem Hozzád, és eléd tettem az életemet. A szentivánéji álom. Emlékszel? Segített, hogy rádöbbenjek valóságosan: én értettelek Téged, de Te nem értettél engem. Jól láttam ott és akkor a dolgokat. A második utazásunk a szakításunk estéje volt. Pontosan ugyanúgy. Ő ott volt, akárcsak az elsőnél, de ott éreztem azt, hogy erőt ad. Most pedig csak figyelt, és megerősített dolgokat. Kiborultam. Emlékszem. És nem értettelek. Akkor nem. Vagy értettelek, és épp azért nem értettelek. Azt hittem, meghalok. És Te hideg voltál, mint a jég. Istenem!...Ebből a színből is kiléptünk. És Te felálltál, és elmentél. Ekkor mondta ki Ő, amit én is tudtam: nem voltál rám nyitott. Egyáltalán. Tudod, ennyi idő távlatában talán azt mondhatom, hogy valahol minden törvényszerűen és logikusan következett be. Annyira féltél tőlem, hogy minnél mélyebbre jutott a kapcsolatunk, annál inkább le akartál rázni. Hogy lehet, hogy valakinek öt nap alatt elmúlik a szerelme?? Ó, és én akkor mért nem mentem utánad? Hát Tesz miatt. Egyszerűen a bennem élő Nő nem engedte meg magának. De talán nem csak ezért, haem azért, mert attól féltem, véresre sebzem magam a falaidon...És közben folyamatosan látom, hogy szenvedsz. Nem tudom, hogy hol, hogyan, miért, de azt tudom, és érzem, hogy facsar ki valami. Úgy vágytam a Veled való egységre, hogy az leírhatatlan. Most mondhatod, hogy akkor miért nem tettem ezt vagy azt, de Te is tudod, vagy ha nem, kérem az Istent, hogy egyszer megéld, megértsd, hogy mindent megtettem. Soha ennyire embernek még nem adtam magam, mint Neked, és talán így furcsa és értelmetlen is, de ha tudom, hogy ez lesz a vége, nem is teszem. Nem az odaadás miatt, hanem azért, hogy itt légy mellettem, hogy nézhessem az arcod, hogy simogassam a hajad, amikor alszol, hogy öleljelek, mikor fáradt vagy. Paradoxon, mert ezt odaadás nélkül nem lehet...Hiszem, hogy egyszer Találkozunk. Hogy hogyan, és mikor, azt a Jóisten tudja talán, de egyszer egészen biztosan, csak Te, és csak én, úgy, ahogy itt, ezen az udvaron, szilveszterkor megsimogattad az arcom, és én a Tiedet. Abban a percben megnyílt a szíved egy pillanatra, és azért voltál, voltunk rá képesek. Szívemből kívánom, hogy Isten olyan katarzist küldjön az életedbe, amit csak megbírsz, ami egészen a mélyedre hatol és mindent felforgat és feldúl, széttöri a páncélt a szíveden, és az arcod nem lesz többé torz és hamis, hanem igaz. És hogy tudd, nem levegőbe beszélek, Te írtad egyszer: Az az ember, akit bennem látsz, természetesebb és jobb nálam. Én nem ilyen vagyok, de Te légy itt, és én jobb leszek önmagamnál. Magadról írtad, és hadd küldjem most magadnak. Mai napig és e pillanatban is sírok, ha ezt olvasom, mert ha őszinte voltál, és én tudom, hogy igen, akkor abban az emelkedett pillanatban, amiben ezt leírtad, TE MAGAD VOLTÁL! Azt talán nem is sejtetted, mennyire megérintett, és mekkora igen-t mondtam akkor Rád. Komolyan vettelek. Imádkozom, hogy eljöjjön az idő, amikor Te is ugyanezt teszed-magaddal. Hozzon az Isten gyógyulást számunkra. Szerelmes szeretettel: Én 2008 május 31, Domokos

A távolságot, mint üveggolyót...

2008-09-04T02:22:00.000-07:00

...megkapom. Fura ez a távolság dolog. Gyermekkoromban utáltam a nyarat, mert amikor megjött, mindenki, aki közel volt, aki fontos volt, elment. Vakációzni, kirándulni ezerfelé, és én mindig azt éltem meg, hogy maradok, és szétszakadok az erőlködéstől, hogy összebogozzam a szálakat. Nekem mindig minden ősszel kezdődött: iskola, egyetem, új élet, szerelem... Kínzó érzés volt, évekig elkísért, és sehogyan sem tudtam, mit kezdjek vele. Folyton arra gondoltam, ki mit csinálhat, hol lehet, aztán mikor újra láttuk egymást, egészen meglepő módon valahogy átalakult minden. A távolság átminősítette a dolgokat. No, meg az idő, ami a távolságot kísérte. És én is idővel megértettem, hogy ezek a szálak nem szakadnak szét. A kínzó érzés már nem volt olyan kínzó, mert tudtam, aki hozzám tartozik, az valamilyen formában mindig visszatér. Persze, ettől függeltenül mindig fáj, ha elmegy. Most is fog. De jön majd az idő, és az majd...nem oldja meg, hanem átértékeli. És ebben az idő-és térbeli távolságban az ember meglátja, mi mennyit ér. Talán abból, hogy hogyan hianyzik, ha hiányzik. Talán abból, hogy hogyan van jelen a távolság ellnére is. Elgurult üveggyöngyünk...

Egy csepp méz...

