Gyilkos Nap

A fény ömlik az aszfalton. A beesési szög szinte nulla fokos. A por rárakódik az üvegre, es az apró szemcséken a fotonok táncot járnak, végiscsúsznak a szélvédő hajzálvékony barázdáin, ide-oda cikázva, egészen parádésan. Szerencse, hogy festett az út, követem a nyomokat, egyébként semmit nem látok, hiába a napellenző meg a napszemüveg. Nem lehet kikerülni. Különös virtuális valóság ez, a sebességet nem érzékelem, olyan, mintha a semmibe mennék. Csakhogy...mégsem. Ennek egyértelmű jele az, hogy a semmiben a feltételezések szerint nem ütközik "semmi", (mert az anyag és az antiangyag találkozásakor már mindkettő energiává alakul, bár állítólag nemrég ismét kipurcant a részecskegyorsító, nem tudom, hogy állnak vele), de a következő kanyarban egy sprinter ragadt fel az útját elálló fémkorlátra, néhány perccel azelőtt, hogy odaértem. Szinte beleszaladt az engem kielőző kis volkswagen. Nagyon siethetett. Összerezzentem. Valamivel később, az arany sugáron tovább hajtva hazafele, egy busz állt félig keresztbe az úttesten. Épp annyi időm volt, hogy kikerüljem, már jöttek az ellentétes sávban. A visszapillantóba a sofőr fiatalnak tűnt, egyik kezével a fejét fogta, másikkal a telefonját markolta. Legyalulta az út szélén parkoló taxit, aki feltehetően szintén sietett valahová, és elébe ugrott...Ismét összerezzentem, s önkéntelenül eszembe jutott, mennyire hajszálon múlik minden. Vagy még azon sem. Nem tudni, mi vakította meg őket, a Nap fénye, kegyetlen ősz végi sugárban folyva, vagy a saját önfejük. Amikor hazaértem, és kiszálltam, szó szerint tudatosan kellett az izmaimat ellazítanom. Nem tudott nem eszembe jutni....Ahogy az sem, hogy semmit nem tudunk előre kiszámítani, a miértekre pedig végképp nem kapunk választ. A nagy komikus terv Készítője nem kérdez, hanem a legjobb belátása szerint engedi meg a dolgok alakulásának kusza folyamatát a maga megrázó, tragikus módján lezajlani. Még akkor is, ha talán nem csak két, hanem három életet is kér. Talán...Titok. Olyan titok ez, amit nem tudunk sosem megfejteni. S hiszem, hogy nem is kell. Valamiért így van ez. S amikor lemegy a Nap, mi nem tehetünk mást, csak hálát adunk azért, ami még megvan. Ami lényeges, az úgyis megmarad. Nem csak az emlékeinkben. Vigyázzatok, hogyan vezettek!

Sweet November (by L. a.)

"Ha szeretnélek, csak hagynám, hogy esténként az ölembe hajtsd a fejed, lehunyd a szemed, én meg kisímítanám az arcodból hajad, hogy jobban lássalak.Talán elaludnál, s érezném a lélegzetvételed forró leheletét a combomon, és nem mozdulnék, nehogy elillanjon törékeny üvegszárnyain a Szerelem. Ha szeretnélek, néha nem akarnálak megcsókolni, csak épp érinteni kívánnám az ajkaid, hogy megállítsam a vágyat egy pillanatra, mintha örökké így akarnálak érezni. Talán megfognád a kezem, és elhinném, hogy sohasem engeded el. Ha szeretnélek, nem akarnálak megkötni, ha menni akarsz, de minden nap újra hinném, hogy visszatérsz. Talán, ha te is szeretnél..."

Mit miért?

Az emlékezés nem nekik fontos. A fényt nem nekik gyújtjuk. Magunknak. Mert azt hisszük, egyedül vagyunk. Pedig nem.

In memoriam

Kezdett foszladozni. Szörnyű érzés volt fokozatosan rájönni, hogy lassan vége lesz. Eljön az ideje, és leépül. Megöregszik, botladozik, meggörnyed, erejét veszti, szépsége lerombolódik. És egyszerre, egy váratlan, hirtelen pillanatában az utolsó lélegzetvételével még felpörög, aztán zuhanni kezd, megállíthatatlanul, a pusztulásba. Az idő megérlelte a folyamatot. Aztán bekövetkezett, amit már régen sejtettem. És...amitől féltem is, meg, talán készültem is rá valamilyen formában. A helyzet elviselhetetlenné vált, az állapota kritikus lett, már csak a gépek tartották életben. Sápadt volt, ahogy ott zihált, mindenféle csövek lógtak ki belőle, a kezével már nem tudott fogni, esetlenül markolászta a lepedőt kínjában. Látszott, hogy nagyon fél, szemei rémülten csillogtak, idegesen forgatta őket, már-már agresszíven nézett rám is. Különös, elszánt nyugalom lett urrá rajtam. Megfogtam a kezét. Hideg volt a tapintása. El akarta húzni, de én nem engedtem. Azt akartam, hogy még egyszer, utoljára a szemembe nézzen. Bele akartam látni a belsejébe, a középpontjába. Oda, ahol nem fél, oda, ahonnan valaha kimosolygott a világra. Dühös volt rám. Kerülte a tekintetemet, és elfordította a fejét. Nem akarta, hogy lássam a gyengeségét. Nem akarta, hogy lássam összeomlani a képet, amit magáról az én szememnek alkotott. Eszébe sem jutott, hogy én nem ilyennek láttam Őt. Az utolsó erejét megfeszítve védte magát. Tőlem? Nem tudom. Nem akart meghalni, de élni nem tudott már. Hetek óta lebegett élet és halál között. Mindene felmondta a szolgálatot. A szíve dobogott még, de a vére nem szállította az oxigént a szerveihez. A teste úgy feküdt ott, mint egy hasztalan, korhadt tuskó, ami még tűzrevalónak sem jó. Ültem az ágya mellett. Hallgattunk. Már mindent elmondtunk egymásnak, amit lehetett. Amit nem sikerült, azt a csend mondta el helyettünk. Aztán döntöttem. Nem volt már tovább. Hajnali fél egy volt, egy lélek sem járt arrafelé. A világ megnyugodott. Felálltam, odaléptem a lélegeztető gépéhez, és kirántottam a konnektorból...