2009. január 12.

Hoppá!

Na, megérkeztem én is, nagy végrevalahára. Szándékosan nem akartam egy jó ideig blogizálni. Kicsit hagyni kellett, hogy a dolgok leülepedjenek. Nem akarok én mindenféléről beszámolni, nehogy már azt higgye valaki, hogy a bőség zavarában szenvedek, távol álljon tőlem! De van néhány pillanat, amit mindenképpen szeretnék megosztani. Ott van például a decemberi meseest. Hát, az remek volt, mindenestül. Ahogy Áron az általa olvasott, és furcsállott mesét olvasta, maga volt a tökéletes rácsodálkozás. Ha láttátok volna az arcát! Nekem az maradt meg leginkább. Lehet, hogy azért, mert a többit már szinte mind ismertem, meséstől, mesélőstől. De érdekes módon mégis mindig mindegyik más. És ez jó. Nagyon jó. Aztán jött a karácsony. Kicsit mindig félek tőle, mert mindig valami bonyodalom támad a környékén. De ez most más volt, különös volt. Békés volt. Pihegő melegbe bújó, lágy, mosolygó, szerető istenfény. Soha nem volt még ilyen szép karácsonyfánk, s csupa arany meg vörös volt, egészen a mennyezetig. Olyan jó volt mindnekit újra látni, átölelni! Ennyit régen nevettem, mint ezen az ünnepen. És újra hálát adtam azért, amiért van mit hálálkodnom: a családomért. És azért a mindent felülmúló érzésért, hogy van egy hely, ahol várnak rám...Voltam szánkán suhanó szélben, isteni volt! Láttam lovat lovasával a porhóban vágtázni, gyönyörűszép alkonyfényben. Szilveszterkor belemosolyogtam a jeges levegőbe, és megfogadtam, hogy immár sokadik éve, ismétcsak semmit sem fogadok meg, helyet hagyva minden lehetőségnek. Aztán újra hazautaztam, az otthon töltött néhány nap alatt szétjátszottuk magunkat a csöppségekkel, felforgattuk az egész házat. Úgy csüngtek rajtam, mint szaloncukor a karácsonyfán:) Igaz, én is rajtuk:) Valahogy mindenre volt idő: barátokra, borra, estékre...