2008-08-20T02:17:00.000-07:00

Zorántól halottam: ritka percek ezek, amolyan selyemszalagosak. A közhely is ezt mondja: egyediek, egyszeriek, megismételhetetlenek. Én azt mondom, az ünnep olyasvalami, amire készülni kell, amibe nem lehet csak úgy beesni. Rá kell hangolódni, ünneplőbe kell öltöztetni a testet, lelket, élő kell készülni. Hogy mire? Hát a befogadásra. Az ünnep mindig erről szól. Várunk valamit, várunk valakit, várunk egy érzést, egy időpontot, egy hívást, egy tekintetet, egy illatot...Valami olyat, ami nem mindennapi számunkra. Valaki olyat, aki nem ugyanmindegy nekünk. És észreveszük, hogy odafigyelünk arra, amire várunk. Másképp öltözünk, szertartásosan. Másképp viselkedünk, előkelőbbek vagyunk, másak a mozdulataink. Olyan igazán mi vagyunk. Egészen kicsiny, mégis hatalmas dolgok ezek. Mert amikor megérkezik az ünnep, kirobbantva az öröm áradatát, megszólaltatva az összes hangot bennünk, amit csak ismerünk, és olyanokat is, amiket nem, határtalanná tágulunk, hogy befogadjuk, és hagyjuk, hogy felelmeljen. Az ünnep mindig magasabbra visz annál, ahol éppen voltunk. Betölt. Átjár, megremegtet. Ragyogunk, felfénylik bennünk a Fény. Ünnepelünk....

Mirage

2008-08-14T23:40:00.000-07:00

Egyszer már írtam róla. Csak röviden, lényegretőrően. Most kicsit másképp. Akkor valahogy úgy, hogy az értelmeződjék belőle: minden, amit saját szubjektív valóságunkban látunk, hiszünk, gondolunk, megélünk, az valóság. Mert valós a megtapasztalása. Jó kérdés, hogy akkor honnan jön az illúzió? Egyáltalán, mi az illúzió? Kérem, kedves Te, most itt egy nagyon személyes vélemény vélődik, szóval lehet, hogy ez részemről csupán egy illúzió, de én akkor is leírom ide, mert az is megtörténhet, hogy maga a Valóság. Kicsit visszatérve egy korábbi bejegyzésre, (...brr, de nehéz erről beszélni, mert annyi minden van, ami mind egyszerre tolong itt nálam, és ki akar jönni), ott azt írtam, hogy az ember valamit mindig megérez a masikból, ösztönszerűen, ami vonzza, és az nem lehet más, mint tiszta, valós vonzás. Most olyan lesz, mintha folyton helyesbítenék. De valójában csak kiegészítek. Mindig akad "valami", amivel többet ismerek az életből. És minden, amire ráeszmélek magamban, már bennem volt, csupán egy katalizátor kellett hozzá, hogy előbújjon. Szóval, a vonzás. Meggyőződésem, hogy a legményebb valóságunkat látjuk egymásban ilyenkor. Ez az, mikor jólesik valakinek a jelenléte, és akkor is az van, amikor még a szagát sem bírjuk (feromonok!), pedig amúgy becsületesen megérvelve semmi baj vele. Nem tudjuk ugyan megfogalmazni, nem látjuk a másikat (talán mert nem tudjuk, hogyan kell nézni), de érzzük őt. Aztán jön az úgynevezett megismerés, vagyis az, amit emberileg értünk ezen. Mi általában kiismerni szoktunk. Most elmondom, mit jelent ez számomra. Megismerni valakit azt jelenti, hogy beengedni a világomba, és ezáltal kitágulni, "univerzálisabbá", mindenségesebbé lenni (nem unalmassá és általánossá, épp ellenkezőleg!), hagyni, hogy a másik a maga lényével legyen jelen, nem megváltoztatni, hanem engedni a csobogását. Megismerni valakit azt jelenti, hogy belebújni, a szemével látni, a szívével érezni, a szavával szólni. És mégis egyéniség maradni. Megismerni valakit, azt jelenti, szeretni. Csak azt lehet szeretni, amit ismerünk, akit ismerünk. Müller Péter olyan szépen modja ezt: ha szeretsz valakit, már nem tudod, hogy az ő érzését érzed-e, ő fáj-e benned, az ő álmát álmodod-e, vagy a tiedet. Éreztél, éltél már ilyet?... Eddig redben. Most jön az, hogy hol itt az illúzió? Ha elég jó voltam, talán sikerült rávezesselek, hogy az egyetelen illúzió, amit a Földön az ember megél, az a HAZUGSÁG. Amiben nics szeretet, még akkor sem, ha azt "hittük". Mindegy, honnan jön, és hová tart. Hazudni