2011. január 30.

Ha az alma messze esne....

Köd van. Megint. Nyirkos, tapogatozó cseppek hullnak alá. Néhol többen vannak, másutt kevesebben. Így van ez.
Az autó. Megint. Tegnap itt hagytam, most is itt van. A víz réátelepedett, szorosan, egymás mellé préselték magukat a gömböcskék. Megfagytak. A vékony kéreg szívósan tapad. Majd adok én neked....Így van ez.
A riasztó. Megint. Az ujjaim megfagytak, pedig a kesztyű...hagyjuk. A számok végül engedelmeskednek. Kifog a meleg. Így van ez.
Az emberek. Megint. Jönnek, kérnek, kapnak, adnak. Elmennek. Néha beszélnek, néha beszélek. Nem sokat mondunk egymásnak. Így van ez.
....................................................................................................................................................................
Hallottam egyszer valakitől, hogy hallott valakit arról beszélni, hogy mi, emberek mennyire nem akarjuk a változást. Napokig, évekig siránkozunk, hogy milyen betegek vagyunk, milyen rossz a házasságunk, a kapcsolatunk a gyerekkel, hogy rosszul bánik velünk a főnök, unalmas a munkánk, nincs öröm az életünkben, nincs időnk pihenni....Eléggé közhelyes lennék, ha most erre azt mondanám, hogy igen bizony, de mindez csak rajtunk múlik. Ugyanis látszólag ezzel mindenki egyetért. Mind tudjuk, hogy igen, ez rajtunk múlik. Még azt is merészen kijelentjük, hogy "nem bírjuk tovább, változásra van szükség az életünkben". No nem csak azert, mert végtelenül unalmas és egyhangú, hanem azért is, mert ami van, az már elavult, és nagyon sok esetben halott. Általában ilyenkor történik meg az, hogy valami berobban az életünkbe. Isten, sors, angyalok-kinek mi tetszik. És amikor berobban, akkor nagyjából két lehetőség van. Vagy vesszük a lapot, vagy nem. Ha vesszük a lapot, akkor erről már nincs mit beszélni, megy minden a maga rendje és módja szerint, csak hagyni kell. Ha nem vesszük a lapot, akkor....nos, itt már árnyaltabb a helyzet. Elsősorban azért, mert a legtöbbünk már sajnos nem lát a saját életterén továbbra. Röviden ez azt jelenti, hogy már azt sem igen vesszük észre, hogy változtatni kell. Mert valamiért úgy hisszük, nagyon jó nekünk, ami van, amiben vagyunk, ami körülvesz. Megszoktuk...Ez az! Megszoktuk. A megszokás roppant hasznos dolog, mondjuk, amikor az ember megtanul autót vezetni. Mert azt ugye mégsem lehet, hogy évekig úgy üljünk a volán mögé, mint tanuló korunkban: feszülten, gombóccal a torkunkban, görccsel a gyomrunkban. Kikészülnének az idegeink. Ki biza. Ilyenkor jó, hogy megszokjuk, hogy többfelé kell figyelni, gyorsan kell váltani, érezni, gondolkodni. És a végén annyira megszokjuk a vezetést, hogy automatikussá, ösztönössé válik. Nos, igen, ilyen esetekben nagyon jó és hasznos dolog a megszokás. Szükségszerű. De ha mondjuk egy fiatal lány azt szokja meg, hogy a barátja sorozatosan megalázza őt a többiek előtt,(hogy miért is engedi, abba most ne menjünk bele...) és netán meg is üti, féltékenységi rohamában, akkor majd vajon hogyan neveli anyaként a saját gyermekét? Hogy mindez teljesen megszokott, és természetes? Ha az elején még tiltakozik is, egy idő után észre sem fogja venni, hogy másra van szüksége, hogy másképp is lehet élni, és a beteg programot generációkon keresztül megszoktatja. Így élünk mi. Az utcán szemét van, az emberek nem tisztelik egymást, az egészségügyi rendszer bármit megtehet velünk, és sorolhatám. Mindez miért? Mert megszoktuk. Az egyetlen viszonyítási alapunk az, hogy volt ennél rosszabb is. Ha egyáltalán még viszonyítunk, mert a megszokásban annyira eltorzulhat az igényességünk, hogy mindet elfelejtünk, mintha mindenki amnéziában és érzéketlenségben szenvedne. És ez messze nem az, amire azt szokták mondani guruéknál, hogy "fogadd el a helyzetedet". Szó sincs elfogadásról. Inkább alvásról van szó, és nagy büdös hazugságokról. Tessék csak elképzelni egy alvót, aki még álmában is hazudozik magának. Elég kiábrándító, ugye? Aki érzi magában, hogy valami nem jó, és változtatni kellene, az szerencsés ember. Még vannak érzékei. A többinek meg kell teremteni az igényt, hogy igényes lehessen. Nem másokkal szemben, hanem elsősorban magával szemben. Akkor pedig szó nélkül fogja magát, és elkezd változni, szabad akaratából. És nem fogja másoktól várni a megmentést, és nem keni rá másokra a felelősséget. Mer nagyban gondolkodni. Nagy titot mondok: azok az emberek, akik csak panaszkodnak a helyzetük miatt, de nem tesznek semmit, azok nem akarnak változást!!! Jaj, nehogy elhigyjétek! Nem, erről szó sincs. Az emberiség nagyon nagyon nagy része a francokat akar változtatni a helyzetén. Amit ismerünk, az lehet, hogy rohadt szar, de legalább ismerük, és tudjuk manipulálni. A változás viszont lehet, hogy fájdalmas, és felelősséggel jár. Ha már itt tartunk, nagyban hasonlít a gyógyulás folyamatához (ha nem épp egy és ugyanaz). Mi, emberek, nem akarunk mást, csak enyhíteni a tüneteken. Bekapjuk a bogyót, hogy ne fájjon, ne legyen magas vérnyomásunk, ne legyünk idegesek, álmatlanok, éhesek.... De vajon hányszor kérdezzük meg, hogy mi okozza ezeket a tüneteket? És mi történne, ha valaki egy napon elvenné a magas vérnyomásunkat, az éhségünket, az álmatlanságunkat? Pánikba esnénk. Tudjátok, miért? Mert mi nem akarunk megváltozni, hiszen akkor nem lenne mentségünk, hogy miért vagyunk undokok, türelmetlenek, kövérek. Felelősek lennénk a saját életünkért. Pontosabban: lenne saját életünk. Abban viszont meg kellene tanulni kimenni a napfényre, nem egy göcsörtös fa árnyékában élni. És ott, a napfénynél le kellene vetni a felesleget, aztán elültetni a magot, és öntözni, gondozni, hogy fává növekedjen. És azt senki sem akarja. Így van ez.