sokféleképpen lehet, magunknak, másoknak egyaránt. Illúzió szemponjából a magunknak szült hazugságok a lényegesek. Azaz a következőképpen szólunk: "eleinte vonzott, de aztán kiderült, hogy nem az az ember, akinek gondoltam". Magyarán szólva azzal csaptuk be magunkat, hogy mi szerettünk, de aztán az csak úgy egyszercsak köddé vált, "elmúlt", es kiderült, hogy az egész: illúzió. Hát nem, barátocskám, pokoli nagy tévedés ez! Először is azért, mert ha én szeretlek és látlak Téged, azzal a bennső látással a szemed mögé nézek, akkor nem várok el tőled mást, csak azt, hogy az légy, aki vagy, azt, hogy létezz, pompázz, élj, és légy szabad. És mindent megteszek, hogy ne hagyjam, hogy csupán "ilyen légy". Ha én szeretlek téged, akkor nem akarom ráderőszakolni a saját kis sekélyes világomat, mintámat arra, aki Te vagy, hanem engedem, hogy hass rám, hogy taníts, nem támasztok elvárásokat azzal szemben, hogy milyennek kell lenned, hogy szerethesselek. Ez elég sarkított szeretet lenne. Mondok én egyebet is: amikor azt hiszem, hogy csalódtam valakiben, akkor nem történt egyéb, mint az, hogy "azt hittem, hogy...", azaz kialakítottam egy előre gyártott formulát arra, hogy az egésznek hogyan is kellene kinéznie, de aztán "nem volt megfelelő". NO match found. Nos, ennek a megvilágításában vissza a forráshoz: a vonzás. A vonzás, ezt még nem mondtam eddig, kétféle lehet. Van tiszta, és van koszos vonzalom. A tiszta vonzalom a tisztulás folyamatában élő ember vonzalma, ilyenkor a hasonlót vonzza magához, elkerülhetetlenül, de ez a hasnonló olyasvalami, ami őt továbbsegíti az úton. És mindenképp kölcsönös! A koszos vonzalom az önmagával ki nem békült ember vonzalma, szintén a hasonlóra, csakhogy ez a vonzalom nem epíti, hanem gyengíti őt a teljesslége fele vezető úton. Ebben az esetben a vonzás nem feltétlenül kölcsönös, előfordulhat, hogy egy tiszta vonzalmú ember egy koszos vonzódásnak esik áldozatul, és frodítva. Itt az egyensúly roppant labilis, és álltalában el is tolódik valamely irányba. Most pedig a kettőt egybe: nem arról beszélek, hogy mindenki "jó" kell nekem legyen, mert mindegy. Dehogyis az! Az ember olyan lesz, amilyen emberekkel él. Nagyon is nem mindegy, ki a férjem, a feleségem, a barátaim, a szomszédom. Ki az istenem. Ki az államom, a rendszerem. Mi a politikám. Én arról beszélek, hogy ha valami súg, hogy ez jó, valmi vonz valamerre, érdemes kicsit megállnod, és megnézned, ki, mi vonz, és milyen irányba? Nagyon szimbolikusan az egészet lehet a tágulás, vagy a beszűkülés szemszögéből nézni. Ha azt érzed, hogy valakitől, valamitől több, jobb, szebb, erősebb, élőbb, gazdagabb leszel, az jó, és az semmiképp nem lehet illúzió, csakis akkor, ha te azzal csaptad be ki nem érlelődött lényedet, hogy látod őt. Mert ha látod őt, egyszerűen nincs, ami csalódást okozzon, mert ismered. És szereted. És ez abszolútum, ezen felül nics más. Nem lehet jobban összerörni egy embert annál, mint amikor azt mondod neki, hogy csalódtál benne. Mert ezzel közölted, hogy sose láttad őt igazán, és sose szeretted. Sokszor van, hogy erre rájövünk. Ez fájhat, mert magunknak is be kell vallani, hogy nem jól szerettünk. És ezt onnan lehet jól tudni, hogy hogyan érezzük magunk odabennt. A szeretet nem forró, nem hideg, a szeretet meleg, és simogató. Barátságos, biztonságos. A szeretet kiszereti a másik embert magából. Kiemeli. Megmutatja. Kihívja. Párbajra hívja! Milyen szép szó ez: pár-baj! Páros tánc, harc, baj, amit együtt kell megoldani, megbajlódni. Nem tudom, mit mondhatnék még, mert egészen biztos, hogy ahogy leközlöm, újabb gondolataim támadnak. De ha így lesz, talán majd kiszeretgetem őket is magamból! (támadtak is, és kiegészítettem a szöveget:) ) Többen vagyunk ezen az úton, köszönöm Nektek!

Basic instinct

2008-08-07T13:12:00.000-07:00

Nóóó véj, ez nem az. Roppant röviden megpróbálom elmagyarázni. Hátha sikerül megértenetek. Ha nem, a hiba a ti készüléketekben van, nem az enyémben. Szóval, azon ragoztam magam a tegnap esti séta közben, míg a Safri verte a dobokat a fülemben, hogy hogy van az, hogy amikor két ember insztinktuálisan, azaz szépen, magyarosan mondva, ösztönösen ráérez egymásra, akkor szinte azon nyomban mindenféle hülye elmélettel elriasztják egymást. Régebb, még megbodogult fiatal korom hajnalán nagyon tudtam utálni az "ösztönös"dolgokat, embereket. Olyan szexuálisan behatárolt fogalom volt ez számomra, abszolút tudattalan, és ezért tejesen elvesztette a létjogosultságát. Én, a jól megfontolt, és mértéktartó, és visszafogott...Aztán később tanultam néhány értékes dolgot, jó emberektől, mesterektől. És a legnagyobb mestertől, az Élettől. Ő azt modta, az ösztönösség nem feltétlen azonos a testből fakadó indulattal. Való igaz, hogy nagyon sok köze van hozzá, és szinte mindig a testben jelenik meg legelőszőr, mégis inkább tekinthető ez jelnek, mint végkövetkeztetésnek. Térjünk csak vissza oda, hogy hogy is van az, amikor két ember ráérez egymásra. Kedvem lenne most atvilágítani az emberi kapcsolatok sokféleségét, de maradok mégis az énatiedteazenyém élményvilágánál. Amikor létrejön a kapcsolat, a kontaktus, abban a pillanatban valami kisugárzik belőlünk, és omló aranyfonalként körbecsavar, és összfon a másik emberrel. Ezek a dolgok teljesen váratlanul, kiszámíthatatlanul és irányíthatatlanul történnek. Nagyon fontos tudni, hogy ez csakis akkor jön létre, ha a másik ember kellőképpen ugyanazon a fennhangon rezeg. Szóval, valami egyértelműen közös metszéspontot talál, még mielőtt bármit is "tudna" a két fél az egészről. Én azt vallom, hogy ezekben a pillantokban születik meg az a szerelemnek nevezett furcsaság, amit később már egy magasabb rezgésszinten, más sűrűségben, a szívünkben élünk meg. Amit azonban hajlamosak vagyunk elfelejteni, az az, hogy a "testünk", az érzékeink már jóval előtte jelezték, hogy itt valami énnemtudommiazdejónagyon dolog van születőben. Meggyőződésem, hogy még a legintellektuálisabban szerető szeretők is itt kezdik el, s ez így van jól. És tudjátok, miért? Mert az ösztön tiszta. Hogy állati lenne? Ugyan, hiszen az állat csak azt teszi, amit a lénye diktál neki. A begyepesedett morál miatt gondolod most te is, hogy baromság, amit mondok. De tudd meg, az ösztönöd, a megérzésed,a ráérzésed (szándékosan nem az intuíció fogalmát használom, mert az már átmegy a szellemi tudatosuláson) az hiteles, és tiszta, mert az éned nem "tud" róla, tehát nem tudja befolyásolni. Ez a vonzalom. Nem tudod, miért, de van. Pont. Azt gondolom, hogy ez az alapjel, amikor két ember találkozik. "Felfigyelnek" egymásra. Még nem "tudják", miért, de érzik. Keresik. Az áldott állapot az, amikor mindketten elég érettek hozzá, hogy ezt az ösztön szintjéről az érzés, majd később a tudatosulás szintjére vigyék. S közben végig érzékeljék az ösztönsúgta jeleket. Itt szoktam feltenni azt a kérdést magamnak, hogy hová lesz a vonzás, amikor két ember szétszakad? Miből lesz az idegen érzes, amikor annyira összevonzotta őket valami? A beletörődött emberek azt modják, elmúlik. Ez nem igaz. Úgy hiszem, két lehetőség van. Egy: soha nem létezett igazi vonzalom, csak valami hiú, magamutogató, görcsös ragaszkodás forrasztott össze egy időre. Kettő: a k....életbe, valami történt, valami, ami jó, ami erős, ami kihívás, ami tanít, amit taníthatunk, ami épít, ami teljessé tesz, és akkor elkezdjük keresni a hibát. A hasadékot, a foltot. Szuprájz, itt törik szét egy kapcsolat, és legtöbbször, ha elég őszinték vagyunk magunkhoz, bevallhatjuk, hogy idáig el sem jutunk, mert már azelőtt találunk valamit, ami "nem működik". Pedig ott a színtiszta, természetes vonzalom.

...

2008-08-06T00:51:00.000-07:00

- Az emberek - mondta a kis herceg - gyorsvonatokon zötykölődnek, de már nem tudják, mit keresnek. Erre elkezdenek ágálni, és csak forognak körbe-körbe... Aztán még hozzátette: - Nem éri meg... - Nálatok - mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek. - Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák... - Csakhogy a szem vak - tette hozzá a kis herceg. - A szívünkkel kell keresni.

vagy! -La.

2008-08-05T14:00:00.000-07:00

szívemben altatlak csendben hosszan nézem arcodon megcsillanó esőcseppek mosolyognak rám nehezedik a végtelen sugárzik belőle minden ha Te itt vagy velem

Búcsú-Szilágyi Domokos

2008-08-05T13:52:00.000-07:00

Kicsit ijedten integettél, mint akit veszély fenyeget S ott maradtam, hogy hiányodban felfedezhessem lényedet.

Az egyetlen

2008-08-05T13:35:00.000-07:00

Másnap visszajött a kis herceg. - Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra is. - Mi az, hogy szertartás? - kérdezte a kis herceg. - Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek - mondta a róka. - Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája: - Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd. - Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg. - Igaz, igaz - mondta a róka. - Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg. - Igaz, igaz - mondta a róka. - Akkor semmit sem nyertél az egésszel. - De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat. - Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon. A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta: - Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám. Azzal visszament a rókához. - Isten veled - mondta. - Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. - Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse. - Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat. - Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse. - Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért... - Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

Valami nincs sehol-Váci Mihály

2008-08-05T13:24:00.000-07:00

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek, – valamit mindennap elmulasztunk. Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn, – s valamit minden tettben elmulasztunk. Áldozódunk a szerelemben egy életen át, – s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből, – minden csókból hiányzik valami. Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta, – minden szerelemből hiányzik valami. Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is, – a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel, – az életedből hiányzik valami. Hiába vágysz az emberi teljességre, – mert az emberből hiányzik valami. Hiába reménykedsz a megváltó Egészben, – mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag, – a Mindenségből hiányzik valami. A Világból hiányzik a mi világunk, – a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár, – felőlünk hiányzik valami. A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld, – talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból: – „Valahol! Valamikor! Valami!” Hitették a bölcsek, hitték a hívők, – mióta élünk, e hitetést hallani. De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol! – s a mi dolgunk ezt blani, s keresni azt, amit már nem szabad senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent, – minden szót újra kimondani. Újra kezdeni minden ölelést, – minden szerelmet újra kibontani. Újra kezdeni minden művet és minden életet, – kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…

no matter...

2008-08-04T13:39:00.000-07:00

http://www.youtube.com/watch?v=dLMMhpzOy_Q

Az ígéret

2008-08-03T23:54:00.000-07:00

Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"? - Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek - mondta a róka. - Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni. - Kapcsolatokat teremteni? - Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra... Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását... A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget. - Légy szíves, szelídíts meg! - mondta. - Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem! - Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem. - Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg. - Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...

A kulcs

2008-07-29T14:56:00.000-07:00

Az egyetlen bejárat a szívünk. Sehol máshol nem lehet "belénk" látni, sem endoszkóppal, sem mikrokapszulával, csak ezen a mai kifejezéssel élve "virtuális" valamin keresztül, amiben élteünk érzéseit és szeretetét lopva vagy megmutatva hordozzuk. Ami az emberben örök, maga az Isten. Az Ő arcát viseljük mindannyian, Ő csillan meg a szemünkben, dobban bennünk az igazságra. Nem igaz, hogy az igazság odaát van, nem igaz, hogy Isten országa a mennyekben van! Minden itt és most történik,velünk és körülöttünk, bennünk. És ami ezt az egész széthullani látszó, kaotikus egyveleget összefogja, a szeretet. Isten semmi más, "csak" szeretet, írja Francois Varillon. Ne beszéljek félre, én sem tudom, mi az. Ha tudnám, már nem élnék. Belehulltam volna a mindenségbe. De talán mégis, ha csak néhány elfoszló kis önfeledt pillanatra, de szerettem! Nem akkor, amikor forrva vágytam, mikor zokogva kerestem a kedves nyomait, mikor lázasan öleltem. Nem. Hanem akkor, amikor betakart az érzés, mint egy puha, omló, meleg takaró, bőrőmet simogató, erős és mégis óvó, gyöngéd ölelés. És leginkább akkor, amikor teljesen megfeledkeztem magamról. Kiléptem az egóm korlátai közül. Kreatívan, mozgalmasan, élően. Miért csak énünk képes az ostoba provokációra? Izgalmas, az tény, de egy bizonyos idő után fájdalmas is, mert a tét talán már nem csak a győzelem. Szeretni a legnagyobb kihívás, és azt hiszem, nagyon is tanulni kell. Ez a boldogság ára. Meg kell tanulni ezzel a kulccsal bánni, és a végén kinyitni a zárat. Nem feszegetni, nem betörni, nem szétdarabolni, hanem kizárni. A megfelelő időben. Ennek a legnagyobb kockázata és töréspontja az, hogy ehhez a művelethez nem elég a zár, és nem elég a kulcs. Együtt kellenek hozzá. Megingathatatlanul hiszem, hogy a félelem az, ami börtönbe zár. Még akkor is, ha ezerszer, avagy biblikus szóhasználattal hetvenszer hétszer kell is újrakezdeni, akkor is újra kell kezdeni, mer ez az új, ez mindig valami jobb, valami több. Isteni törvény. És súlyos dögség "belelustulni" a "megváltoztathatatlanba", megelégedni a kicsinyességgel, és kivonni magunkat a szeretet döntése alól. Nem csak magunkért vagyunk felelősek, az egész világ egy szívként dobban, minden mindennel összefügg. Persze, ha pancélt hordunk, ezt nem is vehetjük eszre. Anélkül meg, gesszvat, sebezhetőek vagyunk. És akkor mi van? Legalább élünk. Legalább. .......................................................................................................................................................................... Minden kicsordulóban van. Gondolatok, érzések, tettek, mind. Belőlem. Kifele.Valami történni fog.

Az ajtó

2008-07-29T13:38:00.000-07:00

Minden kicsordulóban van. Gondolatok, érzesek, tettek, mind. Belőlem. Kifele. Valami történni fog. .......................................................................................................................................................................... A tegnap kicserélték az ajtót. Ezen még rajta van a fólia, és vigyázva kell nyitni, nehogy kidőljön a falból. Két kulcs, rengeteg zár. Extrabiztos. A pasas azt modta, hamarabb veszik ki a sarkából, minthogy betörjék. Valaki megjegyezte, mire kulcsot másoltattunk a régihez, minden új lett: az ajtó, a zár, a kulcs. Valakinek új élet kezdődik. .......................................................................................................................................................................... Néha nagyon az az érzésem, semmit nem tudunk a világról. Minél többet tudunk, annál kevesebbet "tudunk". Nem ismerjük magunkat. A szép, a jó a vágyunk, minden emberé. A boldogság. Az Arany ember filmváltozatában Tímár Mihály és Noémi kisfia a parton játszadozik az édesapjával, és azt kérdezi tőle: mi az a boldogság, édesapám?-nézd, ott egy pillangó, eredj, fogd meg, kisfiam! Hát ennyi a válasz? Ez a boldogság? Müller Péter könyvet írt róla. Nem a kérdésről, nem a válaszról. A Boldogságról. Filozófiai tanok, költők és papok is megidézték. S mégis. Senki nem tudja, mi az, és mindenki "tudja"! Nem kívülről jövő tudással, hanem belülről jövő "tudással". A boldogság nem kielégülés, megelégedettség, öröm, mámor, kéj. Valami más, valami istenibb, élőbb. A boldogságnak íze van. Jó íze. Az a felcsillanó létélmény, amikor néhány pillanat erejéig megpillantjuk magunkat a végtelen tengerben, és bár tudjuk, hogy elmúlunk, azt is "tudjuk", hogy sosem halunk meg. Nem azért, mert görcsös énvédelmünk az örök élet elixírjét csorgatja vénánkba, hanem azért, mert lehetlen. Természetellenes. Felesleges nekem itt erről beszélni. Képtelenség. Ha a szavak édes és furfangos fonadékával bármit is vissza tudnék hozni a jelenbe, az is csak elhaló suttogás lenne ahhoz az égi zenéhez képest, amit boldogságnak nevezünk. És amire nem vagyunk hajlandóak. Túlságosan felszínesen látunk, tapintunk. Megszoktuk. Nem tudjuk sem a világot, sem önmagunkat kitágulva látni, túlságosan beleszorultunk a hatalmi harcok aranykalitkájába, anélkül, hogy egy cseppjét is igazán élveznénk. Pedig az ember minden egyes lélegzetvételével ezért él: hogy boldog legyen. Ezért tanulunk, ezért vitatkozunk, ezért beszélünk, ezért hallgatunk, ezért leszünk szerelmesek, még akkor is, ha az illető nem a "megfelelő" személy, ezért kötünk házasságot, ezért politizálunk, ezért gyártunk gépfegyvereket és atombombát, ezért megyünk a Holdra(?)(ugyeugye, mert tán a túloldalán ott van Ő), ezért kutatunk, keresünk: hogy mindezzel az életünket boldogabbá tegyük. Ritkán látjuk meg azt, hogy minden egyes ember elsősorban Ember, ezzel a vággyal a szívében, és csak azután Eugen Nicolaescu, Marilyn Manson, Orbán Viktor, vagy épenséggel a szomszéd néni. A boldogság az, amelyen keresztül az szeretet átfénylik rajtunk. Aki nem engedi be a fényt, az nem tud boldog lenni. Az egyetlen bejárat a szívünk.

Tágul a világ

2008-07-28T13:47:00.000-07:00

Megvolt a hatodik lelkészségi kirándulás. Éppen összeszámoltam, azért ez szép kis szám! És rengeteg élmény. Az idei, tehát immár hagyományosnak számító kiránduláson tizennyolcan voltunk, négy kisautóval. A célirány ezúttal Szatmár és szűkebb-tágabb környéke: Bogdánd, Hadad, Nagykároly, Kaplony, Erdőd, Terebes, Nagybánya, Koltó. Sok-sok látnivaló mindenhol, kedves emberek, előre nem látható események, mint például az a majd' jéghideg zuhatag, ami Nagykárolyban fogadott, és kényszerített arra, hogy többórás utazás után még fél órára gúzsba tegyük a lábainkat. (Itt megjegyezném annak a kedves kötekedő kétkedőnek, aki azt állította, hogy egy "skoda octavia"-nak a hátsó utastere irdatlan nagy méretekkel büszkélkedik, hogy ez korántsincs így, főleg, ha a többórás kocsikázást csecsemőpózban kell végigcsavarodni. Kapóra jött a mélynővésűségem, hála a fentieknek. )Na, de mindennek ellenére ez is egy felejthetetlen kis csapatmunka volt, tele kalanddal, és azt hiszem, az is mindannyiunk számára emlékezetes marad, amikor Tibi a letekert ablaknál az utcán dolgozgató munkásoktól megérdeklődve az útirányt, a következőképpen búcsúzott:"drum bun".

closer

2008-07-20T22:46:00.000-07:00

A napokban eszembe jutott. Jó film. Érdekes. Nagyon megkapó, ahogy négy ember a döntéseivel, azok racionalitásával és egymással küzd, különféle érzelmi közegbe ágyazva. S persze mindvégig a boldogság délibábját reméli felremegni a látóhatár peremén. Elég régen láttam, mégis mintha csak most csapódott volna be igazán. Valhogy aktualizálódott. Nem csupán a döntések, hanem az azokból születő játszmák miatt. A bizalmatlanság kultuszának áldozva, az örökös harc köré forrott törtlénet ez, amelyben a játék és a bűvölet nyomorult és kicsinyes játszmává és borzongássá válik. Addig, amíg a játék lényege maga a Játék, az együt eltöltött örömteli pillanatok, a szabadság, az éberség és az egymás tisztelete, addig a játszma a félelelmből, görcsös énvédő mechanizmusból eredő, már szinte öntudatlan, könyörtelen és durva sikerhajsza. Addig, amíg a játék értékeket ment, a játszma megszerezni akar. Addig, amíg a játékban figyelünk és válaszolunk egymásnak, a játszmában elbeszélünk egymás mellett és reagálunk, mert ott csak a győzelem a lényeg. De miért is harcolunk? Egymással, vagy egymásért? Ha valaki látta a filmet, tudja. ................................................... Nem a film a lényeg. A Valóság. Az.

tavirat

2008-07-09T01:14:00.000-07:00

minden olyan egyszeru, megis elbonyolitjuk.stop magam sem ertem miert valami vonz hozzad.stop gyerekes vagyok azt varom h te szolj mert mi van ha en teszem es nem akarod.stop butasag.stop tudom.stop valahogy gyava modon masokra akarok hallgatni mintha ok jobban tudnak.stop pedig semmit nem mondanak.stop azt hiszem tul sok felelem van bennem.stop talan ebbol Te is megereztel valamit.stop meg akarlak ismerni ugy ahogy magamat.stop nyiottsagra vagyom belso latasra.stop magam sem ertem miert.stop talan a sorszeruseget keresem bennuk.stop

Valami más

2008-07-01T12:14:00.000-07:00

Talán hamarabb kellett volna elkezdeni. Úgy érzem, kicsit túl keveset beszéltem itt magamról. No, nem másnak, sokkal inkább saját magamnak. Mert, ugye, a történetek megérintőek-talán, és valahol elmondanak rólam bizonyos dolgokat, de hiányzik a közvetlenség. Azzal, aki vagyok, azzal, amire vágyom, azzal, ami éltet, amit szeretek az életben. Jó ezekre a dolgokra emlékezni. Egyszerűen, csak úgy, mindenféle cél és értelem keresése nélkül. Meglenni a jelenben, óóó, micsoda nagy kihívás! És milyen jó! Átélni azt, ahogy csendesen lépked mellettem, a maga sajátos egyéniségével a másik ember, és nem érezni kínosnak a csendet, ha nem beszélünk. Mert akkor is beszélgetünk. Megkóstolni a tequilát, még akkor is, ha utálom a kukacokat, és azt, hogy nem érzem az ízét a számban, mert elképesztően csíííp! Végignézni a barátaim arcán, és megpillantani valamit abból a szűken és szintelen módon csak humánus lojalitásnak nevezett valamiből, amit felbecsülhetetlen kincsként a szívünkben örzünk. Nagy furfangja a világnak, hogy megtanultuk, ezekről a dolgokról ciki beszélni, mert olyan szappanos-nyálas mind. És egész idő alatt filmeket nézünk, amelyek nemcsak hogy lefokozott értékrendet közvtítenek, de sajnos öntudatunk hiányában becsületes módon torzítanak is. Az esmeraldizmus manapság már a tetőfokára hág, ennél már csak az elkeserítőbb, hogy a Tömeg beéri (uram bocsá', nem akarok senkit megbántani) egy sült kolbász-szagú hőbörgéssel, szórakozás gyanánt. S hadd ne kezdjem én is a teljesítmény-meg siker-, meg pénz-, meg szex-, meg egyéb-hajhász örülettel, amiben többé-kevésbé valahogyan mi is belevonódunk. Eleget és elegen beszélnek róla. Ami ebből fontos: nagyon kezdjük elveszíteni a kapcsolatot saját magunkkal. Saját természetes valóságunkkal, saját vágyainkkal, kötelékeinkkel. Azaz, nem is kezdjük, sokkal inkább a vége fele járunk ennek a folyamatnak. Ki tudja, mi lesz akkor? Valamit azért mégiscsak érez az elnyűtt emberiség, mert átesett a ló túloldalára. Imókra, emókra és társaikra gondolok. Nem természetes. Kényszerszülött. Mind. Azt hiszem, a nagy Buddhának igaza volt azzal az arany középúttal. Arany...érzed? Valmi becses dolog lehet. Azt mondta, ez is kell, meg az is. Nekünk már csak ez van, azt elvesztettük. Van egy történet, amit évekkel ezelőtt az egyik barátomnak írtam le. Arról szólt, hogy mire vágyom igazán. Ha előkerül, hitelesen bemásolom ide nektek is. Addig is egy-két kóbor emlékkocka. ......................................................................................................................................................................... ...mezítláb mentem ki a fűre. fehérben. a Nap éppen kelőben volt, harmatos volt még minden, gyöngyvirág illatozott a levegőben. odabennt hagytam, az ágyon. még aludt. szerettem ezt a napot. igéretet kaptam. Valaki odajött hozzám, aki annyira szeretett, hogy meghalt értem. és azt mondta, nem hagylak el, és neked adom őt, hogy szeresd. tudtam, semmi másra nem vágyom. amikor visszamentem, megébredt, rám nézett, és azt mondta: Szeretlek! abban a pillantaban tudtam, a nyugalom, a bizalom, az otthon ígérete és harmónia ragyog át az arcán.... .......................................................................................................................................................................... Ugye, milyen nyálas?

...mert az Élet az úr!

2008-06-23T07:51:00.000-07:00

Az élet különös. Nagyon az. Akkor, amikor már szinte egészen megfeledkeztem róla, a kezembe tette. Nem sejtett találkozások formájában, véletlenszerű kézfogásban, de talán leginkább abban a fantasztikus és megismételhetetlen összecsengésben, amit eddig évek és sorsok válaszottak el egymástól. Nem akartam, egyáltalán. Fogalmam sem volt róla, mi történik. Tiltakozhattam volna ellene, de nem lehetett. Olyan ismerős és megis nagyon idegen, különös és titokzatos robbanásszerűséggel bukkant fel egy napon. Isten tudja, honnan. De jött, erővel és hatalommal. Különös ember volt, más világban járt, sajátos gondolatmente mindentől független. Provokatív és energikus modorával lenyűgözött. Nem reformista volt, hanem forradalmár. Igazi változást hozott. Mintha mindent megfogalmazott volna egyetlen tekintetben, ami eddig voltam, ami még lehetek. Nem hagyta elaludni az értelmet bennem. És életre keltette az érzelmeket.

A közönség szelleme

2008-06-18T13:39:00.000-07:00

Hát nézelődöm, hallgatózom én is a nagyvilágban, és megpróbálom a helyükre tenni a dolgokat. Ha máshol, másképpen nem is: magamban. Nem is oly régen egy meglehetősen vágyott színdarabot néztem meg, immár harmadszorra is, mert annyira tetszett. Mit ad isten, ezúttal a nézőtérről az amúgy színpadi közönségnek szánt darabot. Akkor kezdtem felfigyelni, amikor a harmadik sorból, éppencsak a történések előszobájából a nyakamat kellett nyújtogatnom (mivel a fülem elaszticitásának a határához érkezett), hátha hallanék is valamit az orrom előtt zajló parbeszédből. Csipetcsapat tinigyerek szóródott szét a félhomályban, idegesen és pajzánul belesuttogva a levegőbe. A teremnek egészen kocsmai hangulata lassan szétbontotta az áhitatomat, szinte sziszegve magamban, dühösen tekintgettem jobbra, balra. Annál jobban élvezték. Nem tudom, ki küldte őket oda, valamiféle kötelezőházifeladat-íze volt az egésznek. Mindenesetre furcsamód másképpen láttam én a darabot akkor. És megtudtam azt, hogy nem mindegy, ki ül a nézőtéren, mert a közönség soraiból a színpadra áramló energia formálja az ott kialakuló helyzeteket. Hogy ki a neveletlen gyrekekért a felelős, nem tudom. De azt igen, hogy bizonyos dolgokhoz fel kell nőni.

Csak né!Hány szóra?

2008-04-04T15:17:00.000-07:00

Mostanság eléggé vitatott téma a környezetemben a szerelem. Mint olyan. Mindenféle előre megtervezett szándék nélkül egyik kedves barátommal sétálgattunk valamely este némi közhiedelem és tapasztalat megbeszélése közben. Mit is mondjak, a sétánk nagyszerűre sikeredett, de annál is klasszabb volt, hogy új dolgok születtek. Nehéz lenne most itt megfogalmazni mindet, de annyit azért elmondanék, hogy levontunk egy meglehetősen egyszerű, és tulajdonképpen nyilvánvaló következtetést: a szerelem sosem ott, akkor, úgy, azzal, stb. születik, amint arra számítanánk. Persze, ezt ti is mind tudjátok, de van valami, ami akkor ötlött belém, amikor épp egy utcai lámpa fénye alatt haldtunk el. Lehet, a szög, amely alatt a fénysugár a pupillán keresztül a retinába csapódott, mittudomén, de valahogy belém hasított valamiféle felismerés: ugyan, hisz a szerelem csakis abban a pillantban születhet meg, amelyben a másik ember (vagy egyéb) lénye akár egy ilyen röpke kis "időre" is, feltárulkozik előttünk. Csakis abban a pillanatban. Ezért teljesen lényegtelen analizálni, meg kérdőre vonni bármit és bárkit, a szerelmét illetőleg. Ha a szerelem létezik, akkor teljes valójaban Létezik. Ilyen megközelítésben a szerelem az a létállapot, amelyben megmutatkozik, sőt, össze is forrik a Lény(eg). És onnan tudjuk, épp, hogy szerelem, mert meglátjuk magunkat benne.

Azt modják, a szerelem vak. Valójában semmi sem olyan tisztánlátó, mint a Szerelem.

2008-01-19T02:04:00.001-08:00

Talán páva. Talán sas. Mindenképpen gyönyörű. Aztán azon gondolkodam, hogy vajon létezik-e az illúzió. Meggyőződésem, hogy nem. El is mondom, miért.

Ha én ezt pávának nézem, attól még van, aki sasnak látja. És akkor? Kinek van igaza? Avagy másképpen fogalmazva: mi a valóság? Én azt mondom, ha bármiről elképzelünk, vagy feltételezünk valamit, az éppen olyan valoságos számunkra, mint a másik számára egy másfajta elképzelés. Hogy ebben mi az érdekes? Hát az, hogy minden, amit elképzelünk, végtelenül benne lehet abban, amibe beleképzeltük. Ha képzeltük egyáltalán.

Talán páva. Talán sas: Mindenképpen gyönyörű.

magukrahagyottak

2008-01-10T13:38:00.000-08:00

(ez a történet évekkel ezelőtt íródott. valakiről, aki most elment. a történet beigazolódott.) csak ültünk a sötét szobában. hideg volt, az ablakok résein befújt a szél. odakinntről a holdfény világított egy keveset, végighasította a velem szemben ülőnek arcát. fiatal volt, kemény, hajthatatlan. be akarta járni a világot, szerette volna megismerni az embereket. érdekesnek találta őket... amikor először találkoztunk, még csak az ragadott meg benne, ahogyan az életet kereste. azt mondta, az utazás életforma. menni akart, én nem tarthattam vissza. sokaig bilincsben volt a szívem, állandóan kerestem a szemében azt, hogy megtalálta-e, amit keresett?... valami égette belülről, izgatott volt, ide-oda csapódott, pedig nem volt döntésképtelen, csak félt, mert egy napon megláthatta magát a szememben. késő volt már, nem tudtam megakadályozni. attól a naptól minden megváltozott. űzött vadként menekült előlem. elhagyott, még mielőtt valóban ott lett volna... sokáig vártam vissza. azt akartam, hogy saját döntése legyen. ő azt gondolta, nem volt fontos számomra. elemző volt, ki akarta számolni, mi az, amit én akarok tőle. őt akartam, egészen és változatlanul. lassan megszoktam, hogy már nincs, pedig gyakran találkoztunk. aztán történt valami mégis... csak ültünk a sötét szobában. hideg volt, az ablakok résein befújt a szél. odakinntről a holdfény világított egy keveset. végighasította az arcát. sírt. megtalálta, amit keresett.

2008-01-04T07:34:00.001-08:00

Varázsló

2008-01-04T07:00:00.000-08:00

Nem hittem volna, hogy egyszer megtörténik még. És lám, újra összetalálkoztunk. A Varázsló és én. Szemlesütve indultam felé, és Ő kitárt karokkal fogadott. Nem szóltunk egymáshoz, csak annyi változott, hogy egyszer csak hirtelen a szemembe nézett. Most már én is.